Északkelet, 1910. március (2. évfolyam, 10–13. szám)
1910-03-20 / 12. szám
II. évfolyam. ' 2 12-ik szám. Szatmárnémeti, 1910. március 20. ............... - . . - . •» > TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 4 korona. 1 Negyed évre 1 korona. Fél évre . . 2 korona. Egy szám ára: 10 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kazinczy-utca 18. Főszerkesztő: Dr. VERÉCZY ERNŐ. Felelős szerkesztő: BARTHA JÓZSEF. Laptulajdonos és kiadó : az „ÉSZAKKELETI KÖNYVNYOMDA“. Hirdetések a legmérsékeltebb árért közöltetnek. Többször feladott hirdetéseknél nagy árengedmény. Nyilttér sora 20 fillér. Mindennemű díjak és levelek e lap kiadóhivatalába | (Szatmárnémeti, Kazinczy-utca 18. sz.) küldendők. Széchenyi emlékezete. A magyar nagyjainak emlékezete nem hal ki. Kegyeletes szivek és emlékező lelkek immár számtalan szoborral idézik vissza az ország minden részében, a fajmagyarok és idegen ajkúak között, Kossuth emlékezetét; a nagy Széchenyi Istvánnak eddig egy tervezésében és kivitelében egyaránt hozzá nem méltó szobor hirdeti emlékét az akadémia előtt, de azért ennek a nagy magyarnak a kultusza sem halványodott el, sőt az idők moha arra patinát vont, amely ezt az emlékezetet még közelebb viszi a magyarnak szivéhez és elméjéhez egyaránt. Hűséges őre és a nagy eszmék letéteményese, a Széchenyi kultusz örök tüzét ébren tartó nemzeti őrszem az Országos Széchenyi Szövetség, a | mely most megemlékezik e nagy magyar halálának a félszázados évfordulójáról és országossá az teszi ünneplést a nagy magyar hazában. Azt kell hinnünk, hogy épen itt az- «tóé, hogy a Széchenyi megem- lékezes olyan keretben történjék, a mely a maga nagy és imponáló voltánál fogva is alkalmas arra, hogy ennek a nagy életnek, ennek az igazi alkotó erővel, isteni kegyelemmel felruházott nagy nemzeti alaknak valódi lénye domborodjék ki a nemzet előtt. Olyan időket élünk, amelyekben nem elég a mi bölcsességünk, hanem i szükségünk van azoknak a tanítására, j a kiket a nemzet az ő bölcsei közé iktatott. Elfogta a nemzetet a hala-! dásnak vágya. Az idők nagyon hasonlítanak a negyvenes évekhez; meg van a haladás szükségének benső őrizete, meg is van a haladásnak a lehetősége, ha a nemzet a maga erőit belső viszályokkal el nem emészti, hanem meggyüjjfe azokat arra, hogy elleneivel diadalmasan megküzdjön. Feszíti a nemlétet az anyagi boldogulásnak a vágya, el is érhető ez a boldogulás, ha helyes utón indul a nemzet és megválogatja vezéreit, különbséget tud tenni az igazi próféták edző, kitartásra serkentő tanítása és a minden áron érvényesülni kívánó áramlatok megtévesztő harsonái között. Csak a választójog körül kifejlődött kontroversiákra utalunk és emlékezetbe idézzük, hogy a gazdasági élet irányzatai közötti külömbségeket az önző merkantilismus mily élessé tudja tenni állandóan s tisztában vagyunk azzal, hogy jó a magyarnak tanácsot kérni az ő nagyjaitól, mikor történeAntonia arcképe. Irta: Gaston Rageot. Leányának és vejének tragikus halála óta, mely a Mózes hajótörése alkalmával történt, Delines asszony kétségbeesésében visszavonult és magányos életet élt. Antonia huszonnyolc éves volt, amikor meghalt. Rövidtartamu leánykorában szépsége és gazdagsága miatt körülrajongták, de midőn később férjhez ment, férje, aki kitűnő üzletember volt, bár gazdag pompával halmozta el, nem tudta fölmelegiteni. Ragyogó magánjának csendjét nem verte fel vidám gyermekzaj s végre is beletörődött elhagya- tottságába, melynek végén ott ólálkodott a halál. Nyolc hónap óta megmagyarázhatatlan módon ezek a gondolatok és visszaemlékezések nyugtalanították Delines asz- szonyt. Az immár teljesen magára maradt özvegy, kit csupán néhány vén cseléd vett körül, naphosszat szalonjában üldögélt, Antonia arcképe előtt. Fekete fakeretben, a nap tompított, vagy estenkint a villamos csillár ragyogó fénysugaraitól megvilágítva ott állt a fiatal asszony, virulva, tündökölve szépségének teljében. A rajongó festőművész megfürösz- tötte a nagy velenceiek fényében, akik szerették az aranyhajat, e zöldzománcu szemeket és hajlott ajkakat. Antonia mosolygott, j szelíd, mélabus és mégis boldog, gyönyörteljes mosollyal, mely fájdalmas sorsával teljes ellentétben állt és szegény anyját örökké nyugtalanította. Olyan volt, mintha a í halott önkéntelenül szivének egy mély titkát viselné arcára irva. Egy nap a vén inas névjegyet hozott Delines asszonynak. — Pierre Lillois ? ... Emlékezett rá, hogy e nevet több ízben hallotta emlegetni az elhunyt házaspártól, de minden erőlködése ellenére nem tudott felidézni emlékezetében egy bizonyos arcot. — Kéretem. Pierre Lillois lesült arcú, égő szemű fiatalember volt, úgy a harmincas évek körül. Ajka szenvedést árult el, egész arca végtelen szomorúságot tükrözött vissza. A katasztrófa óta szakadatlan utazott. — Nagyon jó barátja voltam az ön vejének — szólt Delines asszonyhoz — s a leánya iránt is hódolat és rokonszenv töltött el. Visszatérvén utazásomról, eszembe jutott, Mindennemű nyomtntnányohnt nagy gonddá!, ízléses hmitelben, iegjutányosobb árért hészít az „ÉSZAKKELETI KflNVWÖffi!“ Szatmárnémeti, Kazinczy-utca (Zárdával szemben). HIRDETÉSEKET legolcsóbb árért közöl az „ÉSZAKKELET“.
