Északkelet, 1910. január (2. évfolyam, 1–5. szám)

1910-01-30 / 5. szám

Mindennemű nyomtatványokat nag; gonddai, ízléses hiíítelben, legjutányosobii árért készít az JSZSKKELETI KSüYVNVOMDS“ Szatmárnémeti, Haziaczy-ütca (Zárdósai szemben).

HIRDETÉSEKET legolcsóbb árért közöl az „ÉSZAKKELET“.

Adóreform és a városi kerületek.

— Dr. Veréczy Ernő. —

Az adóreform következtében szükségessé vált a város utcáinak kerületekre való beosztása. E beosztásnak az az igen fontos következménye van, hogy mig az első kerületbeu a ház- tulajdonosok a saját házukban az általuk használt és elfoglalt lakások után a házbéradónak megfelelő jövedelmi adót fognak fizetni, ami becslés utján lesz megállapítva, addig a város többi II., III. és IV. kerületében ez az adó nem fog életbe lépni.

Ez az intézkedés egyrészről igazságtalan és méltánytalan, másrészről nálunk legalább anomáliákat szül.

Mindenek előtt meg kell jegyezni azt, hogy nálunk a régi kerületi beosztás maradt, azon változtatás nem : történt. Ez a beosztás pedig abszurdum. Ugyanis a városnak legelhagya- tottabb s legszegényebb része, az Aisó- és Felső-Szamospart, a Dehenna, általában a Báthory-utca s a honvédkaszárnya mögötti rész. S ez a városrész azért, mert a régi, talán közigazgatási, rendészeti vagy tűzrendészed szempontból történt beosztás folytán az I. kerületekbe lett beosztva, nyomorult s a háztulajdonosok által lakott kis lakásért, a házbéradónak megfelelő i jövedelmi adót fog fizetni, mintha az bérbe lenne adva s neki jövedelmet hajtana. Ellenben a Hám jános-uícá- nak a színház felőli oldala, a Rákóczyutcának déli része, miután az a Il-ik kerületbe tartozik, ez alól az adó alól mentes. Hol van itt az igazság, a méltányosság? Igaz, hogy a tulajdonosok által használt lakások jövedelme, ami az adóalapot képezi, becslés utján fog megállapittatni, s itt lehet gyakorolni s fog is gyakoroltatni méltányosság, de ezen a tarthatatlan állapoton méltányos uj területi beosztással segíteni kell.

Ami magát az adóreformot illeti igazságtalan azért, mert hogy lehet különbséget tenni abban a tekintetben, hogy valaki a saját házában hol lakik? Hiszen valaki akár 'Németiben, akár a Petőfi vagy Batthányi utcában lakik a saját lakásában, különbséget tenni nem lehet s az egyiket a máSorok...

Szeretem a megsebzett sziveket Golgothán járó sáppadt arcokat,

Kiknek az „éieí“ percnyi örömre, Bánatot, könyet egy életre ad.

Aki úgy marad : árván ... egyedül, Megszedve, tépve ... mint lombtalan ág; Kit kinevetnek, kit megcsufolnak,

Kitől elfordul durván a világ.

Szeretem a titkon zokogókat,

Keblemre zárom nyomor kuldusát;

Sárba taposott vérző lelkeket,

Kik vágyva-vágynak más világra át.

Valamennyi mind testvérem nékem! Közöttük élni oh’ nem fájdalom,

Hisz’ erre oktat, int, tanít engem:

Az én megváltó édes Jézusom!

Debrecen, 1910. január hó.

Hajdú Árpád.

A gyilkos kőszobor.

Irta: Zoltán Vilmos.

A firenzei Caffé Garibaldi különszobá- jában hangos volt az élet, Ettore Gaeíaní, a fiatal törvényszéki jegyző tartotta legény- bucsuját néhány meghitt barátjával.

Ettorét mindenki szerette. Egyike volt a gondviselés ama kisszámú kiválasztott gyermekeinek, kiket a szerencse bőven elhalmoz minden adományával. Testi szépségén és erőn kívül ragyogó elme, nemes szív és tekintélyes vagyon jutott osztályrészéül. Ezt a sors most azzal tetézte, hogy neki juttatta feleségül a virágok városának egyik ünnepelt szépségét, conte di Catena nyugalmazott ezredes gyönyörű leányát, contessina Elvirát.

Ettore Gaetani, kit az esküvőtől már csak rövid néhány nap választott el, úszott a boldogságban s örömében őszintén osztoztak barátai, kik irigység nélkül szemlél- tékszédületes szerencséjét.

A lakoma már a vége felé járt s a fiatalemberek Veuve Cliquot isteni nedűjétől felhevülve élvezték manilláik zamatos, finom füstjét, mely kék xeliegekben gomolygott a csillár izzólámpái körül. Valaki az álomvilágra terelte a beszédet s Ettore igy szólt:

— Ha az álmokra adni lehetne, akkor most boldogság helyett halál és pusztulás várna reám.

Tíz szempár kérdőleg fordult Ettore felé s ez igy folytatta:

— Képzeljétek csak, az elmúlt éjjel azt álmodtam, hogy meg kellett halnom. És még hozzá milyen különös körülmények közt! Valamennyien láttátok és ismeritek azt a hatalmas kőoroszlánt, mely a piazettán áll, közvetlenül a palazzo Bomelli bejárata előtt. Mem valami mesíermű, de a késői reneszánsz érdekes emléke s ahogy tátott torok- cal ott áll s kegyetlen tekintettel fogát vicsorítja a járókelőkre, tagadhatatlanul kellemet- en érzést támaszt az emberben. A Bomelliek