Észak-Magyarország, 2006. június (62. évfolyam, 127-151. szám)
2006-06-30 / 151. szám
2006. június 30., péntek ÉM-EXKLOZÍV /7 ÉSZAK Marton Éva: Az opera behozta a fesztivált A művésznő a Hotel Palota házicicájával", Bandival (Fotó: Kőhalmi Péter) A? INTERJÚT KÉSZÍTETTE: Szalóczi Katalin szaloczi@eszak.boon.hu ■ Tavaly másokért izgult az operafesztivál művészeti igazgatója. Idén pár napig üres volt a páholya. ÉM: Az idei operafesztivál meghatározó eleme volt, hogy Marton Évát nemcsak a páholyban, hanem a színpadon is láthattuk, méghozzá olyan szerepben, olyan operában, ami eleve különlegességnek számít Magyarországon. Miként élte meg a művésznő a miskolci fellépést, annak előkészületeit? Marton Éva: Fontos volt számomra,' hogy a nyitó előadáson itt legyek, de azután nem maradhattam tovább, csak a fellépésre érkeztem meg ismét. Éjjel visszautaztam. Az életemben nagy változást hozott, hogy szeptembertől a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem ének tanszékét vezetem, egy személyben. 47 diák vizsgái zajlanak mostanság, s számos személyzeti, szervezési feladat hárul rám. A diákjaim közül négyen felléptek a Fedorában is. A gyerekek komolyan megállták a helyüket. Az első zenekari próbákon még segítettem nekik, tanácsokat adtam, de aztán megmondtam: ennek vége, mostantól mint kollégák állunk a színpadon. S valóban meg is szűntem tanárnőnek lenni. Fontos volt, hogy ezek az első-, másodéves gyerekek megtudják, milyen a koncertszerű előadás, milyen zenekarral fellépni. Az pedig, hogy a Gia- comini-Marton párossal, s velem mint tanárukkal léphettek fel, egy életre meghatározó élményt jelent számukra. ÉM: Azért akadt egy kis nehézség: a közönség közvetlenül az előadás előtt tudta meg, hogy Marton Éva beteg. Marton Éva: A fellépés kedden volt, s engem hétfő este ellepett a nátha. Fájt és bevörösödött a torkom, belázasodtam. De pont én mondjam le, aki régóta tervezem, f ■ '. *• ■. • ■ > hogy megajándékozom a miskolci közönséget a Fedorával?! Mit szól hozzá Giacomini, s a karmester, Rescigno? Éreztem, hogy a hangszalagjaimnak nincs bajuk. Be- szuggeráltam magamnak, hogy nem fogok köhögni, ellenkező esetben kiszámíthatatlanná válik, mi történik. Megoldottam. Megérte: a gyerekek is felléphettek, Giacomini is csodálatosan énekelt, s a közönségnek sem kellett csalódnia. ÉM: A Fedora mondható az egyik igazi sikernek az idei fesztiválon, amit több is követett. De mintha a korábbi nagy, „ közönségfelállás", zajos tombolások elmaradtak volna. Marton Éva: Meglehet, hogy az énekesek kiválasztása nem minden esetben történ kellő gondossággal, s talán ebben a kissé megNÉVJEGY Marton Éva (sz.: Heinrlch Éva) operaénekes, szoprán 2003-tól a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál művészeti Igazgatója. A világ operaszínpadainak ünnepelt szopráncsillaga Született: Budapest, 1943. június 18. Családi adatok: férje dr. Marton Zoltán sebész; gyermekeik: Zoltán, Diana. Tanulmányok: Zeneművészeti Főiskola (1962-68), operaénekesi, valamint ének- tanári diploma. Életút: 1968-72 az Operaház, 1972-77 a frankfurti Városi Színpad, 1977-80 a hamburgi Állami Opera magánénekese, 1980- szabadúszó. 1973-ban debütál a bécsi Staatsoperben, 1976-ban a New York-i Metropolitanben, 1978-ban a milánói Scalában. 1991-től a bécsi Operaház örökös tagja. 2005 szeptemberétől a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem ének tanszékének vezetője. Főbb elismerései: a milánói Scala Ezüst Rózsája (1980), Az év énekese (The New York Times, 1981, 1986), Az év művésze (The New York Times, 1982), „Kam- mersángerin”, örökös tag (Bécs, 1987), Bartók Béla-Pásztory Ditta-dQ (1991), Mario dél Monaco-dQ (1991), John W. Seabury-dij (1993), Kossuth-dQ (1997), Magyarság Hírnevéért Díj (1997). Középkereszt a Csillaggal (2003), a Liszt Ferenc Zenetudományi Egyetem tiszteletbeli professzora (2003), Miskolci Múzsa Díj (2005) kurtított pénzügyi keret is szerepet játszott. Nem mindenki képes verizmót énekehii. Egy énekesnek tudnia kell, mire képes. Én mindig csak olyan feladatot vállaltam el, amit meg is tudtam valósítani. Ez a műfaj nagyon nehéz, nem elég, hogy „fent” és „lent” jól szól az énekes hangja, „középen” is kell, hogy ereje legyen: minden egyes hangnak, szótagnak jelentősége van. Ám az, hogy a közönség miként fogad egy produkciót, kiszámíthatatlan. Megfoghatatlan. Ez a szakma sajátja: ki vagyunk téve a közönség kénye-ked- vének. Az is lehet, hogy egyes produkciók nem kaptak elég reklámot. De azért ez az értékükből még semmit sem von le. ÉM: Közrejátszhatott az is a kevésbé zajos fogadtatásban, hogy több kevésbé ismert művet mutattak be. Tekinthető ez egyfajta küldetésnek, S ha igen, folytatják-e? Marton Éva: Igen, feladatunknak tekintjük a kevésbé ismert művek színpadra állítását, beleértve olyanokat, amelyeket még Budapesten sem játszottak. ÉM: Említette, hogy kicsit kevesebb pénzt kaptak, mint amennyire számítottak. Marton Éva: Hogy mennyivel, azt pontosan nem tudom, nem az én dolgom. Nem lett miatta könnyebb a dolgunk, de nem is áldott meg. ÉM: A korábbi interjúk során úgy tűnt, hogy művészeti vezetőként nemigen ért egyet azzal, hogy az operától távoli műfajokat hozzákapcsoljanak a fesztiválhoz. Módosított a véleményén? Marton Éva: Csak végig kellett menni a városon: tele az utca emberekkel, sétáltak, beszélgettek, mosolyogtak, szólt a zene, bőven akadt látnivaló. Ez azért eléggé meggyőző. Az opera behozta a fesztivál hangulatát. Meglátszik, hogy olyan komolyan tesszük a dolgunk, hogy oly sok energiát fektetünk bele. Tudomásul kell venni: az emberek ízlése különböző. Mindent lehet csinálni, de csak nagyon nívósán. ÉM: Tény, hogy igazi fesztiválhangulat volt Mégis, mintha kisebb lenne a sajtóvisszhang. Mi lehet az oka? Talán amiatt hogy a kezdeti, „operafesztivál pont Miskolcon ” csodálkozás mostanra elfogadásba ment át? Marton Éva: Tény, hogy a PR-on kicsit erősíteni kell. E téren engem is kevesebb feladattal láttak el idén. De nem gondolom, hogy minden téren egyfolytában csak fokozni lehet. Kisebb döccenők megengedhetők, ha a folyamat egésze fejlődő. ÉM: Némi feszültség érezhető az Operafesztivál Kht-n belül: miként terjeszkedjék időben, térben. Marton Éva: Tágulni fog a fesztivál. Nem csupán a szűkén vett nyári fesztivál időtartamára gondolok: az operafesztiválra épülve lesz ősszel a Mini Mozart Fesztivál, jó kezdeményezés a szilveszterre tervezett miskolci operabál. De szeretném, ha a Central Park mintájára, Szinva Estéket rendeznénk. Az új, csodálatos Szinva teraszon szabadon ülnének-állnának az emberek, füvön, földön, padokon, akár ehetnek-ihatnak, s közben a színpadon a művészek, ajándékképp a várostól a városlakóknak, keresztmetszetét adhatnák a nagy operáknak. Opera-happenin- geket kell szervezni, hadd barátkozzanak velük még a gyerekek is, hogy később már ismerősként éljék meg a találkozást! Egyes operákat érdemes volna mint a miskolci operafesztivál produkcióját elvinni Budapestre is, a Művészetek Palotájába. Csak hadd táguljon a fesztivál! ÉM: Mi szabhat ennek gátat? Marton Éva: Az operafesztivál van, működik, megy tovább. Én is magyar vagyok, de „külföldi” szemmel is képes vagyok látni a magyarokat. S magyar sajátosság: itt sosem az elkezdéssel van a gond, hanem a kitartással. Egy idő után eluralkodik a kételkedés, a hitetlenség. Példaképp hozhatom fel, hogy amikor a mi hallgatóink együtt léptek fel a spoletói diákokkal, kétségbeesetten állapították meg: mi még nem tartunk itt. Elismertem: valóban. Még nem, de ha folytatjuk a munkát, akkor eljutunk erre a szintre... Tudatosítani kell: a fesztivál súlyt adott a városnak, igenis jó, amit csinálunk, folytatni kell. A városnak nagy szüksége van a fesztiválra. Ha az operafesztivál erősen halad előre, az magával húzza mindazt, ami vele kötelékben áll. De nem a kultúrának kell segítenie a politikát, hanem fordítva.
