Észak-Magyarország, 2001. december (57. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-31 / 303. szám

2001. december 31., hétfő

SPORT / 10

0 Polgár Judit Oscarjai. Kettős kitüntetésben részesült Polgár Judit: a magyar nagymester szombaton vette át a tavalyi, 2000-es év, valamint az évszázad legjobb női sakkozójának járó Oscar-díjat. Polgár Judit hatalmas fölénnyel bizonyult a legjobbnak az utóbbi szavazáson: a szakírók 52 voksából 50-et kapott.

0 Világcsúcs az Andokban. Új távolsági világcsúcsot ért el Klaus Ohlmann német vitorlázórepülő az Andok argentínai szakasza fölött. A 49 éves Európa- bajnok 1511 kilométert tett meg járművével 9 óra 58 perc alatt, ami 149 km/órás átlagsebességet jelent. A korábbi rekordot 1994 óta az amerikai Kari Striedieck tartotta 1434 km-rel.

0 Újabb igazolás. Újabb, az észak-amerikai profi női kosárlabda-bajnokságban szerepelt játékost szerződtetett a Pécsi VSK. A 188 centiméteres Shea Mahoney 15 találkozót játszott tavaly a New York Liberty együttesében, legutóbb az olasz élvonalban idegenlégióskodott.

TOTÓ, 52. HÉT

5;P;v Uü

1. Arsenal - Middlesbrough

2-1

1

2. Aston Villa - Tottenham1-1

X

3. Blackburn - Derby County0-1

2

4. Bolton - Leicester

2-2X

5. Everton - Charlton0-3

2

6. Ipswich - Sunderland

5-01

7. Newcastle - Chelsea

1-22

8. Southampton - Leeds0-12

9. West Ham - Liverpool1-1

X

10. Bradford - Crystal Palace

1-2

2

11. Nottingham Forest - Coventry2-11

12. Sheffield Wednesday - Norwich0-52

13. Wimbledon - Preston2-0

1

+1. Fulham - Manchester United2-32

Vereséggel kezdtek

Zágráb (ÉM) - Vereséget szenvedett tegnap délelőtt Japántól a magyar junior jégkorong-válogatott a Divízió Il-es világbajnokság nyitó mérkőzésén Horvátország fővárosában. A három miskolci hokissal, Sike Zoltánnal, Láda Péterrel és Láda Balázzsal felálló nemzeti együttesünk 7-2 (1-1, 3-1, 3-0)-re kapott ki. A 20 éven aluli játékosok seregszemléjén a piros-fehér-zöld színek képviselői következő csoportmérkőzésüket ma 16.30-tól Litvánia ellen vívják.

Birosra (is) voksoltak

Budapest (MTI) - A Komjádi uszodában másodszor rendezték meg szombaton a hazai vízilabdaélet két kiemelkedő csapatának, a bajnoknak és kupavédőnek egymás elleni csatáját, a Szuper-kupáért. A Domino BHSE és a Vasas összecsapása előtt - ezúttal első alkalommal választva a ceremóniára ezt a módszert - kihirdették az év játékosait. A szakemberek véleménye alapján a Miskolcról elszármazott Biros Péter (Domino BHSE) és Valkay Ágnes (Palermo) részesült a különleges elismerésben. A második Szuper-kupa a Vasasé lett, miután a kupagyőztes hosszabbításban egy góllal, 10-9 (3-2, 3-4,1-2, 2-1,1-0, 0-0)-re jobbnak bizonyult a bajnok Domino BHSE-nél.

Hetedszer futóbuliztak. Hetedszer

rendezte meg Miskolcon, a Bedeg-völgyben a Zöld Sportok Clubja Szilveszteri Futóbuliját. Aj résztvevők - akik jelmezben is elindulhattak - három táv közül választhatták ki a számukra megfelelőt. A futóbulin mindhárom táv dobogósait díjazták a nőknél és férfiaknál egyaránt, valamint a legfiatalabb és a legidősebb induló is ajándékcsomagot kapott. Fotó: Vajda János

Vakondtúrás, arcbelépő Cardiffben

A műsorfüzet

Molnár István

London (ÉM) - Minden a pirított burgonyával kezdődött. A szu- permarkettes zacskós krumpli java részét továbbítottam az olajjal majdnem félig telt sütőbe, a fedelet zárt helyzetbe hoztam, aztán beállítottam a digitális kijelzőt tizenkét percre. Testem közepe táján vulkánkitöréshez hasonlító hangokat véltem felfedezni, de sikerült megnyugtatni magamat azzal, hogy mire a Simpsons család feje felrobbantja az atomreaktort, addigra én már túl leszek az éhezés borzongató érzésén. Az idő múlását a konyhában fellelhető öt órán egyszerre követtem, mialatt szaglószervemmel a marhasült felépítését vizsgáltam. És elérkezett a vacsora... Ugyan londoni fogadócsaládom tagjainak nem mondtam, de elhatároztam, hogy ezen este én leszek a csendkirály, s csak azzal foglalkozom, hogy a villával balesetmentesen közlekedjek a tányér és a szám között. Kábé a negyedik falattal birkóztam, amikor az apuka megszólalt: „István! Jövő vasárnap eljössz velünk Cardiffba, a Wales - Ausztrália rögbimeccsre?” A szavak úgy értek, mint az ősállatokat a jégkorszak beköszönte, nem sok hiányzott hozzá, hogy néhány millió évre a székhez tapadjak. A választ nem fejtettem ki többszörösen összetett mondatokban, mindössze egy „Természetesen”- re voltam képes.

A következő hét nap azzal telt, hogy magyar focin edződött agyamat megpróbáltam átállítani a szóban forgó sportágra, kezdtem ízlelgetni: november 25-én a Millennium stadion műanyag székei várnak, nem pedig a Fáy utca deszkái. Tudtam, hogy tudósítást nem fogok adni az Észak-Ma- gyarországnak, ennek ellenére igyekeztem magam képbe hozni a rögbit illetően. Reggelente eszeveszetten kerestem a sportoldal ezen részét, míg esténként nem érdekelt sem a „Ki akar milliomos lenni” című játék, sem az afganisztáni állapot... Csak a rögbi, rögbi, rögbi... Információgyűjtés közepette felfedeztem: ugyanakkor, ugyanott a világ legjobb ralisai is összefutnak. Eljátszottam a gondolattal, hogy közelről integetek Mákinennek, letesózok Bums-szel és átölelem Rovenperát... S ez így ment egy hétig, mígnem felvirradt vasárnap reggel. A szokásos angolos ködben a higany csak lassan kúszott öt fok fölé. Kikészítettem a kötött sapkámat, a bőrkesztyűmet, no meg pár fontot esetleg szotyolára. Az autópályán gyorsan teltek a kilométerek, mígnem megérkeztünk Bristolba, ahonnan a helyi vasúttársaság egyik szerelvényével folytattuk utunkat. New- portban - az első walesi megálló - százával tódultak a szurkolók a kocsi belsejébe, mellém is jutott egy ötvenes úr. Miután látta, hogy a nyelvvel nehezen birkózom, megkérdezte honnan jöttem. A Magyarország hallatán azonnal „Puszkasz” nevét zengte, arról sajnos fogalma sem volt, hogy pár

esztendővel ezelőtt egy híres magyar focicsapat, a BVSC az országában játszott kupamérkőzést...

Az állomáson sál- és sapkaárusok köszöntek „Jó napot”-ot, aztán a szemerkélő esőben megcéloztuk a legközelebbi éttermet. A mexikói fogás nem fogott ki rajtunk, mindenesetre a jegykezelést követően azonnal megkerestük a VIP-helységet, ahová bilétánk alapján bebocsátást nyertünk. Két helyes walesi hölgy műsorfüzetet nyomott a kezembe, s azonnal elkezdtem ismerkedni ezzel a csodálatos nyelvvel. Megtudtam, hogy a 82 oldalas különkiadvány neve Rhaglen Swyddogol, az aznapi dátum pedig Dydd Sül 25fed Tachwedd 2001. Küldtem egy SMS-t Juhász-Léhi Pistinek, aki kis híján infarktust kapott, miután megtudta, hogy idő híján nem fogok megismerkedni a rali-vb pilótáival. A találkozó a vártnál szorosabban alakult, a világbajnok ausztrálok jobbára büntetőből érték el pontjaikat. A hazaiak hasonló szituációból voltak kevesebbszer eredményesebbek, ám a forgatókönyv mindannyiszor ugyanaz volt: segítő rohant a pályára egy vödör homokkal, a játékos formázott egy közepesebb vakondtúrásra emlékeztető építményt, majd lőtt... Százhúsz kilós emberhegyek nyúzták egymást, deréknál fogva, összekapaszkodva jártak körtáncot a küzdőtéren, de egy-egy üldözés után arcbelépős figura is kialakult, ami abból állt, hogy a füvön fekvő játékos feje találkozott az őt lerántó védő stop- lijával. Az utolsó másodpercben a vendéglátók tács dáónt értek el - ez volt az első és az utolsó a nyolcvan perc alatt -, fel is ugrott mind a 70 000 néző, de ez már kevés volt a győzelemhez.

A lefújás után azon vettem észre magam, hogy téli cókmókjaim- ra nem volt szükség, ugyanis a személyzet - a technika segítségével - behúzta a tetőt. Szotyira sem költöttem, sőt, nyertem is némi zsebpénzt, mi-után a családi tippversenyben én voltam legközelebb az eredményhez...

Sorsdöntő helyzetek Nánáson és az órapultban

Túra angol mintára Matifuval, aki nem vette meg a négyéves kaukázusi juhászkutyát

Berecz Csaba

Hajdúnánás (ÉM) - Sorsdöntő meccs előtt álltunk. Augusztus volt, Lőrinc már belecsinált a dinnyébe mi meg Hajdúnánáson voltunk. Arra már nem emlékszem, hogy Suhi vagy Matifu találta ki, hogy menjünk le abba a csodálatos városba (még az is lehet, hogy én voltam), de tény, hogy egy nappal a „nagy meccs” előtt angol mintára leutaztunk és körbejártuk a nánási pubokat. A legtöbb váll- veregetést Suhi kapta a futball- parádé viliáján. Nem véletlenül. Emlékezeteset nyújtott ott egykét évvel azelőtt, amikor a helyi zenés táncos szórakozóhelyen egy élő műsorszám közepébe csöppent. A széken ülve egy perc alatt kiszabadította hátra kötözött kezeit - ahogy később ő fogalmazott: „gyorsabb voltam, mint Henry Hudini, a szabadulóművész” - és belefeledkezett a sztriptíztáncosnő által nyújtott művészi élménybe. A műsorszám után Suhit a bányajáratra emlékeztető pincefolyosó egyik ajtaja előtt tudtuk összeszedni, ahol a felöltözője volt a művésznőnek. Tiszta szerencse, hogy nem volt a közelben egy non-stop ékszerbolt, mert ha a Suhin múlik azon az estén biztosan megugrott volna a gyűrűforgalma. Szóval Suhit ismerték. Meg a többi szurkolót is. Emiatt a meccs napján a szokásosnál jóval korábban hajtották el arra a teheneket, korábban pattantak fáin kis egészes koromfekete bicójukra a helybéliek, hogy kitekerjenek a stadionba. Bocsánat nem stadionba, hanem a focipályára. Amikor először voltam ebben a csendes, kisalföldi városban - amolyan pihenés félén - és helyismeretem nem lévén, egy bajuszos, 60 fölötti sokat látott, kerékpárját toló gumicsizmás bácsit kérdeztem meg arról, hogy merre van a stadion. Nem értette mit keresek. Még egyszer elmondtam. Akkor se jutottunk közelebb a válaszhoz. Végül a körbemagyarázás után (lesz egy meccs, egy focimeccs, a helyi csapat játszik nem tudom kivel és azt szeretném megtudni, hogy hol, mert megnézném) jött a válasz: „Ja! A focipályát keresi!”, majd elmondta, hogy merre menjek tovább.

Az augusztusi soros sorsdöntő meccs előtt már régen tudtuk, hogy hol a pálya, a meccs délelőttjén csak azt nem értettük, hogy miért jöttünk el egy nappal hamarabb a kemping faházában ücsörögve. Ebéd közben aztán örömmel vettük tudomásul a melletünk lévő asztal- társaságot hallgatva és hamarjában ismeretséget kötve, hogy Isten állatkertjében nem csak három ökör van, nem csak mi indultunk el egy nappal hamarabb erre a nagy útra.

Mások is éreztek, hogy sorsdöntő meccs előtt álltunk. Igazából nekünk minden meccs annak számított, hiszen vissza akartunk jutni a legjobbak közé. Adzsojevért meg még a térképről is lementünk volna, hiszen sem azelőtt, sem azóta nem láttunk olyan futballistát, aki meccs közben úgy fut, hogy közben a nyakán viszi a labdát az

ellenfél mellett. Valami ilyesmit akartunk látni akkor is, és különösebben nem foglalkoztatott minket, hogy ebből végül semmi sem lett, mert rúgtunk négy gólt, és simán hoztuk a meccset. Az elmaradhatatlan makukázás közepette, amit a fő helyen, a fedett lelátó alatt űzhettünk. Mert szerettünk (visszájáim a vendégjoggal.

Matifu (akitől a nagybanin senki nem tudott több karton banánt kézben kivinni a kocsihoz, és ezért Suhi Sándor Mátyás erős emberének nevét köl- csönvéve átkeresztelte őt) régen volt meccsen, de képben van csapatát illetően. Szívben nem lett hűtlen ő, akinek a létezését kedvenc klubjának egykorvolt szakmai igazgatója kétségbe vonta, arra célozván, hogy az ÉM-ben róla megjelent kritikus szavak csak kitalációk. Nem voltak azok, mert Matifu szavai voltak, akinek volt beszélőkéje akkor is és van ma is. Amikor legutóbb találkoztunk éppen üzleteket kötött. Egy elemcsere egy ötvenesért. Majd egy ébresztőóra néhányszázért, miközben Manoló néhány méterrel arébb egy raklap napilappal az alkarján, „az elfogták a jéghegyek gyújtogatóit” rikkancsolással csak pangatja üzletét. Matifu nem svájci nikkelezett órákat ad el, és nem is arany zsebórákat. Errefelé ilyenre nincs kereslet. Focira lenne, azt csinálna is szívesen és mint mondja: olyan ő is lenne, mint az az egykori diósgyőri ügyvezető, aki székbeérkezése előtt egy négyéves kaukázusi juhászkutyát akart neki eladni többtízezer forintért azzal, hogy majd összebarátkoznak. (Erre mondta Matifu: ha meg nem, akkor nem lesz kezem, amivel megkössem a kutyát, amikor vissza akarom vinni.)

Matifu órákat árul. És amikor néhány száz, jó esetben egykét ezer forintért elad, vagy amikor vesz, ahogy ő mondja: sorsokat dönt el.

A nánási fedett alatt minden évben a piros-fehér volt a legerősebb szín