Észak-Magyarország, 2001. december (57. évfolyam, 280-303. szám)
2001-12-24 / 299. szám
2001. december 24., hétfő KARÁCSONY (OLVASÓINK TÖRTÉNETEI) / 17 Emlék ötven éve történt, akkor más karácsonyok jártak. Édesapám behozta a nyaláb szénát, az asztal alá tette. Édesanyám behozta a szakajtó diót, hogy legyen a kán- tálóknak. Édesanyám megfőzte a kocsonyát, megsütötte a mákos kalácsot. Aztán kezdődött a karácsonyfa díszítése. Minket, gyerekeket elküldött édesanyám otthonról. Mire hazajöttünk, készen állt az anyám ajándékaival körülrakott, szépen feldíszített karácsonyfa. Később megszólalt a pici csengő, jelezve: a Messiás belép kicsi szobánkba, hol a karácsonyi gyertya ég, és ellobban a csillagszóró épp. Mi imára kulcsoljuk kezünket. Körüláll- juk munkától agyondolgozott kezű anyánkat. Anyánk szeme hol örömre, hol sírásra áll. A négy gyermeke közül kettő nem imádkozik, csak ajándékokra vár. Lehet, hogy imádkozik is, de hangot nem ad. Mindkettő nyelve örökre leragadt. Mi elmondjuk helyettük is a Miatyánkot, és tiszta szívből kérjük a kis Jézust: szeresse ezt a beteg kis családot. Ebben a négygyermekes családban nőttem fel én is. Abban a nehéz helyzetben, ahol szeretet volt az uralkodó. Kocsi Gyuláné Kun Zoltán alkotása Morgó A történet, mely az Önök felhívására megelevenedett előttem, nem izgalmas, de talán annál inkább tartalmaz olyan értékes és gazdag érzelemvilágot, mely megérinti, felmelegíti a szomorú és gyakran hűvös sziveket. A hely, ahol a történet kezdetét vette egy kis vályogház - a Bükk lábánál, valahol egy kis faluban. Ebben a házban élt a 70 év körüli Pista bácsi egyetlen társával, a matuzsálemi kort megélt pulival - Morgóval. Szerényen éltek együtt, boldogságban. Az öreg gyakran elővette apjától megörökölt pipáját, gondos szertartás keretében rápöfékelt és így elmerengve mesélt kutyájának. Történt az egyik nap december havában, hogy Pista bácsi szokásos útjára indult Morgóval, fát vágni az erdőbe. Kutyája szeme ilyenkor mindig felvillant, hiszen világjáró kőrútjára indulhatott az ismeretlen „zöld” övezetbe. Az éj feketéje hamar beborította a környéket, így az öreg abbahagyva munkáját elindult hazafelé. Meglepődve tapasztalta, hogy kis cimborája nem érkezett meg. A várakozás napról napra elkeserítette, egyre erőtlenebbé tette Pista bácsit. Minden áldott nap kiment az erdőbe arra a helyre, ahol utoljára volt Morgóval, de a napok elteltével csak nehezebb lett a szíve. Talán már Önök is érzik a történet folytatását: az öreg számára eljött az év legszomorúbb napja - a karácsony. Már nem a múlt felidézésével volt elfoglalva, hanem azzal a jelennel, ami elvett tőle valamit és valakit. Leszállt az este - meggyújtotta a gyertyát, mely karácsonyfa gyanánt tündökölt kopott faasztalán és lehajtotta fejét. Álmából riasztotta valaki, az ajtót kaparta és nyüszített. Először azt hitte, a szél hangja tévesztette meg, de az ajtót kinyitva már a szemének hitt inkább. Morgó állt küszöbén legyengülve, csap- zottan, de tekintetéből valami megmagyarázhatatlan erő sugárzott. Pista bácsi szeméből könnyek potyogtak a kutyára, könnyek melyek újra felmelegítették őt! így lett ez a karácsony az öreg legboldogabb ünnepe, és már nem a múlt volt az, s nem is a jelen, amiről annyi mindent kellett volna „mesélniük egymásnak”. Az idő arra a napra megállt számukra. Pista bácsi ölébe vette kiskutyáját, és átadta magát boldogságának. A történetet nagyapám mesélte, gyermekkoromban, de hogy mikor és hol történt mindez, vagy csak az ő számára volt ez valóság, talán nem is olyan fontos! K. Erika Bazslk Barbara munkája Kerültek ágak az ünnepre Csaknem fél évszázada történt, az ötvenes évek elején. Gyerekek voltunk. Az öcséimmel és a pici húgommal nagyon vártuk a Jézuskát. Nyáron ugyan a búza jól termett, de csak a szűk fejadag (akkor ugyanis minden család magának sütötte a mindennapit) maradt meg. A többit elvitte a beszolgáltatás. Szinte semmi pénzért kellett átadni a hatalomnak a megtermelt dolgok jó részét, még az utolsó tojást is. A kis pénz hamar elment a boltban kapható dolgokra. Egy kisebb malackára futotta még, ami decemberre sem nőtt meg igazán. Vékony volt a szalonna, szakadt a bél. Álig volt mibe tölteni a májas hurkát, meg a pár szál kolbászt. De még a kevés zsírból is részt kért a város. így a paraszt- gazdaságokban szűkén volt a pénz. Decemberre már nem is volt mit pénzzé tenni. A szüléink már a hónap elején mondogatták, hogy szegény lesz a Jézuska. Mi még hittünk a csodában. Abban, hogy az ünnepre csak ott áll majd a karácsonyfa. De ebben az évben pénz nem volt rá, s az a hír járta, hogy puskával őrzik az erdőt. És ekkor megérkezett a nagy- néném, és hozta a fáravalót. Neki nem volt gyereke, de nagyon finom szaloncukrot tudott főzni, amit selyempapírba és sztaniolba csomagolt. Még két kis csengőcske és egy pici betlehem is lapult a kosarában. Nagy volt az öröm! Volt már szaloncukor, csak fa nem volt még az ünnep vigíliáján sem. Kezdett sötétedni, de még kántálni menni sem volt kedvünk. Az öcsém sírt, nekem is esőre állt a szám. Apánk akkor felpattant és kiment a házból. Valami olyasmit mondott, hogy nem bírja nézni a szomorú arcunkat, és ha lelövik, ő akkor is szerez egy fát. A közeli régi kastély kertjében állt három magas törzsű öreg fenyő. Arra mászott fel a sötétben, s vágott le fűrésszel egy kajla ágat, hogy örömöt szerezzen a gyerekeinek. Azt a sete-suta ágat díszítettük föl. Gyöngy is volt rajta, az édesanyám rácsorduló könnycseppjei. A finom fenyőillat betöltötte a szobát. Megjött a Jézuska! SZÁDVÁRY GYULÁNÉ Erdei Barnabás képe Sohasem felejtem 1949. december 6-án Mikuláskor volt az eljegyzésünk az akkor még utolsó éves egyetemi hallgató vőlegényemmel. Mint frissen eljegyzett menyasszony nagy izgalommal készültem férjem szüleihez a bemutatkozásra. Én, a Hortobágy széléről a messzi Szatmári kis faluba, Méntelekre. Az utazás elég nagy tortúra volt akkoriban. Minket ez nem zavart, hisz megszoktam én is, amikor bejáró diák voltam Deberecenbe, páromat sem kényeztették el a fű- tetlen albérletek. Na, meg fűtött bennünket belülről a szerelem is. Sötét este lett, mire megérkeztünk az utolsó kis határszéli faluba, Zajtába. Emlékszem, kemény tél volt, hó borított mindent, az világított. Az állomás előtt jövendő sógorom várt bennünket szánkóval, mivel a falunk 7 kilométerre volt. Mintha bennünket köszöntene, nagy pely- hekben megindult a havazás. Nemsokára újabb ámulatba estem. Megérkeztünk páromék szo- ba-konyhás kis házába, és sógornőm akkor 5 apró gyereke örömmel mutatta nekem berendezett, frissen meszelt (kamrából átala- , kított) menyasszonyszobáját. Másnap reggel frissen sült kalács illatára ébredtem, amit anyósom akkor szedett ki a kemencéből. Apósom már pirította a platt tetején az általa szelt finom házi kenyeret, amit megzsíroztunk a vaslábasban sült szalonna és házi kolbász zsírjával. Aztán megtörtént a bemutatkozás a rokonság körében is - fél falu -, majd este kántálni mentünk. Ez azt jelenti, hogy karácsonyi énekeket énekeltünk, majd egyre szaporodtunk a hozzánk csatlakozó fiatalokkal és idősekkel is. Mindenhova beinvitáltak nagy szeretettel, és almával, dióval, süteménnyel kínáltak. A mi vidékünkön ez nem volt szokás, s talán épp ezért hagyott bennem soha el nem múló nyomot az a sok szeretet, amit ott kaptam. A szeretetet, ami nem kerül pénzbe, mégis olyan nehezen adják meg az emberek egymásnak, pedig többet ér minden ékszernél, ajándéknál. Bartha IstvAnné Ünnepi kenyér 1944 őszén Erdélyből rokonaimmal együtt indultunk a „menekülés” útjára. Unokanagybátyám két lányát letettük Budapesten a nagymamához, mi pedig elindultunk Sopronba, ahová rokonomnak be kellett vonulnia mint tartalékos zászlósnak. Aki már menekült, az tudja nem a „Tejúton” folyt az útja. 1944 karácsonyán bizony nem sok örömre ébredtünk. Karácsony „szombatjának” kora reggelén már sokan sorakoztunk a pékség boltja előtt. Legalább - kalács helyett - puha meleg kenyérre vártunk. A pék kinyitott, de kenyér nem volt. Közölte velünk, hogy a városból az összes éjszaka sütött kenyeret elvitték Budapestre, mert Budapest éhezik. Egy zokszó nem volt. És mindenkinek a szemében a szeretet apró kis lángja égett, mint karácsonyi gyertyák. Öröm volt, rendkívüli, olyan öröm, amilyet eddig nem éreztünk. Mi az ország még kicsi, szabad országrészéből adni tudtunk éltető kenyeret és ezzel együtt a szeretetün- ket is. Boldogabb karácsonyt kívántunk Budapestnek, Magyarországnak és saját magunknak is. RAcz Ilona Szép, mert igaz A 38 éves fiam veséi megbetegedtek, jelenleg gyógyszerekkel és úgynevezett öblítésekkel él, s dolgozik, hashártyája segít a méregtelenítésben. Ez ideiglenes megoldás, a végleges gyógyulást a veseátültetés jelentheti, de nem volt hajlandó addig feliratkozni a transzplantációs várólistára, amíg adósságát ki nem fizeti, 3 kiskorú gyermekét, munkanélküli feleségét nem akarta adóssággal hagyni a műtét és a lábado- zási idő amúgy is nehéz hónapjaira. Én nem tudván másképpen segíteni őket (az adósság havi nyugdíjam nyolcszorosára rúgott) írtam a Nők Lapjának. Soltész Ágnes rovatvezető olyan ügyesen kivonatolta levelem lényegét, hogy két oszti'ák olvasónő sietett segítésünkre, adományaikból az adósság kétharmad részét ki tudtuk fizetni, sőt az egyik adakozó egy elkülönített összeget a gyermekek karácsonyi megajándékozására küldött, a másik hölgy édességescsomaggal kedveskedett. Ez a történet azért szép, mert igaz. Én újra hiszek az emberek együttérzésében, segítőkészségében, s tudom, hogy ez a most következő karácsony lesz fiamék- nak és nekem a legboldogabb. Név és cím a szerkesztőségben Mikoviny Sámuel képeslapterve Emlék, a múltból Ebben a lobogó gyertyafényben különös, szomorú történet kívánkozik ki belőlem, amelynek főszereplője egy - akkor velem egyidős - 6-7 éves vézna, sápadt, kékszemű kisfiú, akit úgy hívtak: Miki. Állami gondozott árva volt, akkoriban lelenceknek hívták őket. Az öltözetük durva szürke vászonruha, a cipőjük legalább 2 számmal nagyobb a kelleténél és kopaszra nyírták őket, mint a rabokat. Az állam csekély fizetség ellenében kiadta gondozásra a gyerekeket családokhoz, akik többnyire szegény, nincstelen emberek voltak, s így biztosították a saját megélhetésüket is. Miki egy idős asszonyhoz került, aki a fiával együtt a nagymamám udvarában lakott, tehát hárman éltek ebből a csekély gyermeknevelési összegből. így ismertem meg a mindig éhes, vézna kisfiút, aki kíváncsian nézegetett engem, de ha szóltam hozzá, mindig lehajtotta a fejét és alig hallhatóan válaszolt. Barátok lettünk. A nagymamámat gyakran látogattuk, ilyenkor süteményt vittünk neki, amiből egyszer Mikinek is adni akartunk, de ő rémülten elszaladt, s azt mondta: „Nem szabad, kikapok.” Akkor tudtuk meg, hogy ennek a kisfiúnak mindenért verés járt. A nagymamám sokszor védelmére kelt és titokban sokszor megetette szegénykét. Ettől kezdve anyukám mindig külön csomagolt Mikinek, és ugrabugrálás közben, hátul az udvarban átadtam neki a finom falatokat, amit ő pillanatok alatt elfogyasztott. Megkérdeztem tőle, mit hozott a Mikulás. Semmit, felelte szomorúan. így vigasztaltam: „Ne búsulj, a karácsonyi angyalka biztosan hoz valamit, mit szeretnél?” „Kenyeret, egy nagyot, hogy mind megehessem” - felelte. Közeledett a karácsony s én izgalommal vártam, vajon Mikinek a vágya beteljesül-e. Szent estén hozzánk megérkezett a Jézuska, akinek előzőleg megírtam, hogy alvóbabát szeretnék kapni és a végén azt kértem, hogy Mikinek vigyen egy nagy kenyeret. Az én babám ott tündökölt a csillogó karácsonyfa alatt a szikrázó csillagszórók káprázatában, s én elbűvölve öleltem magamhoz a régen áhított ajándékot. Biztos voltam benne, hogy Miki is megkapta, amit szeretett volna. Alig vártam a másnapot. Felpakolva indultunk a nagymamámhoz és nálam volt a Mikinek szánt külön csomag is. De Miki nem volt ott. Két nappal előtte hivatalos emberek elvitték őt, de hogy hová és kihez került, azt nem sikerült kideríteni. Soha többé nem láttam őt. Most 74 évesen sokszor jut eszembe: vajon megérte-e a felnőtt kort ez a gyerek, s ha igen, milyen felnőtt lett belőle. Most is látom a szomorú kék szemét, a vézna lábait a nagy cipőben, akinek soha nem volt karácsonyfája csillagszóróval, soha nem lakott jól még kenyérrel sem, és aki hiába várta a karácsonyi angyalkát a szentestén. Bugir Zoltánné Remény a szépre és a jóra Mindig meg kell becsülni azt, amit az élet adott, de bízni kell a szebb és jobb eljövetelében. így volt ez az 1954-es karácsony esetében nálunk és a szomszédokban egyaránt. 12 éves gyermek voltam és rep- deső szívvel vártam a karácsonyt, mint a gyerekek általában. Meglepődve vettem észre, hogy édesapám igen fúr, farag. A furkálás eredménye karácsonyfa készítés volt, édesapám napraforgó szárába, a kóróba ágakat fur- kált be. Karácsony karácsonyfa nélkül nem lehet! És ekkor ilyen volt ez a karácsony, nem lehetett fenyőfát kapni, és a szomszédok is tőlünk vitték a napraforgó törzsű karácsonyfát, ennek is örültek. Szomorú emlék, de mégis nagyon élesen megmaradt és sohasem felejtem el, mert titokban büszke voltam édesapámra, hogy megoldotta a hiányzó karácsonyfa titkát. Mindig reméltem és bíztam is abban, hogy lesznek még szebb karácsonyfák, és ma már igazán csillognak, villognak, pompáznak a karácsonyfák, és nincs hiány a fenyőfákból. A vágyam most már csak az, hogy olyan szeretet legyen a karácsonyfák körül az otthonokban vagy bárhol, hogy a szíveket megtöltse és juttasson belőle az embereknek, barátoknak, szomszédoknak egyaránt. A reménysugár soha ne aludjon el, mindig vágyjanak a jóra, a szebbre és a békességre, a tollat is ezért vettem a kezembe. Bodnár Jánosné Búza Laura rajza
