Észak-Magyarország, 2001. december (57. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-24 / 299. szám

2001. december 24., hétfő KARÁCSONY (OLVASÓINK LEVELEIBŐL) / 18 Hajdú Réka munkája Az első unoka Sajnos vannak az életnek sokszor na­gyon nehéz percei. 1981. október 19-én el­veszítettem férjemet: mások gondatlansá­gából, tragikus balestet szenvedett. Lelki­leg, testileg nagyon megviselt a szomorú esemény. Árván felnőni, fiatalon özvegy­ségre jutni egy emberi élet legnagyobb megpróbáltatása. Csak az tudja az ilyen nehéz terhet elviselni, aki hisz a jó Isten­ben, aki az árvák és özvegyek párfogója. A szép dédelgetett álmok szertefoszlottak, de jött a karácsony, a keresztény világnak egyik legszebb és legszentebb ünnepe. Öröm, békesség ez mindenütt. Ha kívül hótakaró födi is a földet, a dermesztő hi­deg megreszketteti is a fázó tagokat, de meleg belül a szív annak tudatában, hogy megszületett a Megváltó, a Kis Jézus. így jött el a karácsony, mikor is a fiamék hoz­zám költöztek az elárvult otthonba az ak­kor egyéves első unokával, Istvánkával, aki vidámságot, örömet, mosolyt hozott a családba, és ma 21 éves és a gyöngyösi Szent István Egyetem Főiskola 3. éves hallgatója. Családunk népes volt, a koráb­bi karácsonyokhoz szép emlékek fűznek, hisz egyben névnapokat is ünnepeltünk. Istvánok, Évák, Jánosok. Szikrázó hótaka­ró borította a zempléni kis falut, itt-ott egy-egy kutya ugatott a szentestén. István- kát a hátamra vettem egy kendővel átfog­va, és elvittem a dédszülőkhöz. Csendes félhomályban üldögélt a két megfáradt idős, hisz két év alatt két felnőtt fiukat ve­szítették el. A dédunoka itt is szeretet, vidámságot, mosolyt csalt az arcokra. Egy szép karácsonyi énekkel szeretném megosztani az olvasókkal ezt az érzést. Eljött a nap, mit várva vártunk Az égen csillagfény ragyog. Kis Jézus fáját ím elhozták A halkan szóló angyalok. Köszönjük néked Édes Jézus hogy szíved minket úgy szeret, Az angyalok karával együtt Dicsérjük, áldjuk szent neved. Ha elmúlik majd a karácsony Te akkor is maradj velünk, Míg élünk, ezt a kis családot Szeresd Ó édes Istenünk. ózv. Gál Istvánné Istennek legyen hála A 2000. évi karácsony mindhárom nap­ja volt a legszebb és a legboldogabb, mert az egyik-lányunokám szájából halgathat- tam Isten igéjét a diósgyőri református templomban, mely kimondhatatlan öröm volt számomra. Nagy kegyelem megkö­szönni százszor Istennek, hogy küzdelmes életemben, sok betegség és baj között is adott olyan örömöt, amely kevés ember­nek adatik meg. Istennek legyen hála! Káposzta Tivadarné Almás) Evelin képeslapterve mm •• •• B •• | Köszönjük Miskolc (ÉM) - Köszönjük olvasóink szép karácsonyi történeteit. Hely hiányá­ban most csak válogatást közölhettünk, a lényeget nem érintő rövidítésekkel. A ké­sőbbiekben igyekszünk megtalálni a mód­ját, hogy az itt nem olvasható írásokat is megoszthassuk olvasóinkkal. Mindennapi történet Nem véletlenül adtam ezt a cí­met kis írásomnak. Amire emlé­kezem, abban nem volt semmi különös, ország-, vagy családren­gető esemény, mert akkor a sze­génység, a pénztelenség minden­napi és az ország lakosságának döntő részére jellemző állapot volt. Mégis boldogok voltunk, mert túléltük a háborút, és az em­berek optimizmusa, élni akarása nem ismert határokat. 1945 keményen hideg telén is derűs volt mindenki, és készült a hosszú idő óta első békés kará­csonyra. Mi, első osztályosok is készültünk, főleg az iskolában. A tanító néni bejelentette, hogy csi­nálunk az osztályban egy kará­csonyfát, melynek felállításához a szülők anyagi állapotuknak meg­felelően járuljanak hozzá. Volt aki a karácsonyfa beszerzését ajánlot­ta fel, mások gyertyát, csillagszó­rót, angyalhajat. A szegényebb szülők színes papírokat szereztek be, melyekből gyerekeik díszeket készítettek. Nálunk nagyon nagy gondot okozott a színes papír megvétele, mert édesanyámnak, aki egyedül nevelt, nem volt egy fillérje sem. A nagy csapást az je­lentette, hogy a tanító néni azt mondta, aki valamilyen formában nem vesz részt az előkészületek­ben, az nem vehet részt az ünnep­ségen sem. Másnap sírással küszködve néztem, hogy az osztálytársaim elővették a színes papírokat, ol­lót, csirizt, és nagy buzgalommal nekikezdtek készíteni szíveket, Mikulásokat, csillagokat, papír­láncokat. A tanító néni megkér­dezte tőlem, hogy miért nem dol­gozok én is. Miután szipogva azt feleltem, hogy nekünk nincs pén­zünk papírra, megsimogatta a fe­jem és azt mondta: „Nem baj. Majd hoz neked papírt a Jézuska holnapra.” Én ebben nem nagyon hittem, mert azt már tudtam, hogy a Jézuska annál bőkezűbb, minél gazdagabb a család. De megtörtént a csoda. Más­nap, amikor a többiek folytatták a színes papírdíszek készítését, rám szólt a tanító néni: „Bandi- ka, te miért nem dolgozol?” Mert nekem nincs papírom, tanító né­ni - feleltem.” Ott van a palatáb­lád alatt - volt a válasz vedd csak elő, és dolgozz!” Alig hittem el. De mert könnybe lábadt a sze­mem, egy ideig nem is láttam azo­kat a szép, színes papírokat. Két nap múlva aztán én is ott álltam a karácsonyfa mellett, és a többiekkel együtt boldogan énekeltem, hogy „Mennyből az angyal...” Papp András Áldott legyen emléke Édesapánk a háborúból súlyos betegen jött haza. Édesanyánk a négy gyermeket szinte a semmi­ből csodálatosan ellátta. Salátale­ves, aprított savanyú uborkából főzelék és ehhez hasonló jobbnál jobb'finomságok kerültek az asz­talunkra. Mivel hús nem nagyon jutott az ételek közé, hiszen sem­mi pénzt nem kaptunk, sokszor emlegettük:- De jó lenne karácsonyra egy darabka hurka, vagy kolbász! Egyik ősszel keresztapánk kül­dött egy satnya malackát, mert a többiek mindig bántották, ezért nekünk adta. Persze csak a kis maradék éte­len neveltük. A kertben felszedett gyümölcsöt összegyűjtöttük és édesanyánk egyszer azt mondta:- Gyerekek, ezt a cefrét kiön­töm a malacnak, úgysem jó sem­mire. Este oda is adta a malac­kának, és amikor reggel hajtotta ki a falusi kondába, hogy legel­jen, a kondás azt mondja neki:- Erzsiké, ez a malac olyan be­teg, alig bír menni, hajtsa vissza, mert el fog pusztulni. Édesanyánk sírva jött be, hogy nem lesz karácsonyra kolbász. Egy idő után édesanyánk édesde- den kacagni kezdett.- Képzeljétek, most jöttem rá, hogy a malacka berúgott! Mi szinte fetrengtünk a neve­téstől. Karácsonyra persze kijóza­nodott, és bár nem volt hízó, fi­nom hurka, kolbász, tepertő lett Kocsis Veronika műve belőle. Csodálatos szentesténk volt. És még ekkor jött a csoda! Egy Amerikában - Trentonban - élő nagynénénk, Mari néni, nem tudom hogyan tudta úgy időzíte­ni, hogy pont karácsony estére ért ide egy csomag, amivel ne­künk örömöt akart szerezni. Volt abban a csomagban minden: ru­hák, cipők, édesség, sőt az egyik ruha zsebében tíz dollár is. Magas sarkú cipőben és hosszú ruhákban, fejünkön kalappal ug­rándoztunk, és majszoltuk a cso­koládét. Édesanyánk, aki a sok megpróbáltatás mellett is mindig vidám volt, könnyes szemmel, mosolyogva nézte a boldog gyer­meksereget. A világ legjobb édesanyja már 9 éve itt hagyott bennünket, de az emlékeim között kutatva ennél szebb, vidámabb, boldogabb kará­csonyra nem emlékszem, mint amit azon a karácsonyon édes­anyánk szerzett nekünk. Áldott legyen emléke. Mizsák Lajosné Orosz Valéria Kallna Adrienn alkotása Karácsonyi csengőszó Gyermekkoromban mindig nagy izgalommal vártam a kará­csonyt, mint minden gyerek. Vár­tam a meglepetés-csomagokat. Vártam a sötétedést, a csengőszót, mely tudtomra adja: már járt ná­lunk a Jézuska. Legnagyobb él­ményem úgy 4-5 éves koromhoz kötődik: találkozhattam egy an­gyalkával. Szüleim azt mesélték, a Jézuska nem tud személyesen eljutni minden házhoz, hanem se­gítőit, az angyalkákat küldi ma­ga helyett, akik az ajándékokat a fa alá rakják. Mindig csodálkoz­tam, hogyan lehet az, hogy én még sohasem találkoztam eggyel sem. Ezt szóvá is tettem, de a szü­leim segítettek ezen. A nevezetes karácsonyon beültettek a szobá­ba a kivilágított fa alá, és kértek legyek nagyon jó, imádkozzak, és ha nagyon szeretném, meglátha­tom az angyalkát is. Meghallot­tam a csengőszót, kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy gyönyörű, fe­hér ruhás angyalka. A szívem a torkomban dobo­gott, átfutott az angyamon, ha kérdez, csakis igazat szabad mon­danom, lehet, ő is tud olvasni gondolataimban. Szerencsém volt, mert ez egy nagyon kedves angyalka volt, en­gem csak dicsérgetett és meg is simogatott. Végigmértem, nagyon szép volt. Ruhája hófehér, az al­ján ezüst dísz futott végig, olyan, mint amilyen a fenyőnket is dí­szítette. Tovább vizsgálódtam. A fején fátyol és fejdísz volt. Olyan, mint egy menyasszony! - ámul­doztam. A szája szép piros volt, fehér kesztyű a kezén. Hát ilye­nek az angyalok! Megkaptam az ajándékomat, egy szép, nagy hajas-alvós babát, barna hajút, pislogó szeműt. Ru­hája rózsaszín és fodros volt. Az angyal megígértette velem, nagyon fogok vigyázni a babám­ra, és szófogadó jó kislány leszek, ő meg amikor csak tud, el fog jön­ni karácsonykor. Még sokáig beszélgettünk szü­leimmel és találgattuk, vajon még kihez tér be a sorunkon. Ez az élmény egész életemre megma­radt, és ma is szívesen emlékszem vissza rá. Cseh Béláné Életem legszebb fája Azon az emlékezetes karácso­nyon édesanyánknak kevés dolga volt, de annál több gondja, mert akkora szegénység volt, mivel ak­kor 1944 decembere volt. Sikerült idejében hazamenni az avasi pincéből, így a lakásuktól megfosztott rokonságot is ottho­nunkba fogadhattuk. A bombázá­sok és belövések alatt megmen­tett élelmet bizony jócskán be kel­lett osztani. Hatan voltunk gyere­kek, mi, a három testvér és még három unokatestvér. Közelgett a karácsony, de mi kicsik bizony nem írtunk levelet a Jézuskának, mert csak azt hallottuk: az idén nem fog jönni a Jézuska. Gondol­ni való, hogy néha el-el kesereg­tünk. Elérkezett a karácsony, és nagy sürgés-forgás lett, a konyhában sült a görhe és főtt a kedvenc cse­megénk, a morzsolt kukorica, amit nagyon kevés cukorral éde­sített édesanyánk: nehogy elhíz­zunk. Egyszer csak azt vettük ész­re, hogy az ebédlőbe - ahová éve­ken át mindig megérkezett a Jé­zuska szenteste - megint tilos volt a gyerekeknek bemenni. Kezd­tünk izgulni. A bátyám, hogy lekösse figyel­münket, elővette féltve őrzött kin­csét, egy kis gőzgépet. Rögtön kör- behasaltuk, és vártuk, hogy a ka­zánt feltöltse vízzel, a tűztérbe spirituszt öntött, megyújtotta, és amikor a víz felforrt, a kis kar megindult, pörgette a kereket, pö­fögött a síp a legnagyobb örö­münkre. Azalatt édesanyánk a kertből faágakat vágott, vázába tette, és a padlásról lehozott régi díszekkel próbálta eltakarni a le­veleitől lepusztult cseresznyefa ágait. Ehető dísz is volt. Nem sza­loncukor, hanem dió. A nekem szánt ajándék egy édesanyám ál­tal varrott kis derékig érő mel­lényke, amiből két oldalt kis pán­tok lógtak. Arra hivatott, hogy a harisnyát hozzáerősítve akadá­lyozzuk a lecsúszástól. És hogy já­ték is legyen, a régi babámra hor­golt egy kis vállpántos szoknyát. Ez utóbbi jelenleg is az egyik leg­becsesebb emlékem. Térdepelve imádkoztunk, majd csillogó szemekkel énekeltük: Di­csőség a magasságban Istennek,bé­kesség a földön az embernek Pillerné Bartók Enikő Karácsonyeste, gyertyafény 1944 az utolsó háborús kará­csony. Az ország nagy része meg­szállva, a Dunántúlon folytak még a harcok. December 23-án nagy orosz erők támadást indítottak. Egységünk csak rövid ideig tu­dott ellenállni. Sok volt a halot­tunk, sebesültünk. Akik túléltük, a közeli erdőbe menekültünk. Ki­lencen indultunk a havas erdei úton, amelyről tudni véltük, hogy egy községbe vezet, ahol magyar alkulatok vannak. Alig indultunk el, két katonával találkoztunk, akik közölték, a községben már oroszok vannak, az erőd körül van zárva, fogságban vagyunk. Hideg volt, élelmünk sem volt, mentünk tovább, hogy jelentkez­zünk az orosz csapatoknál. Más választásunk nem volt. Amikor az egyik bajtársunk fölfedezte, hogy a fák között egy szalmatetős kunyhó van, odamentünk. Betör­tük az ajtót. Széna volt benne, alatta pince, amelyben krumpli volt, talán ha 10 kiló. Elhatároz­tuk, itt töltjük a karácsonyt. Éj­szaka a szénában aludtunk, nap­pal sütöttük, főztük a krumplit. Volt köztünk egy hadapród-őr- mester, civilben magyar szakos tanár, nagy Ady-rajongó. Egy Ady-kötetet mindig magánál hor­dott. Abból olvasott fel verseket, de más költők verseiből is idézge­tett. Előkerültek a fényképek is. Az egyik bajtársam a menyasszo­nya fényképét nézegette. A másik kisfia fényképét csókolgatta, már egy éve nem látta. Voltak, akik csak hallgattak, talán mert úgy sem tudták volna szavakkal kife­jezni érzéseiket. Csak a borostás arcokról időnként legördülő könnycseppek árulkodtak a lel­kekben zajló érzelmi viharokról. December 27-én jelentkeztünk egy orosz egységnél. Nem akarom leírni fogságba esésünk gyötrel- mes pillanatait. 57 év telt el azó­ta. A könyörtelen múló idő elho­mályosítja az emlékeket, feledés­be merülnek a régi arcok, de ka­rácsonykor mindig elszorul a szí­vem, vajon a vőlegény megölel- hette-e a menyasszonyát, az apa karjába vehette-e a kisfiát, és a töbiek hazatérhettek-e szeretteik­hez, vagy valahol Oroszország­ban, egy jeltelen tömegsírban aluszszák örök álmukat? De a kunyhóban többször el­hangozott Falu Tamás verse örök­re megmaradt az emlékeimben: Karácsonyeste gyertyafény/ Szív a szívhez most oly közel / Sok fenyőág, sok kar, amely / Egész világot átölel. / De van szív, mely nem lel szívet/ Van seb, amelyre nincsen ír / Nincs ember annál szomorúbb, / Mint ki karácsony­este sír Orczy Sándor Sepsl Katalin rajza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents