Észak-Magyarország, 2001. december (57. évfolyam, 280-303. szám)
2001-12-24 / 299. szám
2001. december 24., hétfő ^®Í“AMíjMjDíííj1Í11 íl KARÁCSONY (OLVASÓINK TÖRTÉNETEI) / 16 Karácsony fényében Karácsony éjjelén angyal suhant a tájon át csillagokat szórva égre, földre, gyertyát gyújtva a fenyők ágain, fényt adva a magányos szíveknek, kik könnycseppes fájdalommal zokognak egyedül, hiába minden, s az öröm, hogy megszületett az Isten fia A Háromkirályok viszik a hírt, s adnak árvult szíveknek gyógyírt. Karácsony éjjelén angyal suhant a tájon át csillagokat szórva égre, földre, melegséget adva emberi szívekben. Somossy Katalin Arany Toll- és ART-díjas költő Jézuska Karácsony előtt volt néhány nappal. 86 éves, beteges nagymamám már szinte az egész napot ágyban töltötte. Örömet akartam neki szerezni, így hát mint minden évben, feldíszítettem neki pár fenyőgallyat, aggattam rá szaloncukrot, habcsókot, üvegdíszt, angyalhajat. Úgy láttam örül neki, mikor ránézett csak ennyit mondott: - Mi az kislányom? - Mamócska megjött a Jézuska! - mondtam én. Ő elhaló hangon de örömmel mondta: Jézuska! - és gondoktól barázdált arcán legurult néhány könnycsepp. Ez volt az utolsó együtt töltött karácsonyunk, de soha nem felejtem el azt az elhaló hangot: Jézuska! Ez az én karácsonyi történetem: a sok szép és jó karácsony között ez maradt a legemlékezetesebb, és ha karácsonykor körülálljuk a fenyőfát, ő, a nagymamám mindig eszembe jut, hogy milyen szeretettel nevelt engem. Budainé Szűcs Erzsébet Burka Veronika alkotása Ez volt a legszebb Nekünk a legszebb karácsonyunk a tavalyi volt. A menyem december 22-én hazajött a kórházból, hosszú idő után. Szomorúak voltunk, mert azt hittük az elején, hogy nagy a baj, de szerencsére azóta is egészséges, jól van. A fiam december 23- án végre munkához jutott másfél év után. Azóta is ott dolgozik, mint 6 órás, most kapott fizetésemelést, mert meg vannak vele elégedve. A fiam aznap délután is egy hurcolkodásnál segített és munkájának fizetségeként a segítségért kapott a háziaktól egy kis vitrines szekrényt, 51 könyvet (abból 10 meséskönyvet a 3 gyermeknek) egy pár darab térítőt és még apróságokat, de értékeseket. 300 forintért 24-én este tudtunk venni egy karácsonyfát, meg 10 szál gyertyát 100 forintért. Gyönyörű volt. A szoba közepére tettük. Azzal, amiket a fiam kapott a munkájáért 3-szor 4-szer átrendeztük az egész szobát, ide-oda huzigálva a bútorokat, rakosgatva a térítőkét, meg a kis szobrokat, könyveket, közben pedig nagyokat nevettünk. A gyerekek táncoltak, énekeltek, a legkisebb pedig majmolta őket. Volt két kölyökpezsgőnk, azt ittuk velük együtt. Sütöttem piskótát, megtöltöttem baracklekvárral. Még két tepsivel is kevés volt aznap estére. Az sem volt baj, hogy a gyerekek ajándéka csak egy tábla csokoládé volt, de fejenként. Azóta is sokat beszélünk arról a szép estéről. Akkor még Orbán Viktor családjával sem cseréltünk volna. Azon leszünk, hogy ez a következő is olyan legyen. Ha nem lesz, mert még mi máig nagyon szegények vagyunk, akkor is reméljük, életünk végéig megmarad a szeretet, mert annál fontosabb dolog nincs a világon. Béres család Talpas Pál műve Magányosan Én nem kellemes karácsonyról írnék, hanem emlékezetesről. A háború után cselédlány voltam Pesten. Egy újságban megjelent egy Petőfi-vers, melyet kivágtam és még most is megvan a Bibliámban. Azóta már megvettük a Petőfi-összest, de nekem ez a kis papír a legdrágább még mindig. Ez a vers éppen abban az évben, karácsonykor volt 100 éves. A költő éppenúgy egyedül volt akkor mint én (és leszek most karácsonykor is). Énhozzám is benézett a karácson, Tán csak azért, hogy kis orcát lássam És rajta egy pár reszkető könnyűt Menj el karácson, menj innen sietve, Hiszen családok ünnepnapja vagy te, S én magam egyes-egyedül vagyok. Még hosszan folytatódik, de elég ennyi, hiszen egy szegény zokogó kislány emlékét idézi egy régi karácsonyról. 50-ben férjhez mentem, született két szép fiúgyermekünk, akik összesen 5 unokával ajándékoztak meg minket. Szép életünk volt egészen 93- ig, amikor drága férjem gyógyíthatatlan betegsége után itt hagyott minket, és azóta fentről figyeli nyomorunkat, mert az egyik fiam 1993-ban, a másik 1994-ben vesztette el állását. Mindkettőnek jó szakmája és keresete volt, azóta viszont olyan szegények, mint a templom egere. Hol dolgoznak, hol nem. Tengődnek (az Alföldre nősültek) egyik napról a másikra, ugyanúgy mint én ebből a semmi-nyugdíjból. Nincs pénzük, hogy eljöjjenek hozzám, de én sem látogathatom meg őket, mert rossz lábakkal és rossz derékkal már a vonatra sem tudok felszállni. Akkor, amikor ingyen utazhatnék. Szóval egyedül kell töltenem a karácsonyt. Veszek fenyőágat, 2 gyertyát, 1 pár virslit, 1 doboz almalevet, és a tévét fogom nézni. Valószínűleg sírva, de ne sajnáljanak az olvasók. Mindenkinek azt kívánom, hogy sok olyan szép karácsonya legyen, mint nekem volt. Több mint 40 esztendeig. Ezért is tudom most könnyebben elviselni az ilyeneket is, egyedül az emlékekkel. Köztük azzal a 46-os karácsonnyal. Hogy jóságos Istenemen kívül ki fog vigasztalni? Petőfi! Ez ínségben csak az vígasztala, Hogy ennél már nagyobb ínségem is vala.” (Egy telem Debrecenben) Amíg ezt a történetet írtam, délután üzent a kisebbik fiam, hogy egyedül ugyan, de lehet, hogy december 25-én eljön hozzám. Most nagyon boldog vagyok. Szabados Barnáné Miskolc Berecz Zoltán rajza Szép emlék Számomra is a legszebb ünnep a karácsony. így van ez, mivel még a természet is hozzájárul, havas vidék, behavazott, zúzma- rás fák, a lakásban meleg - várjuk a karácsonyt. Emlékezetessé igazán azt a karácsonyt a fenyőfa tette és annak története. Évekkel előbb kezdődött. Egy szép mohapámára lettem figyelmes ablakunk alatt az északi oldalon. Ápoltam, öntöztem, néha gyomláltam. Egyszer valami különös formájú, mintegy 1 centiméteres növényt fedeztem fel a moha közepén. Kihúzzam, ne húzzam? Meghagytam. Ez volt a szerencse. Idővel láttam, hogy egy kis fenyőfa cseperedik belőle. Nagy volt az örömöm és csodálkozásom, amint nőtt, fejlődött. Pár év alatt „nagyra” nőtt. A körülmények úgy hozták, hogy kinőtte a helyét. Jött a karácsony! Bizony nem volt szívem kivágni, ezért tövestöl kivettem a földből és egy dézsába téve földestől került a szobába. Karácsonyfa lett! Öntöztem, szép volt. Karácsony estéjén felöltöztettük, szaloncukor, díszek, gyertyák, csillagszórók, rézcsengő került rá. No és alá: ajándékok, az egész családnak. Zöld fenyőfa, de pompás fa, nincs árnyéka, csak játéka, de pompás fa! Széppé tette az ünnepet és az azt követő napokat is. Következő év februárjában még a lakásban volt, majd megfelelő helyre kiültettük a szabadba, hol különös gondoskodással ápoltuk, hogy életben maradjon! Belátom, nem szokványos eset, nem is lehet az, de számomra emlékezetes maradt. Szép emlék! Isten ajándéka. Gyurán János NY. TANÁR Bodrogközi karácsony Fázik a hold, felhőpaplan mögé bújt a leskelődő este elől. Gyermekszavak muzsikálnak, és a múlt alkonyodó utcácskáiban a szeretet és a békesség harmóniájában az idő tovaszállt. Lassan elmúlik ez az év is, elfelejtődnek a gondok, szomorúságok, a sikertelen álmok. A karácsonyi ének összeköti az időt és az embereket, megtisztít és felemel valamennyiünket. Csodálatos dallam tölti be a Főidet. Olyan, mintha más nem is lenne a világon, a reményt hirdeti, és hitünket erősíti. Karácsonykor a gyertyákkal elbűvölt szemekben, a szépség és a, jóság iránti vágyakozásban mást mond és ígér mindenkinek hitünk zenéje. Az angyalok ki-kikandikálnak a huncut széllel kergetőző felhővilágból, és hunyorgó szemmel álmélkodnak. Lovas szánkók csilingelnek hazafelé, és fényes ablakszemek kacsintgatnak a bet- lehemes legényekre. A subák a földet érik, láncos botjaik zörögnek, dideregnek, de életvidámak és a rigmust hibátlanul sorjázva erélyesen meg-megverik az ajtókat: szabad-e Betlehemet köszönteni? Természetesen, szabad! A betegéhez siető orvos gondolatai „elkalandoznak”. Látja nap mint nap, hogy a szegénység egoizmust szült, a nyomorúság pedig gonoszságot. Sajnos a bodrogközi valóságban el-elvesz- nek a mesék jóságos takarója alatt születettek? Őszintén remélem, sohasem. Azt kívánja valamennyiüknek, hogy a szeretetet megkeressék, hitüket ne felejtsék, és egymást mindig megsegítsék. Érzi és tudja, hogy ez ma még csak karácsonyi álmodozás. Reménykedik és könyörög azért, hogy a gondolatokban és a tettekben mindig ilyen Béke legyen a Világon, a Jóakaratú Embereknek! dr. Salamon Sándor Karácsonyi eljegyzés Boros Júlia rajza 1941. december 24.: fiatal, szép és boldog menyasszony voltam. Felsővison születtem, ott ismerkedtem meg Zoltánnal. Katona volt. Egymásba szerettünk. November elején leszerelt. Hazament Miskolcra a szüleihez. Nagyon szomorú volt az elválás. Naponta írtunk egymásnak szerelmes levelet. Végre eljött a karácsony. Megírta, hogy december 24-én utazik hozzánk és megtartjuk az eljegyzést. Boldogan készültünk. Gyönyörű a karácsonyfa, alatta a sok szép ajándék! Sütöttünk, főztünk és vártuk a napot, amikor megjön. Este 6 óra körül anyukámmal és nővéremmel kimentünk az állomásra. Nagy hó volt és hideg. Recsegett a hó a talpunk alatt. Végre befutott a vonat, rohangálok, keresem, már mindenki elment. Csak ő nem jött meg. Közben egy ismerősöm mondta, itt van akit várok, látta a vonaton, hazasiettünk, persze ott sem volt. Gondoltam, kimegyünk a másik állomásra, hátha ott szállt le, mert két állomása volt. De ott csak azok szálltak le, akik arra laktak. Újra elindultunk, siettünk, közben a betlehemesek járták az utcákat. Az egyik ördögnek volt öltözve, elénk állt, és rázta a kolompjait pénzt várva, de nálunk nem volt pénz, én már sírva könyörögtem neki, hogy hagyjon minket elmenni, mert a vőlegényem várnám. Megsajnált és elengedett minket. Hiába, a kedvesem ott sem volt. Szomorúan és letörve hazamentünk. Késő este megjött a Jézuska, de senki sem tudott örülni az ajándékoknak, mert együtt éreztek velem. Én átsírtam az éjszakát. Másnap már reggeltől az ablakból lestem, hátha mégis megjön. Egyszer csak látok egy elegáns férfit, alig akartam hinni a szememnek. Elésietek, és egy sápadt, fáradt szerelmes férfit láttam benne. Elmesélte, hogy mi történt vele. Megkérte a kalauzt, hogy ébressze fel, amikor át kell majd szállnia egy másik vonatra, s ez elmaradt, persze az én ismerősöm sem szólt neki (úgy gondolta, jó hecc lesz), mikor a kalauz észrevette, már a vonat messze járt, úgyhogy szegény feje egy kis faluban, egy kis hideg váróteremben töltötte a szentestét étlen-szomjan, egyedül, olyan állapotban, mint én. De mindent kárpótoltunk utólag. Májusban meg is esküdtünk, és nagyon boldogan éltünk. Született egy kislányunk. 44 őszén sajnos a férjemet újra behívták a seregbe, ezután nagyon rossz évek jöttek, de erről esetleg később írnék, ennyi történt. De erre mindig emlékezni fogok. Özv. Petrik Zoltánné „A szívembe zártam” Az én legszebb karácsonyi emlékem majdnem 40 évvel ezelőtt történt. A férjem, Tóth József, annak idején politikai okok miatt elhagyta az országot, és Hollandiába került. Ott ismerkedtünk meg egymással. Szerelem lett az első pillantásban, és ebből egy jó magyar-holland koalíció. Mi most már 38 éves házasok vagyunk. Mielőtt összeházasodtunk volna, meg akartam látogatni a magyar rokonságot, ami akkoriban nem könnyű dolog volt. Többszöri kérelem után végre adott a hágai nagykövetség egy vízumot, és én 1962. december 24-én elindultam vonattal Magyarország felé. Természetesen egyedül, mert a leendő férjem nem akart bajba kerülni. Mindenki kalandosnak tartott engem, persze a saját szüleim sem örültek, hogy a karácsonyt egy teljesen ismeretlen környezetben és méghozzá a Vasfüggöny mögött fogom eltölteni. Karácsony első napján kora reggel megérkeztem Bécsbe. Mindenki segíteni akart nekem, egy fiatal holland lánynak, aki egyedül utazik egy idegen országban karácsonykor! De én minden segítséget visszautasítottam, nekem volt egy határozott célom és különböző nyelveket beszéltem, csak a magyar nyelvet kézzel-lábbal és szótárral beszéltem akkoriban. A hidegtől reszketve, nagy késéssel, délután 5 órakor megérkeztem a budapesti Keleti pályaudvarra. Az általam akkor még nem ismert Hajós bácsi szólított meg. A belső zsebéből több táviratot varázsolt elő, amiket Jóska küldött. Akkor már tudtam, hogy jó helyen vagyok. Egy rumos kávétól megmelegedve indultunk tovább Miskolc felé. Éjszakai sötétség, csúszós utak és sűrű köd várt bennünket este fél tízkor. Mindenki rá akart beszélni, hogy az éjszakát Miskolcon töltsem el, és csak másnap mennénk az utazás célpontjára, Sajóecsegre. De én határozott voltam, és akárhogy is, menni akartam. így aztán el is indultunk egy régi Skoda Feli- ciában az út utolsó szakaszára. A rövid távolság ellenére két óra hosszán át tartott. A téli csúszós-ködös időjárás miatt csak lépésben tudtunk haladni. Gondoltam, Hajós bácsiék makacs lánynak nézhettek engem. Végre úgy éjfél körül, karácsony első napján megérkeztünk a nagyszülők udvarába - ugyanis a férjemet ők nevelték fel. A megvilágított ajtónyílásban megjelent egy alacsony, feketébe öltözött idős néni. Mind a két karját kinyújtotta felém és az mondta: „Hála Istennek itt van Corrie”. Annak ellenére, hogy akkor még magyarul keveset tudtam, sző szerint megértettem őt és attól a pillanattól kezdve igazán otthon éreztem magam. A szeretet, amit az egész családtól kaptam - mintha én lettem volna a 8. világcsoda. A szívembe zártam ezt a pillanatot, és őrzöm, mint a legszebb karácsonyi emléket. Tóth Józsefné- CORNELIA A. VAN DlJK Csontos Rita képeslapterve
