Észak-Magyarország, 2001. december (57. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-24 / 299. szám

2001. december 24., hétfő ÉSZMMMGYNMRSlát# KARÁCSONY / 15 A Hörcsög vendége Fecske Csaba Télire fordult az idő. Hó lepte be a vilá­got, eltakarta az utakat, megülte a csontos fákat, vedlett bokrokat. Ameddig a szem el­látott, minden csupa fehér. A madarak el­költöztek vagy elbújtak, csak egy árva cin­ke siránkozó nangját lehetett hallani. A Hörcsög meleg szobájába húzódott, és pi- pázgatva naphosszat olvasott. Olykor eló'- vette a kapcsos könyvet, s ceruzáját meg- nyálazva, nagyokat pöfékelve verset írt. A decemberró'l kacskaringós betűivel ezt írta: December, a legöregebb ember, bajusza dér, szakálla dér, hóbekecsben csak üldögél... Itt megakadt és hosszan elgondolkodott. Még a pipája is kialudt. Közben beestele­dett: a téli nap, mint óriási könnycsepp gördült le az ég szempillájáról. Sötét lett, meg kellett gyújtani a gyertyát. Kinn szilái szél nyargalászott, meg-megzörgette az ab­lakot, melynek üvegére jégvirágot rajzolt a fagy. A Hörcsög fát rakott a tűzre, meg­gyújtotta pipáját, és az asztalra könyökölve gondolataiba mélyedt. Nemsokára újra róni kezdte a sorokat: Már nappal este van, a csöndnek teste van, nyomában ezüst patkónyomok az égen a csillagok. A Hörcsög felnézett az égre, ahol a hi­deg téli csillagok valóban úgy szikráztak, mint a patkónyomok. Becsukta a könyvet, majd az újra kialudt pipából kiverte a ha­mut, amikor valaki kopogtatott az ajtón.- Tessék! - szólt ki, miközben azon tű­nődött, vajon ki lehet az ilyen későn, ilyen komisz időben?- Jó estét! - nyitott be Egérke zúzmarás bajusszal. - Hú de hideg van odakint! Megengeded, hogy megmelegedjek?- Melegedj Egérke - mondta a Hörcsög, s a széket a kályha mellé húzta. - Ülj ide, itt jó meleg van. Egérke a székre huppant, kényelmesen el nyújtózkodott, de a fogai még mindig vacogtak.- Hogyne fáznál Egérke, hiszen még bunda sincs rajtad! - mondta a hörcsög, miközben elemózsiát rakott az asztalra.- Jaj ne is mondd! - sopánkodott Egérke. - Hiszen nincs is bundám, tavaly eladtam egy marék búzáért. Mert ugye az élelem mégiscsak fontosabb, mint a bunda.- Hm, hm - csóválta fejét a Hörcsög. Ami igaz, az igaz. De tudod mit? Van ne­kem egy kopott bekecsem, szívesen neked adom.- Nem, nem - tiltakozott Egérke. - Nem fogadhatom el, még szükséged lehet rá.- Ugyan hagyd, semmiség az egész - mondta a Hörcsög. A tűz pattogva égett: vörös, sárga és kék lángok hancúroztak a kályhában. Szótlanul bámulták. A Hörcsög talán egy újabb ver­sen töprengett, amely a tűzről szól majd. Ki tudja? Egérke szép csöndben elszendere- dett. A Hörcsög gondosan bereteszelte az ajtót, maid ő is nyugovóra tért. Reggel, amikor Egérke ásítozva fölkelt, a Hörcsög már talpon volt.- Hogy aludtál? - kérdezte.- Mint a tej - mondta Egérke, s nagyokat nyújtózkodott. - Rég aludtam ilyen jó­ízűen. De hát nem is csoda, éhes sem vol­tam, nem is fáztam. S mindezt neked kö­szönhetem. Mondd csak Hörcsög barátom, miért adtál ennem, miért adtad nekem a bekecsed, mondd miért?- Mert éhes voltál, mert fáztál.- Jó, jó, de én talán sohasem tudom vi­szonozni neked. És lehet, hogy majd te is fogsz fázni, te is fogsz éhezni.- Az lehet - mondta elgondolkozva a Hörcsög. - Bevallom, ilyesmire nem is gondoltam.- Érdekes - mondta Egérke. - Nagyon érdekes. - De azt már maga sem tudta, hogy mi olyan érdekes. Mindenesetre me­legséget érzett a szíve tájékán. „Kék, mert téli, és az Észak is kék” Miskolc (ÉM - PTA) - Me­sét mond, verset szaval, de szeret rajzolni, na és játsza­ni. Lapunk képeslappályáza­ta gyorsan megtetszett neki: az Észak-Magyarország kará­csonyi üdvözlőlapját egy 10 éves kislány, a Berentén élő Orosz Kitti rajza díszíti.- Ha van valamilyen játék az újságban, általában beküldőm, amit kérnek, hátha nyerek - so­rolja Kitti. - Rajzolni is szeretek, úgyhogy egyből megtetszett a ké­peslapos pályázat. Nem kellett hozzá sok minden. Színes lapok voltak otthon, kiválasztottam egyet - a kéket, mert az illik a téli tájhoz, meg azért, mert az Észak-Magyarország címének be­tűi is olyan kékek - és vékony ecsettel meg temperával téli tá­jat festettem rá. Hogy szebb le­tt ......................... Mesét mondani nagyon szeretek. Meg mesét hall­gatni is. Írni? Azt anyukám szokott... Orosz Kitti 10 éves .................................................tt gyen, a feliratot hibajavító fes­tékkel írtam oda. Beszédes képeslapok Ez a győztes képeslap törté­nete - mert mindegyiknek más. A kislány négyféle képet kül­dött be. Az egyikre, a fenyőfás­ra, sok kisgyereket rajzolt. A Ezt az alkotást választottuk újságunk karácsonyi üdvözlőlapjának karácsonyfa ágait édesany­ja körömlakkjával varázsol­ta fényesebbé... Mondván, „hadd legyen már ő is rajta”, a képre rákerült Picúr is, Kitti kiskutyája, „akiről” egyébként azt kell tudni, hogy keverék, de nagyon aranyos, és először azt gondolták róla, hogy fiú, de végül mégis kiderült, hogy lány. Az öröm hangja A kislány egyébként járt már rajzversenyeken - aján­dékcsomagot is nyert és sok más vetélkedőn.- Voltam például versmondó versenyen. És mesemondó ver­senyen. Mesét mondani nagyon szeretek. Meg mesét hallgatni is! írni? Azt nem, de anyukám szokott a Biga Csiga gyermek­magazinba meg a Dörmögő Dö­mötörbe. Amikor elkészül egy mesével, felolvassa nekem. Az állatokról szólók tetszenek a legjobban, de a többit is szere­tem. Némelyik történetben én is benne vagyok - újságolja. Bár szívesebben mesélne in­kább az anyukájáról, mint ön­magáról, a kedvünkért elárul­ja azt is, hogyan tudta meg, hogy az ő képeslapja lett az Észak képeslapja.- Reggel kinyitottam az újsá­got - mindig megnézem, mert jár nekünk -, és azonnal megláttam benne az én rajzom, aztán meg azt, hogy azt választották ki. Hát én olyat sikítottam örömömben! Aztán bementem anyához, meg­mutattam, és együtt örültünk. Az iskolában is nagyon aranyo­sak voltak a többiek, sokan gra­tuláltak az eredményemhez. „Mindent, amit teszek, csak érte teszem!” Papp Tímea Miskolc (ÉM) - Olvasva ka­rácsonyi rajzpályázatunkat - jóllehet, az gyermekeknek szólt -, ecsetet ragadott egy nagymama is. Leült a kony­haasztalhoz az unokája mel­lé, és ő is festett néhány ké­pet. A kiírásra közösen pá­lyáztak. „Karácsonyi képeslap” pályá­zatot írt ki lapunk, amelyre gyer­mekek rajzait vártuk. A rengeteg rajz, festmény közül kitűnt egy kötegnyi szépen kidolgozott rajz­vázlat. A képeket, 7. osztályos unokája nevében egy nagymama küldte el szerkesztőségünkbe, a borítékban levél: „Kis nevelt unokám munkáját itt küldöm, békés, boldog ünnepeket mind­nyájuknak!” A négy kép közül egyről hihető is volt, hogy egy 12 éves gyermek készítette, ám az összes többi akvarellről már nem. Gyanítottuk, talán a nagy­mama segített be a rajzolásba... Ki rajzolta?- Az újságtól? A karácsonyi rajzok? Nahát, hogy örülök! Sok festményem van még, jöjjenek, megmutatom! - invitál azonnal kedvesen a lakásába Csitári Já- nosné, mintha régi ismerősök lennénk. Csak miután megnéz­tük a festményeit, az akvarell- vázlatait, jutunk el odáig, hogy előhozakodjunk a pályázatra be­küldött képekkel. A kérdésre, - ki rajzolta azokat? - nehezen kapunk választ, nem könnyű megállítani vidám csevegését, és az akadályt nem törően höm­pölygő szófolyamot, de végül elárulja: félig-meddig közös munka.- Az egyiket teljes egészében Istvánka, az unokám készítette, a többi háromnál meg együtt ta­láltuk ki, hogy mi legyen a ké­peken. Azokat valóban én festet­tem meg. Látni is a kép sarká­ban a szignóm, ha jobban meg­figyelik - mutatja, mondja ártat­lan mosollyal. Kamaszodás - idősödés A pályázatra a szomszédok hív­ták fel a figyelmét, ő nem járat egyetlen újságot sem. Arra már nem futja kicsiny jövedelméből. A lapokat azért, amikor egy-egy szomszéd vagy ismerős átviszi ne­ki, utólag átolvassa. Ha mások nem szólnak, most is későn jut el hozzá az Észak-pályázat híre.- Istvánkát, az unokámat, 10 hónapos korától neveltem. Hosszú történet ez, de most már úgy néz ki, újra rendeződtek a fiam dol­gai. Jó párt talált végre, így jó néhány hónapja újra igazi csalá­dot kapott az unokám. Istvánká- val egyébként mostanság is gyak­ran találkozunk, és nagyon sze­retjük egymást, csak már nehe­zebben találjuk meg az összhan­got. Tudják, úgy van az, hogy ő most kamaszodik, én meg idősö­döm. De a tanárai is azt mond­ják róla: okos, jól tanul, remek kis ember! Jól tudom én ezt: min­dent, amit teszek, érte teszem. Álomkép az erkélyen A rajzolás világéletében a min­dene volt. Fiatal korától csiszol- gatta, próbálgatta tehetségét. Bár Pesü'e ment férjhez, mindig Mis­kolcra vágyott. Méghozzá Lilla­Egy mű, az unoka nevében füred miatt. Egyszer látta, aztán többet feledni sem tudta. Mikor ’56-ban úgy alakult, végre Mis­kolcra, Diósgyőrbe költöztek. De akkor már más életet diktált a család, a munkahely: ritkábban jutott ki Lillafüredre, mint amíg más városban élt. A bérházból is rossz kilátás adódott, pedig szí­vesen feledkezett volna bele a vár látványába. Mivel ezt nem te­hette, festett egy hatalmas képet, az erkélyre, pont úgy, mint ha a Diósgyőri várat látta volna.- Később odaajándékoztam a képet a beteg testvéremnek, de ma is úgy emlékszem rá, mintha látnám. Gyönyörű szeptemberi felhőket festettem az ég és a vár fölé, érezte a friss levegő illatát, aki ránézett. Az még a férjemnek is tetszett, annak ellenére, hogy eleinte úgy mondta nekem: ugyan mit akar, aki nem Mun­kácsy? Szegény férjem... Annyi­ra hiányzik nekem, pedig 10 éve már, hogy meghalt. Hogy örülne az unokájának, milyen büszke lenne rá, hogy ilyen derék, jó gyerek lett belőle - olyan, mint amilyen ő is lehetett legényke korában. A nagymama és az unokája

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents