Észak-Magyarország, 2001. március (57. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-14 / 62. szám

2001. március 14., szerda iszuMHM^BiiszáG# EM-Ünnep7 „Akkor megnyertük a rendszerváltást...” Balogh Attila Miskolc (ÉM) - Az események egykori résztvevői közül a legtöbben úgy em­lékeznek: valahol 1989. március 15. tá­ján lehetett az a bizonyos forduló­pont, ami után a rendszerváltoztatás már tényleg elkerülhetetlennek bizo­nyult. A több mint egy évtizeddel ezelőtti ün­nepségen a hatalom aktuális képviselői előtt korábban nem látott mértékben mu­tatkozott meg az akkoriban alternativok­nak nevezett ellenzék mögött álló lakossá­gi támogatás. A jeles dátummal kapcsola­tos emlékeiről lapunk Furmann Imrét, a kérdéses időszak politikai közéletének ne­ves miskolci szereplőjét kérdezte. • Kétségkívül az az 1989- es március 15-e volt a fordulópont, vagy leg­alábbis az egyik forduló­pont. Ami a rendszervál­toztatáshoz vezetett, ter­mészetesen hosszú folya­mat volt: 1986-ban kezdő­dött, folytatódott az MDF ’87-es megalakulásával, aztán a fővárosi Jurta Színházban tartott ellenzéki összejövete­lekkel. Fontos dátum volt már 1988. már­cius 5. is; akkor két vidéki városban, két lakásban - az egyik a miénk volt, itt, Mis­kolcon - jöttek össze értelmiségiek, ily módon az addig zártnak tűnő és Buda­pestre koncentrálódó ellenzék, úgymond, kilépett vidékre. Ezután már igazán fel­gyorsultak az események. □ Furmann Imre milyen szerepet töltött be ebben az időben? • Jogtanácsosként dolgoztam, a követke­ző év március 12-től lettem a Magyar De­mokrata Fórum országos elnökségének tagja, az Ellenzéki Kerékasztal-tárgyalá­sok résztvevője, Szabad György társaságá­ban. Egy év alatt eljutott odáig az ügy, hogy az 1989. márciusi ünnepre már úgy készültünk, hogy tömeges támogatást tud­junk nyerni. Már zajlottak a kerékasztal- tárgyalások az MSZMP-vel Pesten. Azt tartottuk fő szempontnak, hogy vidéken is megjelenjen a folyamat. Így Miskolcon is két ünnepség volt: a hivatalos és az „al­ternatív”. □ Hogyan történtek akkor az események? • Délelőtt 10-kor az Erzsébet téren kezdő­dött a rendezvényünk, előtte tíz perccel még alig néhányan. jelentek meg a helyszí­nen. A környező utcákban azonban egyre többen tűntek fel, sétáltak, mintha kiraka­tokat nézegetnének. Pár perccel tíz előtt aztán hirtelen sok százan özönlötték el a teret. Akkor éreztük, mi, szervezők, hogy megnyertük a rendszerváltoztatást. Előze­tesen felosztottuk egymás között, ki és hol mond beszédet. Végigvonultunk a belváro­son, a Petőfi téren fejeztük be, ott én be­széltem. Aztán megjött a régi pártbizottság felől a hivatalos ünnepség közönsége, én kértem a mieinket, hogy adjuk át nekik a teret. Ez meg is történt, békésen, minden­fajta atrocitás nélkül. Azok is érezték ab­ban a pillanatban, hogy döntő vereséget szenvedtek. Fantasztikus érzés volt. □ Semmilyen incidenstől nem tartottak? • Addig óriási ellenpropagandát folytat­tak ellenünk, elterjedt például, hogy már­cius 15-én lőni fogják a pártházat. Volt, aki félelmében pár napra elköltözött a környékről. Az Erzsébet téren meg a rend­őrök pokrócokkal felszerelkezve jelentek meg: azt hallották, hogy valaki fel akarja majd magát gyújtani, ők meg eloltják. Ké­sőbb hallottuk, hogy a rendőrségen ko­moly vita folyt előzetesen arról, kiosszák-e az éles lőszert. Tele volt feszültséggel a le­vegő, ismertük a pletykákat, de nem ad­tunk feltétlenül rájuk. A „suttogó propa­ganda” az akkori hatalom ismert fegyvere volt. Attól a naptól kezdve viszont lénye­gében nem tapasztaltunk ellenállást a má­sik oldal részéről. Nem véletlen, hogy az MSZMP azonnal késznek mutatkozott tár­gyalni. És jöttek sorra az emlékezetes ese­mények, alakultak a különböző civil szer­vezetek, készültünk a Nagy Imre-temetés- re. Megjelent a Miskolci Fórum, kapkod­ták az emberek. Egy évvel korábban még volt kockázata kiadni egy ilyen újságot, 1989 tavasza után már nem. A sajtó szabadsága, a tiltások és az érdekek Beszélgetés Földes Annával, a MÚOSZ újságíró-iskolájának igazgatójával Buss Gábor Olivér Miskolc (ÉM) - A magyar saj­tó szabad - ezt törvények garantálják. Hogy valóban az, vagy csak a jogszabályok betűje szerint? Földes Annát, a Magyar Újságírók Szövet­sége Bálint György Újságíró Akadémiájának igazgatóját arról kérdeztük, hallgatóik, a magyar sajtó leendő képvi­selői hogyan látják a médiu­mok mai szabadságfokát. • A sajtószabadság Magyaror­szágon megkérdőjelezhetetlen, hiszen ez biztosított vívmány, benne van az Alkotmányban, ez­zel tisztában vannak a hozzánk járó diákok is. A gyakorlatban azonban számos alkalommal szembesülnek ennek ellenkező­jével, például ha a magyar mé­dia vezető munkatársainak ta­pasztalatait és panaszait hallják. □ Van valamilyen jellemző első pofon, amivel a pályakezdők ez­zel kapcsolatosan találkoznak? • Ilyen első trauma nincs, in­kább közvetetten kerülnek szem­be bizonyos jelekkel. Például va­laki lelkendezve újságolja, hogy megjelenik egy cikke valamelyik újságban, de mire megjelenne, a lapot megszüntették. De látják maguk körül a lapösszevonáso­kat is, és az is előfordul, hogy valaki régóta szeretne bekerülni Földes Anna egy szerkesztőségbe, de mire si­kerül neki, kiderül: a lap szelle­me már messze nem olyan, mint ahogyan azt az alapító annak idején kijelölte. A magyar sajtó szabadsága azonban ezzel együtt megkérdőjelezhetetlen, hiszen a gyakorlatban megjelennek egy­mással ellentétes vélemények, léteznek a piacon különböző szemléletű lapok. A lelkiismere­tük igazságérzetének megfelelő véleményt kifejtő újságírók munkáját azonban gyakran a fő- szerkesztő, vagy a tulajdonos gá­tolja, különféle tiltásokat, érde­keket, tabukat érvényesítve ve­lük szemben. □ Hallgatóik visszajelzése alap­ján a szabadság tekintetében van különbség a fővárosi, vagy a vi­déki médiumok között? • Ilyen értelemben különbséget nem érzékelünk. Inkább az szá­mít, hogy az adott médiumnak mennyire fontos, hogy reális kép jelenjen meg valamiről. De azt sem szabad elfelejteni, hogy az újságírón is múlik, mennyire tud és mer a helyi korlátok el­len menni. Az újságírással kap­csolatos kutatások azt bizonyít­ják: nem mindig van meg ehhez a bátorságuk, de lehetőségük sem. Szerencsére mi az iskolá­ban azt tapasztaljuk, hogy a te­hetségesebb, jobb tollú írók azért meg merik tenni ezeket a lépéseket. A pártállami viszo­......................................................... A tehetségesebb, jobb tollú írók azért mernek .............................................................. nyokhoz képest egyébként, ami­kor országosan egységesek vol­tak a tabuk és a kötöttségek, most lehet változtatni. A köz- szolgálati televízióból kikerültek egy részének sikerült munkát kapnia más televízióknál. □ A politika, vagy a gazdaság, esetleg a politika a gazdaságon keresztül próbál időnként nyo­mást gyakorolni a sajtóra? • A politika esetében ez nem tiltásokkal jelenik meg, hanem például információ-visszatartás­sal. Időnként például hom­lokegyenest más tények jelen­nek meg két médiumban és az olvasók, nézők nem tudják, mi lehet az igazság. A sajtószabad­ságért nemcsak 1848-ban, azóta is küzdünk, mert nem szűnt meg a fenyegetettsége. Ilyen fe­nyegetés például a Lex Pokol, ami nem csak a téves tények, de a bizonyos érdekekkel ellentétes vélemények helyreigazítását is megkövetelné. A gazdaság pe­dig... Én is dolgoztam olyan lap­nál, ahol a kultúrrovat ajánlójá­ban tanácsos volt bizonyos kiadók könyveit többször szere­peltetni másokénál. □ Mennyire igénylik a fiatal új­ságíró-jelöltek a sajtószabadsá­got? Vonzódnak a tényfeltárás és mennyire a viszonylagosan megfi­zetett polgári állás iránt? • Hallgatóink közül kerültek ki vérbeli, azóta nemzetközi díjjal kitüntetett újságírók, a magyar sajtóban emlékezetes cikkek, té­vériportok szerzői, készítői is. Mint ahogy most is tanulnak, végeznek nagy reményekre jogo- sítók és persze sajtó közkatonák is, meg olyanok, akik nem új­ságírók, hanem PR-esek lesznek. Bár nap mint nap tapasztalják a pályakezdés, az elhelyezkedés gondjait, én továbbra is bízom benne, hogy a legtehetségesebb eszkimóknak mindig jut fóka. Katona-pandúr, avagy egy ’48-as honvéd pályája Bánhegyi Gábor Sajóvelezd (ÉM) - Kéz a szív­re, egyetlen kvízműsor sem tenné fel fődíjkérdésnek, hogy soroljon fel négy világ­hírű sajóvelezdi születésű embert, hacsak nem ez lenne a beugratós kérdés. A gömöri község legutoljára múltidéző kocsmájáról volt híres, pedig a helybéli Kövér Balázs szerint Velezdnek volt egy nagyon híres szülötte, az 1848-49-es szabadságharcot végigküzdő Jobbágy István. Persze nem ő volt az egyetlen, aki a faluból részt vett a szabad­ságharcban. Egészen pontosan hárman is voltak a legenda sze­rint, de a szájhagyomány legin­kább Jobbágy István nevét éltet­te tovább. Két okból is, amelye­ket a későbbiekben kifejtünk. Jobbágy István 1825. május 21-én látta meg a napvilágot Jobbágy János és Kriston Mária gyermekeként. A későbbi hon­véd húszéves koráig a települé­sen nevelkedett, majd úgy dön­tött, nem áll be szántani és vet­ni, hanem inkább katonáskodás­ra adja a fejét. így is tett. Há­rom évig volt Miklós-huszár, amikor kitört az 1848-as forrada­lom. Jobbágy István ekkor úgy határozott, a szabadságharcosok oldalán vonja ki kardját. Éppen ezért lovával együtt egy Szoták nevű kapitány parancsnoksága alá állt azzal a céllal, hogy se­gédkezet nyújtson Magyarország függetlenségének kiharcolásá­hoz. Mint később elmesélte, több ízben is volt olyan szerencséje, hogy találkozott a nálánál két évvel idősebb, ám még így is na­gyon fiatal magyar költővel, Pe­tőfi Sándorral. Ahogy említette, a segesvári csatában is együtt harcoltak. A világosi fegyverletételt már nem emlegette ilyen nagy él­ményként, erről jobbára csak azt mondta, igen nagy volt a bá­nat. A katonák közül sokan sír­tak, jó néhányan a lovaikat is agyonszúrták, hogy ne kerüljön a „labancok” kezére, majd önke­zükkel vetettek véget életüknek. Ismét mások könnyükkel áztat­ták a zászlókat, mielőtt megvál­tak volna tőlük. 1849 után Jobbágy István nem ette a bujdosók keserű ke­nyerét, hanem tovább katonás­kodott, ezúttal már Sajóvelezd környékén. A faluban nem is hívták másként, csak Katona Jobbágy Istvánként. Ennek oka pedig az volt, hogy ahányszor csak eltávozása alkalmából meglátogatta a szüleit, sohasem Kövér Balázs, Jobbágy István múltjának ismerője kopogtatott vagy soha nem kiáltott be, hogy nyisson valaki kaput, mert megérkezett. Még­pedig azért nem, mert ilyenkor lovával virtusból nemes egysze­rűséggel átugratta a kerítést, öt évig volt Császár-huszár, hat évig pedig az ulánusoknál szolgált, majd úgy döntött, elég volt abból, hogy állandóan a kaszárnyák levegőjét szívja. A mezei munkához azonban nem értett, és azért valamiből csak meg kellett élni. Kapóra jött neki, hogy megüresedett a köz­ségi őri állás, ezért 1859-ben, 34 évesen meg is pályázta. Még­hozzá sikeresen. A községi őr - Kövér Balázs elmondása sze­rint - megegyezett a mai körze­ti megbízotti munkakörrel. Ez az állás akkoriban a magas fi­zetés és respekt mellett házzal és lótartással is járt. Innentől már nem sokat lehet tudni Job­bágy Istvánról, aki tengette a hétköznapi emberek életét. Megnősült, született egy7 lánya, ma pedig emlékét a faluban Kö­vér Balázson kívül jobbára már csak két szépunokája, Mihály és Pál őrzi.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents