Észak-Magyarország, 2000. december (56. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-02 / 282. szám

2000. december 2., szombat HUH í/iiii UJju/j] Íj •j i Életkép 9 JEGYZET Rétes-mese Szalóczi Katalin l~labár idejének nagy ré­szét a munkája köti le, arra azért ad, hogy a család asz­talára gyakran kerüljön sü­temény. Nem afféle felfújt, ize-nem-sok, in­kább csak a szemnek kedves cukrászati költe­mény, amely akkor is hagy némi hiányérzetet maga után, amikor már többet nem is bírnánk belőle enni. Nem. Igazi házi sütemény. Aki egyszer is kóstolta például a rétesét, annak már e süteménynév hallatán is az ő rétese je­lenik meg a képzetében. Most, hogy akadt egy lyukas órácskája Így hétköznap kora délután, belébújik a kisördög. Némi tanakodást követően (nem is ettem ma még, egyszer én is megengedhetem magam­nak) betér egy cukrászdába a város szívében. Kedvtelve ízlelgeti gondolatban a cukros- habos-krémes csodákat. Tényleg, mint a me­sében. Oly nagy a bőség, hogy az már csak­nem lehetetlenné teszi a választást. Már-már kiköt a gesztenyepürénél, aminek a bolti, mi­relitből készített, krumplinyomós otthoni for­mája mégsem olyan igazi, mint a gyerekkori, ■ téli, családi sétákat ízesítő. De még idejében lebeszéli a plusz kilókat árgus szemmel figye­lő lelkiismeret. Aztán megszületik a döntés. Rétest fog enni. Most az egyszer úgy, hogy nem ő teszi tálcán mások elé. Leül, vagy inkább helyet foglal, s kisvártatva, szinte ünnepélyesen, megrendel egy túrós rétest. A kisasszony leteszi elé a vastagon porcukrozott sütit. Ő meg, inkább csak azért, hogy szót válthasson, s elnyújtsa a ritka pilla­natot, megkérdi: „Friss, ugye?" A kisasszony megütközik a kérdésen. Né­mi váci Hálás után csak kiböki: „ Tegnapi." Majd a kérdésre, ezt komolyan mondja-e, át­megy támadóba: „Csak azt ne mondja már, hogy otthon nem eszi meg az előző napitI" Fotó: Bujdos Tibor Tanár úr kérem! A hetedik X után is aktívan „A pedagógus győzze meg a tanítványait, hogy az iskolán kívül is kell még tanulniuk!” Répászky Zoltán Fotó: Vajda János Faragó Lajos Mezőkövesd (ÉM) - Come- nius Sárospatakra jövetelé­nek 350. évfordulója alkal­mából december 1-jén tudo­mányos konferenciát rendez­tek a pataki tanítóképzőben. A rendezvényen előadást tartott Répászky Zoltán nyu­galmazott biológia-földrajz szakos megyei szakfelügyelő is, aki a hetedik X-et átlépve is folytatja munkáját: össze­köti az iskolát az élettel, meg a felnőttekkel - a ter­mészet védelmében. • Szüleim Trianon miatt 80 esz­tendeje költöztek Máramaros- szigetről Mezőkövesdre, ahol édesapám gimnáziumi tanári ál­lást kapott. Tíz gyermekük kö­zül hat lett pedagógus. Legszoro­sabban véve én folytattam édes­apám munkálkodását, hiszen ő földrajz-természetrajzos volt én meg földrajz-biológia szakos let­tem. Feleségül is pedagógust vá­lasztottam, sőt két gyermekünk­ből is tanárt neveltünk. Édes­apám volt az első a ’20-as, ’30-as években, aki kutatta és megírta Mezőkövesd természeti viszo­nyait, amelyeket máig is forrás­munkaként tartanak számon. Szentistvánon 1951-ben kezdtem a pályafutásomat, onnan jártam tanítványaimmal a Tiszára és a Bükkbe kerékpárral. Aztán Cse­répfaluba, a Bükk legszebb he­lyén, a Hor völgyében tanítot­tam, majd Mezőkövesdre kerül­tem és lettem a két tantárgy me­gyei szakfelügyelője - kezdte be­mutatkozását Répászky Zoltán. □ Mivel magyarázható, hogy en­nek a szakpárnak mindig kiváló szakfelügyelői voltak, akikre kar­társai, a beosztott pedagógusok is felnéztek? • A gyökereket Egerből, a ta­nárképző főiskoláról eredeztet­ném. A régi szakfelügyelőkről beszélek, Tóth Sándorról Hejő­bábáról, Tóth Lászlóról Sajóke- resztúrból, Kardos Győző mis­kolci kollégáról, de folytathatom a sort a Miskolcon dolgozó Demkó Sándornéval, az Abaúj- szántón tanító Stajzné Kender Ilonával, akik mind egész éle­tükre kiható indíttatást kaptak Egerből. Dr. Udvarhelyi Károly- tól, dr. Hortobágyi Tibortól vagy Pócs Emiltől. Akik szerint a földrajz-biológia szakossággal együttjár a kirándulás, a termé­szetjárás, az élő múzeum megte­kintése. □ Munkálkodása eredménye­ként kartársai, a beosztott pe­dagógusok is ezt a nyomvonalat követték? • Ezt tudom igazolni azzal, hogy Dél-Borsodban minden fel­sőbb utasítás nélkül rendre megrendezzük a madarak és fák napját. Ez hajdanában kötelező volt, de a háború elvitte. Het­venkilencben egy továbbképzé­sen beszélgettünk arról, hogy jó volna összehozni a gyermeke­ket. Azóta 15-20, de legkevesebb 12 iskola tanulóinak részvételé­vel évente összejövünk beszélge­tésre, szalonnasütésre, kondéro- zásra és egy kis vetélkedésre. Huszonkét éve csináljuk és min­dig jönnek újabbak. A szakma öregjei nyugdíjba vonultak, töb­ben már elhaláloztak. de hál’ is­tennek vannak fiatal kollégák, akik a nyomukba lépnek. Az utánpótlás, aki tudja, hogy így valamivel többet lehet nyújtani. Hogy a gyerek ne csak élvezze a természet nyugalmát, hanem megismerje, megszeresse és ta­lán védje is. □ Tíz éve nyugdíjas. Ennyi idő elteltével hogyan látja aktív éveit? • Édesapámtól öröklődőén úgy éreztem mindig, hogy alkotó módon kell tanítani. Ez így na­gyon nagy szó, de lefordítva azt jelenti, hogy az iskolát nemcsak egy munkahelynek nézte az em­ber. Ahová csak bemegyek, leta­nítom, hazamegyek, hanem arra törekedtem, hogy a gyermekek aktívan részt vegyenek a mun­kában. Erre a mi tantárgyunk nagyon jó lehetőségeket kínál. Nem krétával szemléltetünk, az is kellett, hanem a mi óráinkon a gyerek kézbe vette a tollat - a madár tollát hogy ne csak a képen lássa és a csigát is meg­nézte - élőben. Comenius is ilyen nagy súlyt fektetett a szemléltetésre. Az Orbis Pictus című műve szerint elsőként al­kalmazta a rajzokat egy-egy té­mának a kifejtéseként. □ És mit csinál most, nyugdíjas­ként? • Elegem lett az órarendhez kö­tött rendből. Szabadabban foly­tatom, szerteágazóbban, de azt csinálom, amit korábban is. A természetvédelmet a Holocén Természetvédelmi Egyesület mezőkövesdi csoportjának veze­tőjeként. Iskolai munkát segítő kiadványokat készítünk, ren­dezvényeket szervezünk, publi­kálunk környezetünk védelmé­ben. Másik munkámként gyara­pítóm az iskolatörténeti gyűjte­ményt, amelyhez nyugdíjas kol­légáimtól és az öregdiákok ba­ráti körének tagjaitól nagyon sok segítséget kapok. 1984-ben megkaptam az Apáczai Csere János Díjat, amire nagyon büszke vagyok. Tanítását köve­tem máig is, amely szerint: „A pedagógus győzze meg tanítvá­nyait, hogy az iskolán kívül is mennyi mindent kell még ta­nulniuk.” □ Hogy érzi magát magánember­ként? • Nagyon jól! Hetvenéves em­bernek már vannak egészség- ügyi problémái, de jól érzem magam felségemmel együtt! Legalapvetőbb dolgaink meg­vannak. Nem tartozunk a legki­sebb nyugdíjú, de a legnagyob­bat számolók közé sem. Annyi a nyugdíjunk, mint amennyi, azt be kell osztani és még mindig tudunk segíteni a gyerekeinken, az unokáinkon is. És ami a leg­fontosabb: értelmiségi létünkből fakadóan soha nem öntött ben­nünket az anyagiasság. Én úgy érzem, hogy boldogok vagyunk mindketten. Az egész család egészséges, gyerekeink szépen haladnak. Mi kell még több het­ven év után? - kérdezte Répászky Zoltán. Vivát bölcsész! - szalagavató az egyetemen Miskolc (ÉM - PTA) - Az idén a bölcsész végzősök avattak először szalagot a Miskolci Egyetemen. Az ez alkalomból tartott szakesélyre mintegy 200 olyan bölcsész látogatott el, akinek valétáló baljára fel­került a végzősöknek kijáró szalag. Sokan és régóta várnak már a bejárati ajtónál, hogy bebocsátást nyerjenek a szakest helyszínére, az egyetemi menza helyiségébe. A szervezők szigorúak, csak ak­kor foglalhatják el a helyüket a vendégek, amikor már mindent elrendeztek a teremben. Amikor megnyílnak a kapuk, mindenkit külön köszöntenek, és egyben át­nyújtják azt a porcelánkorsót is, amely az est alatt alaposan betöl­ti funkcióját, később pedig em­léktárgyként szolgál majd. Az asztaloknál elhelyezkedve jut még egy kis idő a diskurzus­ra, ám rövidesen lekapcsolják a világítást, kezdetét veszi az est. Az, hogy sokan most először ven­dégeskednek ilyen egyetemi szak­estélyen, már ekkor kiderül: az előre odakészített gyertyák közül néhányat meggyújtanak. Nem tudják, hogy az est szabályainak megfelelően ez elnöki engedély­hez kötött. De hamar elárulhat­ják nekik, ugyanis gyorsan kial­szanak mindenhol az apró fények. „Ez a korsó, jó korsó!” Örök tanulság: aki még sosem járt szakesten, nem árt, ha egy efféle dolgokban jártas egyete­mista közelében tartózkodik - hogy lássa, mit mikor kell, vagy lehet csinálni. Mert szabályok akadnak bőven. Hogy csak a kor­só használatánál maradjunk. Van, aki betartja, van, aki nem, de a korsóavatás előtt nem illik sört, bort inni a szakestes korsó­ból. Az avatás nem más, mint a korsó küllemének ironikus, ko­mikus jellemzése. A bölcsész szalagavatósok amforája a maga egyszerűségében is megfelelőnek találtatott, amelynek megünnep­lésére rögtön el is rendeltek egy általános egset. Látszott, néhány „külsős” is­mét bajban van, nem tudja mi ez már megint. Egyértelművé válik: az egs a korsó teljes tartalmának kiürítésére ad parancsot. Mert nem lehet ám csak úgy szabadon iszogatni - figyelni kell. A lefety parancs a tetszőleges nagyságú kortyra ad engedélyt, a tükrös szó hallatán pedig addig kell in­Az elnökét más issza Az este alatt ugyancsak gyak­ran röpködnek a iddogálásra felszólító parancsok, de a ha­gyományoknak megfelelően mindez nem mehet a színvo­nal rovására. Ellenőrzéskép­pen kijelölik az etalon részeg személyét. Mindenkinek, de neki legfőképpen kötelessége, hogy becsületesen, a parancs­szavaknak megfelelően fo­gyasszon. Időnként, az elnök felszólítására egy csavaros szövegű nyelvtörőt is kell mondania. Ha elvéti a szava­kat, az estélyt be kell rekeszte- ni. Az egyetlen ember a szak­estélyen, akinek a józanságát célszerű óvni, az az elnök sze­mélye. Őt a konzekvencia he­lyettesíti, aki a „vonja le!” sza­vakra látványosan megissza az elnöki adagot is. ni, amíg a korsó aljáiról meg nem látni egy darabka felületet. Aki vét a szabályok ellen, annak az asztalok között díszes öltözetben, ám szigorú tekintettel portyázó, rendfenntartó fuchs majorokkal kell szembenézniük. Daloló szakest Hanem a poharazgatás nem ön­magáért való. A jó hangulatot hi­vatott elősegíteni - ám azt szigo­rúan. Mert a hozzáértők szerint nótázni - amely a szakest lelke -, csak kellő alaphangulatban lehet igazán. A nótázásnak is forgató- könyve vagyon. Az első hangok a kari himnuszok eléneklésével kapnak szárnyra. Méghozzá a ka­rok keletkezése sorrendjében: először a bányász, aztán az er­dész, a kohász, a gépész, a jogász, a gazdász majd a bölcsész him­nusz következik. És sok-sok egye­temi nóta még, amelyből mind legfeljebb ötödévre tanulható meg fejből, így egy népszerű kiadványra, a daloskönyvre tá­maszkodnak a legtöbben. A krampampuli próbája Az est fénypontja a szalagavató: a végzős egyetemi polgárok kar­jára ekkor kerülnek fel a szala­gok. A ceremónia után a szalag­avató szakest 3 tiszteletbeli évfo­lyamtársat avat: Szili József professzor, Pankucsi Márta, a Szociológia Tanszék megbízott vezetője és Alakszainé dr. Oláh Annamária személyében. Az el­ső 2 tiszteletbeli évfolyamtárs­nak diplomamunkát is kell ké­szítenie különböző, rafináltan megfogalmazott témákban. A dolgozatokat a gyűrűavatóig kell elkészíteniük. E hivatalos és ünnepélyes pillanatokat az est hasonlóképpen várt része kö­veti: a krampampuli kiosztása. Az erősen felmelegített ital re­ceptje titkos, csak találgatni le­het a tartalmát. A receptet félt­ve őrzik és örökítik át az utó­dokra az erre kijelölt bányász, gépész hallgatók. A forró, alatto­mosan ható, finom ital ekkor már egyformán próbára teszi a józanságot, és a korsó strapabí­róságát. Az etalon részeg rend­szerint el is rontja a mondóká- ját. Ám a bölcsész megállja a he­lyét. A „Szakestélyt bezárom!” nem miatta hangzott el. A korsó elengedhetetlen kelléke a szakestélynek Fotó: vajda János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents