Észak-Magyarország, 2000. szeptember (56. évfolyam, 205-228. szám)

2000-09-16 / 218. szám

2000. szeptember 16., szombat Életkép 9 JEGYZET Lapozgató Búss Gábor Olivér De kell hogy valljuk, a reklámújság, a szóró­lap nem is olyan rossz dolog. Hiszen a kisebb, nagyobb áruházak vi­szonylag nagy pontos­sággal jelölik meg, mikortól meddig adnak kedvezménnyel rágót, fürészfogmintás nej­lonzoknit, tangabugyit, kerti kapát, famintás öntapadó lambériát, vagy akármi mást. Még azokkal a szórólapokkal sem lehet különö­sebb bajunk, amelyek azt hozzák tudomá­sunkra, hogy ha egy bizonyos napon elme­gyünk egy bizonyos helyre, ott meleg hangú összejövetelen kápráztatnak el bennünket a kozmamentesen főző, ébresztős, divatszínek­ben is kapható fazékcsodájával, vagya multi­funkciós fakanállal, búvárkereplővel, szénszá­las, törhetetlen faliórával. Gyakorlatilag miénk a választás: vagy (részt)veszünk, vagy nem. Az már persze más kérdés, hogy ha fontos levelet várunk és pa­pírt látunk a postaládában, nem mindig örü­lünk neki, hogy a lottóötös-értesítés helyett megtudjuk, milyen elképesztően olcsó a csir­kemáj kilója még két és fél napig. De ne ha­sogassuk a szőrszálat, ezt az árat fizetjük azért, hogy pénzszűkében olykor jól tájéko­zottak lehetünk. Olyankor nyomasztó csak a sok papír, amikor néhány napos távoliét után a postalá­dát kinyitva ölünkbe hullik a sok lap, és úgy nézünk ki, mint anno, hetvenvalamennyiben egy különösen jól sikerült papírgyűjtés leg­szebb napjaiban. Haladottabb lakóközösségek egyszerűen megoldják a kérdést, a postaládák alá nagy kartondobozokat tesznek és a kihor­dók abba teszik a reklámkacatokat. Aztán aki hazamegy és éppen laminált padlóra vágyik, felkapja a barkácsbolt hirdetési lapját, min­denki jól jár, ő megtudja az árat, nekünk meg nem lesz tele. Vannak persze kimondottan nyomulós kézbesítők is. Illetve lehet, hogy jog­talanul hibáztatjuk őket, lehet, hogy főnökeik parancsolták rájuk az újítást. Nevezetesen: mostanában az ajtók elé szórják!I) á papírt. Egy forgalmasabb napon pedig, amikor egy­szerre több üzletre jön rá a reklámozhatnék, minden ajtó előtt ott hever öt-hat kisebb, na­gyobb, színesebbnél színesebb füzetke. Ha ez így megy tovább, kénytelenek le­szünk mi, vásárlók is élni a marketing eme eszközével és időnként telefirkált lapokat el­szórni az áruházak legkülönbözőbb pontjain. A lapokon kívánságokkal, kérésekkel, óhajok­kal, hogy ha ráérnek, ugyan árazzák már le a sampont-csokit-szlnes tévét. Ha sokáig és so­kan csinálnánk, talán megértené akinek meg kell, hogy azért, mert nem az övé, az még egy ajtó. Ami előtt nem illik szemetelni. Le­het, hogy nem tilos, de nem is illik... ZSANÉR Ciróka Fotó: Dobos Klára A nagyapa csak megbocsá * Szalóczi Katalin Fotó: Vajda János hogy időközben megszületett a megegyezés.- Ki fog nevetni: az unokám­nak lesz belőle fogszabályozó. S valami kis fülbevaló, ha telik. Az órát azonban egyelőre megtartják. Omega, színarany, 1910-ből. Most is kitűnően mű­ködik. Keveslik, az érte kínált pénzt.- Nem akarjuk elvesztegetni. Azt sem szeretném, ha majd a gyerekek törtaranyként haszno­sítanák. Egyszer láttam, amikor egy ékszerüzletben egy hasonló­nak fogókkal nekiestek. Szörnyű volt nézni is. így talán valaki majd megörül neki és megbecsü­li. Szegény nagyapa, tán,, csak megbocsátja! De a láncot és a medált, rajta a nagyapám szüle­tési évével, megőrizzük. Arról szó se lehet, hogy azt eladjuk. Titokban Telnek az órák, s odafönt egy- végtében folyik az adom-veszem. Most éppen jól kivehetó az evö- eszközkészlet-csörgés, amin át- hallik egy idős hölgy vidám hangja:- Csak azt kérem, az isten szerelmére, a lakásra ne küldje­nek értesítést, mert a férjem mit sem tud róla! Miskolc (ÉM) - Aukciós ára­kon vásárolok, készpénzért étkészletet, márkás naptá­ros, mechanikus-automata, kar- és zsebórát... - olvasha­tó az apróhirdetések között hetek óta mindennap, mel­lette budapesti üzleteim, több telefonszám. A miskol­ci felvásárlás időpontjában mi is a megadott helyszínre sietünk. Pannónia hotel. Az előcsarnok­ban néhányan a kanapékon ülve, néhányan állva várakoznak. A szálloda alkalmazottja kínálgatja őket pogácsával, üdítővel. Mind­eközben biztosítja, hogy egyszer­re csak egy kuncsaft járuljon portékájával az emeleti galérián berendezkedő becsüsök színe elé. S bár az újságíró is bebocsá­tást nyer, a műtárgy-becsüs - családi okok miatti zilált lelkiál­lapotára hivatkozva - elhárítja a beszélgetést. A sorukra várakozó emberek egyike-másika azonban készsé­gesen megnyílik. Egy nyugdíjas hölgy elárulja: 24 darabos ét­készletének sorsa dől el perce­ken belül. Kirakatból vitrinbe- Telefonkezelő voltam, egyszer­re két helyen, két állásban is, mert özvegyként neveltem két gyermeket. Ezt az étkészletet so­káig nézegettem úgy 20-25 éve a kirakatban, s elhatároztam: ha törik, ha szakad, megveszem. Hogy mennyibe került, már nem emlékszem, csak arra: egy­havi duplakeresetem ment rá.- Milyen alkalmakkor étkez­tek belőle? - tudakolom.- Soha! - vágja rá önérzete­sen. Nagyon jó kis étkészletem van, amit használok. Ezt a vit­rinben őriztem. A gyerekeim se kérték soha, hogy ebből együnk. Nagyon jó gyerekeim vannak, most is azt mondták, élvezze csak anyuka, amit kap érte. Beszélgetésünk foszlányait el­kapja egy kicsi lány, s nagyma­májától azt tudakolja, mi az a „zsolnai”. Megkapja a választ, s Óra kézen és kéz között engem is beavatnak: ők egy órát hoztak. A nagymama nagypapá­jának óráját.- A fiúunokáim már szinte szétszerelték, de azért kíváncsi vagyok rá, vajon mennyit ér. Ha nem kell, hát az se baj. Hogy nem csapják be, abban biztos. Egy ilyen neves cég - mint mondja - nem teheti meg. Hogy honnan ismeri a céget? Hát az újságból. Sokszor olvasta a hirdetésekben. Firtatom, nem esik-e nehezé­re megválni a családi emléktől, amit tulajdonosa csak egy röpke pillanatra villant elő a marká­ban szorongatott gyűrött papír­zsebkendő rejtekéből.- Csak haszontalankodik ott­hon... Nem is ismertem a nagy­papámat. A melegítőbe, edzőcipőbe bújt házaspár komoly tanakodásban van. A nagy izgalomban jól jön néhány korty üdítő a kiszáradt szájnak. Kétféle dologért is pénzt reméltek. Az egyik egy herendi készlet, a másik egy aranyóra.- Az édesanyám étkészlete volt, de azon mód állt bedobozol­va, ahogy ránk maradt, mert ne­kem is megvolt a magamé. A gyerekek nem értékelik, ők a modern dolgokat szeretik, hát, gondoltuk, megpróbálunk túlad­ni rajta. Emlékcserép Csakhogy kevesebbet kínálnak érte, mint amennyit reméltek. Mutatóba mindössze egy-egy da­rabot hoztak, ha áll az alku, a férj idegurul az egyelőre autó­ban parkoló porcelánnal.- Azt mondják, hiányos. Pe­dig szerintem csak a sütemé­nyes tál nincs közte. Az eltört, azt nem vitatom. Meglepően pontos választ ka­pok a kérdésre: mikor tört el?- 1956-ban. Azért tudom ilyen jól, mert én törtem el. Egy olyan gavallér volt nálunk ven­dégségben, akit nemigen szível­tem, s amint durcásan felugrot­tam, a csipketerítő beakadt a ruhám gombjába. Magammal rántottam mindent, sütemé­nyestől, tálcástól. Ők, annak idején, minden nap használták a márkás, számozott készletet.- De tudja miért? Mert a há­ború után csak ez maradt meg a szüleimnek, s nem telt rá, hogy egy hétköznapit is vegyünk. Kis rábeszélésre azt is elárul­ja, mire költik a pénzt - mert­esténként mosolyognakA Játszók Bánhegyi Gábor Miskolc (ÉM) - Gyere fel te is az árbockosárba! Miért? Mert mindjárt kilövöm a tor­pedót. Oké, kapitány! Két dolog feltétlenül következik a fenti párbeszédből. Az egyik, hogy a négyéves korosztály már képernyőképes fogyasztó, a má­sik pedig, hogy kint vagyunk a Játszón. A Játszó teljesen mindegy, hol van. A játszók azok valahol kicsit mind egyformák. Bár ez a Játszó egy picikét mégis más. Amolyan mindurit csalós, ösztö­nös vagy hihetetlenül profi ter­vezőre utal. Két okból is. Összesen két pad található az egész Játszón, így a szülők, nagyszülők, bébiszitterek egy része kénytelen a felügyelete alatt tartózkodó csemete közelé­ben tartózkodni, ne adj’ isten teljesen muszáj neki együtt ját­szani. A másik: a homokozó nem középen, hanem az egyik sarokban található, abszolút rá­látást biztosítva a csúszdán kí­vül (ami magába a homokozóba vezeti a bátrakat) a hajóra, a mászókákra, a „hallos” lyukra és a hintákra. A pöttömök min­denre kiterjedő figyelme mellett így képtelenség bárminek is el­suhanni. Ismerkedünk Ha már úgyis elvezetődtünk a homokozóig, maradjunk még ott néhány pillanatig. Ha valaki gyakorló szülőként nehány órát eltölt a Játszó legfontosabb, ab­szolút frekventált létesítményé­ben, könnyen kerülhet az aktu- álpolitikailag aktuálpolitizáltság zsákutcájába. Ennek első jele, hogy hihetet­len irigység, tölti el lassan de biztosan a csemeték iránt, akik azt a társadalmat játsszák, ami­ről mi már álmodni sem nagyon merünk. Hangos szó nem hallik, az én lapátom a te lapátod, a te dzsipedet én is tologatom, a sár­ga halacskaformát elvisszük a baba után, aki majdnem ittfelej­tette. A három-négyéves nagyok iszonyatos türelemmel bánnak a másfél éves kicsikkel. A homo­kozóban minden megbeszélődik, az autópályára nem tendert ír­nak ki, nem azon agyainak hete­kig, hogy most mi legyen a köz- beszerzéssel, hanem néhány te­nyérsimítással megépítik. Itt még nem az utak szabják meg, hogy mikor merre kell kanya­rodni. A Játszó homokozójának szélére telepedő szülők a lapos oldalpillantások után előbb- utóbb egymásra mosolyognak és rövidebben-hosszabban beszél­getni kezdenek, hogy nehány nappal később máshol találkoz­va is felfedezzék egymásban az ismerőst. Új rekord Azért nagyon jókká már nem tudunk válni, visszazökkent a maroktelcsi csipogása. - Már ott vagy a multikekszben? Iste­ni, milyen hamar odaértél a két­ezerötös dízelünkkel apukám! Vettél már jegyet, illetve izé­mán, soppingoltál két tikitet? Hogy nem hallod a dzsoggingok suhogásától, amit mondok?! De ennél hangosabban már még­sem lehet, így is idefigyel mind­enki. Muszáj nekik. Az mind­egy, mit adnak. Kifordított olaj- majszos tengeri legyen meg két­szer fél liter bugyborékos-cuk- ros barna nyáladék, a mondani­való az gyön magától. Anyád­nak szóltál már, hogy vigyázzon addig a gyerekekre? Mér foly­ton az én anyám, tegnap is ő volt. holnap is ő lesz. A tiedét minek tarcsuk?! - Telcsi ki- kapcs, tekintetkörbepászta, elé­gedett nyugta, majd gyerekkere­sés, mert közben elbitangolt az a büdös kölke. Egészen a hintáig, amely a zömmel nagyobbak birodalma, akik azért kegyesen megengedik, hogy a cseppeket is lökdössék az atyák-anyák. Zavartatni azonban a kilencéves férfitársak nem hagyják magukat. Megbeszélni­valójuk halaszthatatlan. „Te is csókolóztál már? Sokszor? És képzeld, tegnap már egykilencvé­nét ugrottam innen a hintából! Csináld utánam!” Suhannak a hinták, majd megszabadulnak terhűktől, suhannak, ugranak, suhannak, ugranak, egyre na­gyobb veszélyben az egykilenc- ven. Mikor elmennek, odame- részkedek. Van ez egy kilencven­öt is. Új világrekord a Játszón! Az álom felé Ideje van lassan az indulásnak. A gesztiket még bedobáljuk a pancsiba, utána csemete helyet kér az atyai nyakban, este für­dés után félálomban még él­ménybeszámoló a kiságyban a mosómacinak. Jó babának len­ni. Nála már csak Játszónak jobb lenni, aki ilyenkor este rendezgeti soros emlékeit. Ha valaki arra jár és figyelmesen nézi, talán még a mosolyát is látja.Szeretjük a Játszót, ezt is és a többit is Fotó: Farkas Maya

Next

/
Thumbnails
Contents