Észak-Magyarország, 2000. április (56. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-22 / 95. szám
2000. április 22., szombat Jí-'jyjj] ja mmmh i Életkép 9 Csip Bánhegyi Gábor idején az első osztályban a kutya címszó alatt a tanító néni a következőket okította: a kutya az ember barátja, meg még azt is, hogy a kutya jó házőrző, arról meg nem is beszélve, hogy a kutya csóválja a farkát. Megátalkodott lett volna a talpán, akiben ezek után negatív kép alakul ki a derék csahosokról. A világ azonban változik. Ma már a kutya lassan az első számú közellenség. Hatalmas munka idáig eljutni. Az ember megveszi a kutyust. Befektet. Innentől kutya kötelessége az ebnek, hogy a projektet pozitív irányba vigye. „Őrizze a portát. Méé, méé, háazéme' annekijadóga!" Oldalpillantás a félméteres láncon háromnapos éhség és a botütésnyomok miatt csaholó blökire, majd: „Kuss legyen, te büdös dögI Befogod, mer’ itten most véleményt formálok!" Az egyik részfeladat már teljesítve. Uivatkutyásként olcsóért bekerítjük az ebet, rárakjuk a szöges nyakörvet, a rövid pórázt, a szájkosarat, aztán higgyük azt, hogy a kutyának ettől jó. Nem jó, sőt, nagyon nem jó, mert se szaglászni nem tud, se a mozgásigénye nem lesz neki kielégítve, nem tanul meg sem emberek között, sem kutyák között viselkedni, de higgyük, hogy ez jó. Nekünk mindenképpen, mert felmentjük magunkat attól, hogy a ránk bízott ebbel akár a legcsekélyebb módon foglalkozzunk. Pepecs meló, az egész nem ér annyit. Majd a kiképzőközpontban alárúgnak, ha nem ül le első szóra. A kutya immáron tökéletesen idegbeteg, kezelhetetlen, frusztrált, magányos, az első feladat tehát tökéletesen teljesíttetett. A következő mozzanat már a szülőkre hárul. Meg kell tanítaniuk a csemetéket félni a kutyáktól. Ez sem túl könnyű, de ha a derék farokcsóváló négylábúakhoz gyermeki nyíltsággal és szeretettel közeledő - amit bizony a kutya megérez és meg is hálál - pirinyóknak kellő gyakorisággal és páni félelemmel a hangunkban sikítjuk tremolózva a nagy szmogos levegőégbe, hogy „Jesszusatyaisten, Pistike! Ne menj oda, mert megharap!", akkor magzatunk előbb-utóbb már akkor is becsinál ijedtében, ha a képeskönyvében meglát egy kutyust. No, ■most már csak arra kell várni, hogy a sokszázezres kutyatársadalomból nehány mégis harap, és beindulhat a gépezet. Meg lehet például állapítani a gazdi felelősségét. Ez azonban nehéz ügy. A polgár azt mondja úgyis, eddig semmi baj nem volt vele, nem úgy neveltem, a kutya a hibás. Ha ő mondja, akkor az. Mert a magyar polgár genetikailag kódolt az igazmondásra és a mindenkori felelősségvállalásra. A másik megoldás egyszerűbb. Csippet a kutyának. Mindnek. Be a bőre alá. Ettől még haraphat, de most már tudjuk ellenőrizni. Bevételt is hoz, ráadásul egy darabig nem a benzináremelésekről beszélgetnek majd a polgári magyarok, hanem arról, hogy a csippet forgalmazó cég esetleg kikhez közeli. Szép új világ, avagy az is bolond, aki kutyává lesz ma Magyarországon. Óraigazítás Véges, de mégis végtelen forma, a tojás Nienhaus Rózsa a szépség szeretetéért kezdte el gyűjteni a hímeseket Fotó: Fakas Maya Miskolc (ÉM - FK) - Hímes tojásokat mutat be a miskolci Hermán Ottó Múzeum április 30-ig látható kiállítása. A több mint hatszáz tojás Nienhaus Rózsa, Németországban élő magyar származású matematikus gyűjteményéből való. U Ez a hatszáz csak kis része az egésznek, hiszen Virágvasárnap megnyílt a zengővárkonyi Míves Tojás Gyűjtemény, amely ugyancsak az ön hímeseit mutatja be. Hogyán tett szert e hatalmas gyűjtemény első darabjaira? • Néhány éve Oroszországban, Novgorodban jártain és ott árulták azt a két tojást, ami elindított bennem valamit - emlékszik vissza Nienhaus Rózsa. - Egy fából faragott és egy lakkozott tojásról van szó. Olyan szépek voltak, hogy meg kellett vennem őket. Aztán egy kékfestő boltjában is megtetszett néhány, majd Budapesten, a kézművesek vásárán is néhány egészen különleges darabbal találkoztam, és ekkor már nem volt megállás. Nem volt bennem semmi tudatosság, a tojások egyszerűen jöttek felém. A gyűjtő miskolci kiállításán □ Csak gyűjti őket, vagy kutatja is az eredetüket, jelképeiket? • Mindenek előtt a szépségük fogott meg, gyönyörködni szeretek bennük. De az is nagyon érdekel, hogy ki készíti a tojásokat. Akit csak lehet, személyesen felkeresek, nézem, ahogy dolgozik, lerajzoltatok vele néhány mintát. Megkérdezem, mit, miért, hogyan tesz és azt, hogyan találja ki, mi kerül a tójáéra. A legtöbben azt mondják, kezükbe veszik. megnézik és a forma adja a mintát. A gömöri vidékre is ezért látogatok el mostanság, felkeresek jónéhány tojásfestőt. Most, hogy megnyílt a zengővárkonyi gyűjtemény, katalógust kellett írni, rendszerezni a tojásokat több szempont szerint is. Mivel én nem vagyok néprajzos, azt remélem, hogy majd a szakértők vonják le a dokumentációkból a következtetéseket. □ Mi szerint válogatja meg, mit vesz be a kollekcióba? • Elsősorban a népi jellegű tojásokat gyűjtöm, de ha egy iparművész is alkot olyat, amit én szépnek találok, akkor megveszem. Az a lényeg, hogy az ember ott legyen mögötte, ne csak egy lélek nélküli tucatáru legyen. Éppen ezért egy kisgyerek munkája is része lehet a gyűjteménynek. □ Számunkra a hímes tojás a húsvétot jelenti. De önnek a világ minden részéről vannak díszített tojásai! • Az európaiak biztosan húsvéti tojások, a távol-keletiek viszont egészen biztosan nem. Pontosan nem tudom, a nem keresztények miért festenek tojást, de azt igen. hogy például a kínaiak remekműveket hoznak létre. Van egy olyan, üvegből fújt tojásom, amire belülről festettek rá tussal. Az is érdekes, hogy a franciák egyáltalán nem festenek tojást, és az, hogy minél messzebb kerülünk Nyugat-Európától kelet felé, annál jobban él még a tojásfestés hagyománya. □ Van olyan hímes tojás, amelyik különösen közel áll a szívéhez? • Tulajdonképpen mindegyik kedvencem, hiszen egytől egyig gyönyörűek, sugárzik belőlük a báj. Inkább a legmegdöbbentőbbet emelném ki. Izraelben egy tyúktojásra karcolták rá az utolsó vacsorát és a mennybemenetelt, bámulatos részletességgel. Hihetetlen, hogy mi minden fér rá egy véges, de mégis végtelen formára. □ Hogyan lehet ennyi tojást biztonságosan, megfelelő körülmények között tárolni, szállítani? • Nem olyan gyűjtő vagyok, aki dobozokba teszi a tojásokat, hogy elmondhassa, ennyi és emiyi darab van a birtokomban. Az otthonomban mindenhol tojások vannak, a zongorán és alatta, a könyveken, a polcokon. Nem is tudom. hány ezer darab. Azt hiszem, éppen az teszi tartóssá a tojásokat, hogy természetes környezetükben, a házban díszeleghetnek. Az is lényeges, hogy a kifújt tojás megfelelően ki legyen mosva. Ha főtt tojásról van szó, akkor nagyon keményre kell kifőzni és hideg vízzel hűteni, hogy a belső elváljon a héjtól. Ha helyesen jártunk el, akkor egy idő után „kotyogni” fog a tojás. Csodák csodájára egy sem tört össze a Németországból Magyarországra vezető úton. Azt mondom, hogy a tojások tudnak magukra vigyázni. Egyáltalán nem olyan törékenyek, mint amüyennek kinéznek. A tojásdíszítésről „A tojás kultusza az őskortól napjainkig végigkíséri az emberiség történetét. Ősi mítoszokban a tojás a világ teremtésének modellje, szimbolikus jelképe a tavasznak, a természet újraébredésének, a termékenységnek, s ősidők óta szerepel a tavaszi ünnepeken. Kínában már 2000 éve ismeretes a tojásfestés. Az egyiptomiak, perzsák, az ógermán és ószláv népek is tojásajándékokkal kedveskedtek egymásnak. A tojásdíszítés nagy múltjára utal, hogy népvándorlás kori avar sírokban is találtak ilyeneket. A tojásdíszítés és tojásajándékozás ősi hagyománya a keresztény világban oly módon él tovább, hogy a korábbi mágikus-kultikus képzetekhez egyházi tartalom társul; a keresztény szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Húsvét hétfőjén, Krisztus feltámadásának ünnepén a locsol- kodókat hímes tojással jutalmazzák meg a lányok. Magyarország nagy részén ismert a tojás hímzése, azaz festése, díszítése.” (A múzeum kiállításának meghívójáról.) ■ Miskolc: megtalált város, bejárat nélkül Keresztury Tibor Fotó: Iklódy János Miskolc (ÉM) - Keleti kilátások címmel három éven át irta sorozatát Keresztury Tibor irodalomkritikus a Magyar Narancsban, majd a Mancsban. A szövegeinek egy részében erős érzelmi kötődés üt át, ennek tárgya: Miskolc.- Meglepődve tapasztaltam, hogy a magamban lelkileg tisztázandó kérdések kapcsán örökösen Mis- kolcba ütköztem, amikor a Keleti kilátások egyes darabajait írtam. Az volt a furcsá, új tapasztalat, hogy érzelmi, lelki bajaim, a szüleim elvesztése miatt ért megrázkódtatások, a kritikus éveim alatt újra és újra felmerült: miként van bennem jelen Miskolc, s hogy nekem ezzel szembe kell néznem. Meghatározó számomra, hogy a gyerekkoromat hihetetlen kettősség határozta meg. Egyfelől védett környezetben, szeretet- ben, ép családban nőttem fel, de közvetlenül mellettünk, az Avasalján egészen más törvények uralkodtak. Ez a proli világnak is voltaképpen a lecsúszott, lumpen közege volt. állandó drámákkal, rendőri jelenléttel. A lakók alkoholisták, elmebetegek, egytől-egyig önsorsrontó csődemberek, félrecsúszott egzisztenciák, akik őslényként, elementárisán élték meg az életet, de - és ez nagyon fontos különbséget jelent például Debrecenhez képest - az emberek vállalták: én ez és ez vagyok, és nem „festették” magukat. Ennek a közös udvarú házsornak a végében a másik véglet pedig társasházunk polgári, kispolgári lakói, a család, a védettség, a kiállításmegnyitók, a háromezer kötetes házi könyvtár, a külföldi utak, a Földes Gimnázium, a magyartanárom, Tóth Bertalan, a kosárlabda, a nálunk vendégségben megforduló Csohány Kálmán és Kondor Béla volt. Ez alakította ki bennem a másféle igényességet, de én ettől a kettőtől együtt lettem az, ami. Az Avasalján azonban farkastörvények uralkodtak, a mindennapok a bor és a nemi élet körül forogtak, mégis tisztábbak voltak ezek a viszonyok, s annyi kedvesség és emberi tartás jellemezte ezeket az embereket, és főként őszinteség, amit azóta sem volt szerencsém megtapasztalhatni. Ez a legfelemelőbb. Ha van valami iránt nosztalgiám - pedig alkatilag egyáltalán nem ez jellemez -, ha valamire igazán fogékony vagyok, akkor erre az emberi minőségre. Hálás vagyok Miskolcnak, hogy megtaláltam ezt a másik kijáratot, hogy gondolkodásomnak ezen a másik csatornáján keresztül rálátok ezekre az emberekre, az ő világukra, de nem felülről, legalábbis szeretném ezt hinni. Ennek a Miskolc-érzésnek nagyon fontos része a Diósgyőr, mert csapatot én úgy szeretni, ahogy ott szeretik ezt a csapatot, még soha sehol nem láttam: végletes indulatok, a viszonyok tisztasága és elementaritása itt is. A sorozat írása közben kellett rádöbbennem, hogy az éppen aktuális lakóhelyemtől függetlenül valószínűleg életem végéig miskolcinak kell vallanom magam, mert reflexeim, az emberekről való gondolkodásom, a mentalitásom, mint az számomra is megdöbbentő módon kiderült, nagyon mélyen ebben gyökerezik. Aztán persze jött a fájdalmas felismerés: amikor meglett bennem a város, összeállt egy vízió, amikor a kialakult érzelmi fedezet birtokában már tudatosan meg tudnám lakni a várost, akkor véglegessé vált: gyakorlati bejáratom már nincs. Az a Miskolc pedig, ami belső képként, érzületként írás közben bennem összeállt, lehetséges, ezt nem tudom biztosan, de lehetséges, hogy nem is létezik... Ez az érzés olyan, mint kicsiben a kötődésem a DVTK-lioz, a Diósgyőrhöz, a DCF-hez, mert tízéves kora után már nemigen vált csapatot az ember, ezért tehát paradox módon hangozhat, de bennem sokkal mélyebben él a csapat, mint mítosz vagy metafora, sem hogy elmenjek holmi focimeccsre, szóval ilyesmi ügyek... Lejegyezte: Kornya István >'(3 v.j v Keresztury Tibor 1962-ben Debrecenben született, gyermek-, kamaszkorát Miskolcon töltötte 1980-ban Miskolcon, a Földes Ferenc Gimnáziumban érettségizett 1987-ben Debrecenben magyar-történelem szakon végzett 1986-től az Alföld című irodalmi folyóirat szerkesztője 2000 áprilisában jelenik meg a Keleti kilátások sorozat kötetbe gyűjtve, Reményfutam címmel
