Észak-Magyarország, 1999. december (55. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-07 / 285. szám

1999. december 7., kedd ÉSZAK-MABYAROft&ZAS # Kultúra 8 • Miből élnek az emberek? Tahi Tóth Lász­ló érdemes művész lép fel a Rákóczi-vár Színháztermében - a szerencsi kulturális központ vendégeként - december 10-én, pénteken délután 5 órától. Irodalmi estjé­nek címe: Miből élnek az emberek? Közre­működik Zöldág László zongoraművész. • Adventi koncert az orgonáért. Jóté­konysági adventi hangversenyt rendez­nek a miskolci deszkatemplomban de­cember 12-én, vasárnap délután 4 órától. Áhítatot tart Kádár Péter református lel­kész, majd fellép a Miskolci Bartók Kórus. A koncert bevételét a deszkatemplom or­gonájának megépítésére fordítják. • Ködmön, vb után. A tizenkettedik helyet szerezte meg a miskolci Ködmön Formációs Táncegyüttes a lengyelországi Elblagban megrendezett hétvégi világbajnokságon a standard formációs táncok kategóriájában. A versenyen tizennyolc együttes vett részt. Moldvai táncház Miskolc (ÉM) - Ismét moldvai táncházat tartanak ma, kedden este 7 órától a mis­kolci Vian klubban. A törzsközönség mel­lett várják az „újoncokat” is, hiszen a bal­káni hatású körtáncokat előképzettség nélkül is könnyen el lehet sajátítani. A Kárpátokon túl élő csángók zenei világát idézi a kísérőzenekar, a Kisgyőri Folk- együttes muzsikája. Prímhangszerként két furulya szerepel, az akkordkíséretet a koboz, hozzá a ritmust a bolgár (kétfene- kű) dob adja - mondta el Barsi Csaba, aki­nek élvezetes tánctanítása csak könnyebbé teszi a lépések elsajátítását. A moldvai táncokon kívül a magyar népzenei hagyo­mányokhoz közelebb álló gyimesi népzene is szerepet kap a táncház programjában. Chopin-koncert Miskolc (ÉM) - Frédérik Chopin halálának 150. évfordulója alkalmából Hegedűs Endre zongoraestjét hallhatja a közönség decem­ber 8-án, szerdán este 7 órától a Miskolci Bartók-teremben. A változatos műsor képet ad Chopin munkásságának legjaváról. A romantikus zeneszerző és zongoraművész legismertebb munkáiból, szóló zongorada­rabjaiból válogat. így elhangzik a két polo- néz, a két noktürn, egy ballada, egy scher­zo, két keringő, egy fantázia és egy szonáta. Aase-díj: kettő vidékre, kettő a Vígbe Budapest (MTI) - Az emlékezetes per­cek, pillanatok főszereplői számára alapított Aase-díjat idén Máthé Eta, Gyimesi Pálma, Kőmíves Sándor és Czakó Jenő színművészek érdemelték ki, az elismeréseket Hámori József kultuszminiszter hétfőn nyújtotta át. A Gobbi Hilda által életre hívott kitünte­tést 11. alkalommal ítélte oda a Magyar Színházi Társaság által felkért kuratóri­um. Az elismerést olyan művészek kap­hatják meg, akik pályafutásuk során túl­nyomórészt epizódszerepeket játszottak, ám munkájuk, művészetük és szakmai odaadásuk nélkülözhetetlen és példaadó. Máthé Eta szülővárosában, Pécsett kezdte színházi pályafutását, majd fellé­pett az ország szinte minden jelentős vi­déki teátrumában, így például Kecskemé­ten, Szegeden, Miskolcon és Győrött. Tizen­öt esztendeig volt a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagja, ahol örökös tag­gá is választották. Jelenleg a debreceni Csokonai Színház művésze; legutóbb a Hamlet című előadásban lépett színpadra. Gyimesi Pálma a Színművészeti Akadé­mia elvégzését követően a Győr-Sopron Színházban játszott. Ennek megszűnése után a fővárosban lépett színpadra, tagja lett a Pódium Kabarénak, majd a Magyar Néphadsereg Színházának (a mai Vígszín­ház), 1955-től 10 éven át a József Attila Színházban szerepelt, 1964-től újra a Víg­színház együttesének a tagja. Kőmíves Sándor a főiskola elvégzése után Győrbe szerződött, majd Szeged, Pécs és Szolnok színházai következtek. 1985-ben lett a veszprémi Petőfi Színház tagja, ahol ifjúsági előadásokat is rendezett. Kőmíves Sándor ma a Vígszínház művésze. Czakó Jenő 1916-ban született. 1951-ben lett a szolnoki Szigligeti Színház tagja, amelyhez máig hű maradt. A medvéről lenyúzott „rókabőrök” Milne Micimackójának bemutatója a miskolci Kamaraszínházban Mikita Gábor Miskolc (ÉM) - Már a mézes- bödönből is Micimackó fo­lyik. És az elmúlt hétvégén a miskolci Kamaraszínházba is beköltöztek a százholdas pa­gony lakói... Mióta a Disney-cég lecsapott Ró­bert Gida állatkáira, azóta min­den gyerekekre orientált üzlet „Micimackóban utazik” - Mici­mackó plüssben, műanyagban, gyúrmában. Füzetborítón, tipe­gőn és csomagolópapíron... Nagy­ban folyik a milne-i filozófia ap­rópénzre váltása. Csak remény­kedhetünk, hogy mindezek elve­zetnek a könyvhöz, bár az üzle­tekben az eredeti regény is eltű­nik a sok-sok utánzat között... Természetes, hogy a divatra is építő színházi világ sem akar mindebből kimaradni - még ak­kor sem, ha az eredeti mű nem igazán a látványos, színpadra va­ló akciókra épül. Milne életfilo­zófiáját a butuska szituációk csacskának tűnő kommentárjai­ba csomagolja, s ezekre éppúgy nehéz előadást építeni, mint a fordító Karinthy Frigyes szójáté­kaira. De egy-egy kimunkált jele­net ráébreszthet olyan összefügg­ésekre is, melyek olvasás közben talán fel sem tűnnek. Julién Slade adaptációja megadja erre a lehe­tőséget, mivel az eredetihez hű­ségesen ragaszkodva, ám lazán köti össze a regény néhány epi­zódját. Ám ezzel a laza szerkesz­téssel nem tud mit kezdeni a rendező Majoros István. Tempót- lan, széteső a játék, a csendben figyelő gyerekek leginkább a szemmel látható poénokon nevet­nek, például amikor Micimackó kiesik a függőágyból... A miskolci bemutatón a Ju­hász Katalin tervezte díszletről mondható el: képes megéreztet­ni és értelmezni az eredeti mű szellemiségét. Gyerekszobát je­lez a szín, amit gyermeki szem­mel nézhetünk: Róbert Gida és játékai szinte elvesznek a hatal­masra nőtt bútorok közt, ame­lyekre a százholdas pagony zöld­jét festették. A látvány önmagá­ban is megkapó, de ezentúl iz­galmasan szól arról, hogyan va- rázsolódik a gyermek közvetlen környezete mesevilággá. Játék­térként viszont már nem igazán segíti a szituációk megteremté­sében sem a rendezőt, sem a szí­nészeket, akik inkább csak téb­lábolnak a színen, nem igazán tudják „belakni” azt. A jelmezek viszont a nézőt za­varhatják: nehéz elfogadni, és - például Füles esetében - felismer­ni a szereplőket. A kisebb baj az, hogy nem sikerült eldönteni, a fi­gurák állati voltát vagy emberi karakterét (esetleg mindkettőt) akarják-e a viseletek éreztetni - így például Kanga esetében csak a kenguruságot ábrázolja Juhász Katalin, míg Bagoly professzori jelmeze a jellemet mutatja^ Na­gyobb hiba, hogy a ruhák többsé­ge - harsány tiritarkaságukkal és az össze nem illő mintákkal - ri­asztó: Micimackó fején mintha sárga úszósapkához erősítették volna a füleket, vörös bundája he­lyett - a kelleténél jobban kitö­mött - libazöld ruhája dominál. A címszerepet játszó ifj. Latabár Árpádot dicséri, hogy rossz jel­mezben is érvényes alakítást nyújt, csak a dalbetétetekben sok az ugrabugrálás és a negédesség. Mellette Fülesként Homonnai Ist­ván az, aki karaktert teremt, bár az eredeti figura mélabúját sér­tett hiúságként értelmezi. A női szereplők jellemábrázolás helyett csak affektálnak: többen nemegy­szer a figura, a szituáció helyett csupán az adott mondatot próbál­ják hatásosan eljátszani. A premierre több gyermek is elhozta saját Micimackóját, s szeretetteljesen ültette maga mellé. Ez a szeretet az ő sze­mükben remélhetőleg feledteti mm az előadás hiányosságait. Januárban folytatódik a zenés honfoglalás Miskolc (ÉM) - A területi dön­tőkhöz érkezett A magyar zene évezrede - honfoglalás muzsiká­val című országos zenei törté­nelmi játék. Megyénkből a mis­kolci Széchenyi István Általános Iskola, a Soltész Nagy Kálmán Általános Iskola, a Kossuth La­jos Gimnázium, a Diósgyőri Gimnázium két csapata és a me­zőkövesdi Bárdos Lajos Ének-ze­nei Általános Iskola versenyez az országos elődöntőbe jutásért. A hatfős csapatok két korosz­tályban mérik össze tudásukat a január 30-án, a miskolci Zrínyi Ilona Gimnáziumban megrende­zendő versenyen. Ezúttal az ál­talános iskolásoknak némileg nehezebb dolguk lesz, hiszen esetükben hét, míg a középisko­lásoknál „csak” öt csapat közül kerül ki a győztes. Ez alkalom­mal a XVIII-XIX. századi ma­gyar zene történetének és euró­pai kapcsolatainak ismeretéről kell számot adniuk a Borsod­Abaúj-Zemplén, a Nógrád és a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei fiataloknak. A résztvevők egyébként már két fordulón vannak túl. A legjob­bak előtt még kettő áll, a második már a budapesti döntő, ahol kon­cert- és fesztiválbelépőket, műsza­ki cikkeket nyerhetnek. Az ősök pusztában szétszórt emlékei Kunkovács László fotóival nomád emlékeket, ótörök kőembereket kutat Kőemberek, az állítok leszármazottai, és a megörökítő Fotó: Bujdost. Miskolc (ÉM - FK) - Az ázsiai sztyeppéken vándorló nomád népek kultúrája még javarészt feltérképezetlen. Kunkovács László ezt a hiányosságot sze­retné orvosolni. Évtizedek óta járja a füves síkságot, és le­fényképez mindent, amit lát. Ezúttal a nomád népek hitvilágá­nak költöztethetetlen emlékeit, a titokzatos kőbálványokat mutat­ja be Kunkovács László a Mis­kolci Galériában látható, Ótörök kőemberek című kiállításán. • Igazságtalannak tartom, hogy pusztán azért, mert a nomád né­pek nem hagynak városokat, ma­radandó emlékeket maguk után, már könnyen elfeledkezik róluk a világ - mondta Kunkovács László. - Csak ezeket a szobrokat emelik az utókor számára, aztán tovább vándorolnak. Jóformán én vagyok az első, aki megörökí­ti a bálványaikat. □ Miért faragtak kőembereket a nomádok? • Valószínűleg a halottaikat fa­ragták bele a kövekbe. A temetési szertartás részeként tort ültek az eltávozott tiszteletére, és a szobor pótolta a halottat. Ugyanúgy etet­ték és itatták, mint egy élőt. Ezért lehet mindegyik kezében csésze vagy ivóedény. Mintha maga is inna a hozzátartozóival. Annyira benne él ez a szokás a mai nomá­dokban is, hogy amikor az útjuk során találkoznak egy kőember­rel, akkor áldozati szalagot köt­nek rá, megölelik. Sőt, még akkor sem felejtik el tisztelni őket, ha múzeumban vannak kiállítva. Gyakran megesik, hogy ha a te­remőr nem néz oda egy rövid idő­re, akkor a látogatók bezsírozzák a szobor száját. Még most is, év­századokkal később is etetik őket. □ Ha ennyire elevenen bennük él a szokás, akkor mi lehet az oka, hogy már nem faragnak szobro­kat halottaikról? • A tatár hódítás végigsöpört Ázsián, a kis népek nem tudtak ellenállni neki, kultúrájukat sem tudták teljesen megmente­ni. A IX. században a kipcsak tö­rök nyelvű kunok faragtak még áldozati szobrokat, velük veszett ki ez a hagyomány. Nem vélet­len, hogy éppen ők voltak az utolsók, hiszen ők jutottak leg­nyugatabbra a szokás kiinduló­pontjától, Közép-Ázsiától - és a hódítóktól. Érdekes viszont, hogy a halotti tor szertartása azóta sem változott semmit, ugyanúgy esznek, ugyanúgy ál­doznak, mindössze a szobor tűnt el. Hogy valójában miért hagy­tak fel a szoborállítással, csak sok kutatás után derülhet ki. □ Nem váltotta fel a kőfaragást más áldozati tárgy készítése? • Egy nomádnak nincsenek ka- catjai, nem engedheti meg magá­nak ezt a luxust. Csak a legszük­ségesebb holmikat viszik maguk­kal. Ezért hagyják ott a kőbálvá­nyokat, ahol a mintául szolgáló személy meghalt, nincs szükség arra, hogy tovább vigyék. Feles­leges tárgy lenne nekik egy kis szobrocska is. Viszont minden más népnél nagyobb és gazda­gabb a mondaviláguk. Egy sá­mán révületben akár harminc­ezer sornyi szöveget is el tud mondani. Bennük összpontosul az egész nép története. □ Véletlenszerűen találhatók a kőemberek, vagy léteznek sűrűn „benépesített" szent helyek? • Biztos, hogy nem csak a vélet­len adta meg a végleges helyet. Tapasztalataim szerint a földraj­zi viszonyokhoz is igazodnak a szobrok helyei. A hegyekkel kö­rülvett hatalmas fennsíkokon szinte biztos, hogy találok em­lékszobrot. Térkép alapján jó eséllyel ki lehet találni, hogy ho­va érdemes menni fényképezni. □ Ön nemcsak etnográfus, ha­nem elismert fotóművész is egy­ben. Mennyiben közelít a témá­hoz a művészet oldaláról? • A fotózás a téma szolgálatá­ban áll. Évtizedek óta végzek kutatásokat, és a fényképezőgép elmaradhatatlan munkaeszkö­zöm is: több százezer darabos gyűjteményem megteremtője.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents