Észak-Magyarország, 1998. október (54. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-10 / 238. szám

1993. október 10., szombat ■’ j i ' ' & J ■U'J ú-J & w&rj (:o Ujá J. Műhely 6 Vass Tibor ryt •• i •• -a // Iukor-ko- Ádám János képsoraira ­„Volt egyszer egy reumás szirén. Lófarok, halfarok. Nő- és légnemű. Hüsölne hóban a hős. (Marcella naplójegyzeteiből) All a vízben. Vöröshajú, hóbörü. Egyetlen csókjától jól fejtett fényt kap a reggel, így szeretném papíromon is: vesztemet szinrefordítuu. Menteni rá a menthetőt, hívni vissza rá az arcát. Szép, mint vízbefúlt soványaké. Lassú száradás lenni csak, a horizont polaroid-magatartása. Függeni két nyálszjyiü csipeszen, átlátni újra a pillanatot: elcsöppent nedvét félúton, szájszéle, kézfejem között. Melle dús, szőrzetét nem ismerem. Egyszer nyalja meg a számat, torkomat. Nem tart sokáig, ahogy én sem, puffadok, elfolyok nappali holdja nagyvörös udvarában. Pikkelysömör. , Szenny léje vagyok és száradása. Nagyujja cseppjén büzlö csontkovács, ropogtatnom van mit. kontrasztunk önkioldó kínjait. Nem írhatom hozzá, csak a hiányom, ahogy hiányzóm magam a szájából, ha arról álmodom. Halpénz négyrét hajtva, akad jó rolnipapír. Szirénapróba. Innen látni, bemozdult melle a táj, innen nem látni mást. Eltelek, eltelít, ismét új évszak. Milyen mélyre ér a nyelve, akárha gyík. s oly fürgén elhajol. Lejjebb nem halad, az Ízületei, jut eszembe, ropogtatni, eszembe se jutna, eltelek azzal, ahogy eldől. A sorsom is. Nézem, ahogy a mólón napozik. A mérhetetlen fény: kifekszik hátára a kő. Tükör-kő: nagyított négyzetminta, félhanyatt. Ingára, bongóra áll közben a melle, tört újságot lapoz: befűzném épp a filmet, közben nézem, azt nézem, ahogy a szeme kék, ahogy-kék, ezt most veszem csak észre, korábban fontos szempont volt pedig. Szorzóm a mintát, huszonnégy kocka jön. spórolnom kell. nem ilyeneket észrevenni. Fűzök. Hullámsír. Nyálam a könnye. Szúrja a nap átfordul. Szúrja a napot. Hívatlan volt. hívatlan lesz. .;.)■ Exponált hiányjel. .4 hullám sír. Levegő kapkod utánunk, s a fullasztó hősség: nézhetjük szomorúan-' 'az időt. mint győztes luftballont a gyermekek. Sárga mi kezdődő spárga a kép. Majd kilök a víz. mint holtakat. Áll a vízben, kilóg megint a keresőből. Legyint egyet, másnap a piacon nem fizet, azt súgja. . . néni ettől lesz rövidebb. Megállított „mozgóképek” - a Rubyconon A barátok sajnálták, hogy csak néhány pillanatig élt egy-egy kép: a diaporáma menetrendjében azonnal érkezett a kö­vetkező, és kegyetlenül elsodorta az elő­zőt. Pedig sok „előzőben" szívesen gyö­nyörködött volna még a közönség. Az el­ső papírképeket ezért csináltatta diáiról Ádám János. Dobos Klára- Elsősorban diaporámás vagyok, a diáimról készített fotónagyítá­sok teszik ki a kiállításom nagy részét - kezdi kazincbarcikai Rubycon című tárlatáról szólva Ádám János. - A képek egy-egy diaporáma műsor kivonatát tar­talmazzák. Úgy érzem, a kiváloga­tott fotókkal sikerült visszaadnom a diporámák hangulatát. Persze, a dia másképpen él, egyrészt mert a vetített kép sokkal nagyobb felüle­ten látható, másrészt vetítéskor két fotó között áttűnéssel létre le­het hozni egy harmadikat. Itt vi­szont képpái'okat tettem egymás mellé, az „átmeneti” kép a néző fantáziájára van bízva. Négy műsor néhány képét me­revítette ki a fotós: a Rubycon (ez volt az első jelentős diaporáma műve), a Sodrásban, a Párizsban járt az ősz, és a Tükör-kő. Közel nyolcvan képpár került a falakra, ezeken kívül pedig néhány „rendes” fekete-fehér fotó. De ezek is közel állnak az alkotó diaporá­más látásmódjához, hiszen soroza­tok, egy téma körbejárása során születnek. A színes képek többsége ném konkrét témát, hanem hangulatot jelez, színek kavarognak rajtuk. Meséli, a műfajra úgy talált rá, hogy a sci-fi lelkes rajongójaként eljárt egy klubba, ahol egyik hob­bitársa már művelte ezt.- Ugyanúgy meg tudom tervez­ni a képi- és a színvilágot, mint a Ádám lános kiállítása október 26-ig tekinthető meg a kazincbarcikai Kisgalériában - Egressy út 35.) vászonra festők. Bár tény, hogy az én munkámban több a véletlen- szerűség. De a koncepció megvan, tudom, milyen képet akarok létre­hozni. Nagy részük persze abszt­Sodrásban : V'; . Á- 4 • * ,y> Rubycon Útvesztő I. rakt kép, hogy a néző tovább tudja gondolni őket. Igyekszem a műso­raimat úgy' felépíteni, hogy legye­nek benne kapaszkodók. Nehéz er­ről beszélni, hiszen azért fotózok, festek, hogy így fejezzem ki, mit érzek. Más versbe foglalja a gon­dolatait, én képekben reagálok a világra. Régóta kerestem azt a ki­fejezési formát, ami a zenével és a vizualitással összekapcsolva komplexet tud nyújtani. A film időigényes és költséges. így' szóba sem jöhetett, a fotó pedig ehhez önmagában kevés... A diaporáma valahol a kettő között van. Ezt igyekeztem társművészetekkel, például a zenével összekapcsolni. Korlátlan lehetőségek vannak a diaporámában, hiszen különféle előadásokhoz élő hátteret tud va­rázsolni. Rendszeresen vetítek ké­peket rockkoncerteken. A kiállításon a műsorok zenéi kisérik a tárlatlátogatót. A kiállító Angi és Zsófi úgy érzi, nem zavaró, ha a tárlatlá­togató éppen más műsorrészlethez tartozó zenét hall valamelyik soro­zat képét nézve. Hiszen a három diaporáma hangulata egységes, akár sorozatnak is felfogható. Kivé­telt csak a Párizsban járt az ősz ké­pez. Bár itt sem konkrét képekről van szó - a fotós nem is járt még a francia fővárosban a képek egy Ady-emlékműsor illusztrációi. De azért néhol ezek is olyanok, mint­ha festett diák lennének, Ádám Já­nos pasztellszíneket használt, és az olykor hosszú expozíciós idő is fes­tői hangulatot varázsol. Tulajdonképpen az én esetem nem szokványos jegyzi meg a fo­tós. Gyakrabban előfordul, hogy egy fotóművész elkezd diaporá- mázni. Nálam, fordított a helyzet, hiszen előbb diaporámáztam. kü­lönálló fotókkal eddig nem nagyon foglalkoztam. De én az „o" betűt is visszafelé írom... File Tamás: Aladdin még gyermekkorá­ban a palackban Miskolc (ÉM - FG) - File Tamás itt be­mutatott alkotása még 1992-ben a Missio- nArt Galéria A játék című tematikus kiál­lítására készült. Az újabb File-művek most a miskolci Teleki Tehetséggondozó Kollégium Galériájában láthatók. A szerdai tárlatnyitón Máger Ágnes képzőművész - akit File Tamás egyik mesterének vall - a természet gyerme­kének nevezte tanítványát, abban az ér­telemben, hogy ugyanazt a szimmetriát, aranymetszést fedezhetjük fel a képein, mint ami a természetre is oly jellemző. De' a felhasznált anyagok is erősen kö­tik az alkotót az őt körülvevő termé­szethez. A tapasztaltabb művész szerint ezek az alkotásokat egy-egy meditativ folyamat eredményeinek is tekint­hetjük. Bár ez a folyamat végtelennek tekinthető, hiszen minden új elem újabb elemet vonz, minden gondolat egy-egy gondolatsor része. Holdi János A bükki bujdosó z úton ekhósszekér. Egy asszony és két férfi ül rajta. Az éjszaka sötét, csillagta- lan. Zuhog az eső, sehol fény vagy apró világ. A lovak fáradtak, s mintha a szekéren ülők sö­tét kétségbeesését megéreznek, botladozva meg-megállnak. Hosszú, hegyes füleiket ilyen­kor előrevetik, ideges remegés fut át tagjai­kon. Akik mérhetetlen gyászukban szótlanul gubbasztanak az ázott szalmában, csak ilyen­kor váltanak egy-két szót.- Fáradtak az állatok!- Baj! Ezután jön a neheze...- Ne álljunk, az istenért, sosem lehet tudni.. A nagy patak, a Harsas, amely végighúzó­dik a völgyön: helyenként árad. Ilyenkor le kell szállni a szekérről, s zabolánál fogva átvezetni az ijedős lovakat. A ponyva alól kérő és féltő hang repes a bagariacsizmás fiatal férfiúhoz, Jókaihoz:- Vigyázz magadra, kedves...- Ne félj, szivem, nem lesz semmi baj.. Zúgnak az erdők. A Bükk fagyosan sóhajt. Meghajolnak a fák. Talán az érkezőket köszön­tik? Vagy talán azt a két lobogó ingujjas sze­génylegényt, akik száguldó lovakon barátkoznak az éjszakával. Ördög módra teremnek a szekér mellett Az egyik alacsony, tömzsi, széles ábráza- tú kunfi, elkapja a lovak zabláját. Mozdulatában dac és elszántság. A hangja erélyes és követelő­ző. Ebből sejteni lehet, hogy alkalomadtán nem fél reszeltcsövű puskáját sem használni:- Hová mennek? Választ nem vár. Úgy szűri ki fogai közül a többit:- Kutasd át a szekeret. Utazó uraság ez, ne sajnáld! Szikrázik a kova. Lángot kap a gyantás fe­nyő. A szekéren ülők pislognak a fényre. A szegénylegény barna, eres keze a szalmában matat. Mar a fény fel/obbanásánal dühöt mu­tat az arca, ahogy a parasztruhás menyecské­re. a kocsira és az inaslajbiba öltözött embe­rekre néz:- Nem uraságok ezek, Laji!..- Csak kotorj, ha mást nem, visszük a lovakat. A szalma nem rejt semmi kincset. Már hagyná abba a kutatást a legény, amikor bar­na doboz kerül elő. Pattog serceg a fáklya. A doboz fedelét mohón leemelik. Biz' ott se smaragd, se gyémánt, hanem még attól is drágább kincs pihen. Alig ötujjnyi széles sza­lag. Senki nem szól. Az eső kopog a pony­ván... A tömzsi kunfi odaugrat a szekérhez Gyanakvó a pillantása:- Na, mit bámulnak! Az ereskezü vigyázva nyúl a doboz után. Kicsit oldalra düti, rávilágít:- Nézd, Laji: háromszinü... Az egyik, mint a vér, a másik, mint a galamb... a harmadik, a tavasz Az asszony fekete, selymes pilláiról két könnycsepp hull a szalagra. Két csillogó gyé­mánt a millió közül... Először az egyik, aztán a másik szegénylegény veszi le a kalapját. Dús, koromfekete hajukba belemarkol a Bükk só­haja. A tömzsi hangja rekedt:- Menjenek... Csak a patak partján mindig Egy fertály órányira a falu... Csak a Hársas mellett... Kialszik a fény... Ember, ló, ekhósszekér már az éjjelé... A szekéren ülők nem veszik észre, hogy a két szegénylegény követi őket, mig csak a ködös hajnal be nem vezeti őket a faluba.. Tardonára. A háromszínű szalagot vigyázzák! Pedig de nagyon be van az tapodva a sárba! A völgyben lapuló faluban alig van élet. Csupán a falu legszélén világol egy ablak. Ki­csi ház, olyan kurta nemesi lak, döngölt föld­padló, elő-utóház, egy tiszta szoba. A fény in­nen ered. Aki lakja, fiatal és mégis öreg em­ber. .. Faragott, durva asztalnál ül. Fejét tenye­rébe hajtja. Előtte papír, toll, tinta: Agyában gondolatok, néha tüzesen reménykedők, né­ha fojtott parázshoz hasonlóak. Aztán mind­ezt felcseréli a lemondás, a reménytelenség, a suta örömtelen nappalok keserű íze. Az üldö­zött hazafinak mozdul a keze. Lassan nyúl a toll után. Bemártja a tintába és meg-megvo- nagló vállal Írni kezd. „ 1849. október 27. Ma is a Hársas-patak mentén jutottam fel a pogány oltárra. A mo­gyoró hull, a somot mar megcsípte á dér. Talál­tam koralgombát is. A pogány oltáron elgon­dolkodtam Telepi hírén A nőm beteg. Az egyetlen világitö remény az életemben. Alig két hónapja váltunk el. Tengersok idő! Ő Pestre ment, a barátom pedig még feljebb északnak Vajon mi van a nőmmel? Miért nem repülhetek hozzá, miért is köt a becsületszavam." Az ember leteszi a tollat. Égő szemekkel bámul a gyertya lángjába. Körülötte néma, ijesztő csend... Fullasztó, őrjítő sors az élőha­lotté! Az emlékek ilyenkor ezerszeresen fáj­nak. Úgy jönnek elő, mint óriások, s ha aka­rod, ha nem, beszélned kell velük. 5 ezek az emlékóriások most belevájnak az ifjú izzó szi­vébe fájón, kegyetlenül, vagy simogatóan édesen, örömmel és banattal szórják tele, két­kedéssel marcangolják. A bükki bujdosó meg­indul a dérlepte, keskeny csapáson. Botjával időnként lyukat döf a levegőbe. Haynauval, az osztrák pribékkel vitatkozik gondolataiban:- Ön az 1848-as lázadás egyik vezetője volt?- Az voltam- Ön a császár ellen támadt!- Az elnyomás ellen!- Hazaáruló!- A hazám édes gyermekének hív! Az ifjú ember arca tüzel. Botja vágja, kasza­bolja a levegőt. A zsandárkirály, Haynau képe táncol előtte. Fullasztó vágy keríti hatalmába, hogy felkiáltson:- Hazám! Beszédem van véled! Hó hull a prémes süvegre. Kicsiny, fehér vattacsomók. Hó hull a Hársas-forrás tiszta vi­zébe. Dideregnek a fák a tél első ruhájától. A bujdosó lapos kőre ül. A hársfa alól bugyogó tiszta forrást nézi. Mit néz benne? Tán a messzi jövendőt, az emberséges jövendőt lát­ja? Végtelen a csend. A hó neszez csupán. Az ember arca megbékél. A patak csobogott-e valamit, vagy a rengetegtől kapott-e választ? Ki tudja? Leveszi süvegét. Térdre ereszkedik és odaszorítja arcát az őszi avartól terhes anya­földhöz. A bükki bujdosó, Jókai Mór.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents