Észak-Magyarország, 1998. július (54. évfolyam, 152-178. szám)
1998-07-04 / 155. szám
1998. július 4., szombat iltiL ilSfBlililil mely 8 Juhász József versei Egyenlet Siralmak és kálváriák fesztávolsága közt élek, hányatottan vakbolondként, lázadva a múlt végett, s nyugtalanul a jövőért. Zendülésem, ha megtorpan, rátartiság lobbant lángra: unszolom a forgószelet, s égre tartott ujjaimon lesiklik az Úr villáma. Emigráns Mit gondolhatott biztos halála küszöbén gyermek tudatával, mikor zuhogtak a makacs jóslatok, és villogtak körben fotográfusok fényei: ott, hova még egyszer hazatért, zarándok a szülőföld kútjai körül, - téveszmék vadrózsái között, homlokán Erdély töviskoszorúja. Pázmándy László Néhány percet Szóval tartani a halált, Nyerni még néhány percet. Megfejteni az örök talányt. Miért vittük a keresztet? Szóval tartani a halált, Mondani neki egy verset:- Csendes eső mossa bánatunk. Minden nap egymásért áldozunk. Közelségedtől elszédülten. Szemed tükrében elmerültem. Megláttam magamat benne. Velem lesz mindig az az este És elkísér, bárhová megyek, Mint láncomon az aranykereszt. Csendes eső mossa bánatunk, Minden nap egymásért áldozunk. Szóval tartani a halált, Nyerni még néhány percet. Ne hozd el ránk az éjszakát, Azt az örökös csendet Együtt volt miénk a világ, Hiába nem jártunk fényben. Elég volt nekünk egy gyertyaláng, Mely a sötétben égett. Levetettük a láncokat, S szálltunk a hajnali széllel. Jártuk a végtelen partokat, Hová csak a szerelem ér el.- Egy percre megáll a halál, Mert ő is áldozik érted. A mozdulat művészei Fotó: Dobos Klára A Nemzeti Balett repertoárjába és műhelymunkájába pillanthatott be a miskolci a közönség a hét elején a Miskolci Nemzeti Színház szabadtéri színpadán. Ám a Magyar Állami Operaház Balettegyüttesének jól szerkesztett műsora többet is adott ennél: egy kis balett-történetet. Az első felvonás az orosz klasszikusokat idézte, Csajkovszkijt, Profokjevet, hiszen, ahogy az opera igazán az olaszoké. úgy a klasszikus, akadémikus balett az oroszoké. A műfaj ugyan a francia főúri udvarokban alakult ki - maguk a királyi család tagjai is felléptek -, de a válságba jutott stílust az oroszok reformálták meg úgy, hogy törekvéseik hamar klasszikussá nemesedtek. „Az orosz balett a legtökéletesebb formája a balettnak” - olvashatjuk az 1930-as magyar Színészeti Lexikonban, s való igaz, hogy az oroszországi baletteken kívül alig tudunk még felsorolni egy-két klasszikusnak számító balettet. A fellépő művészek - köztük a Kos- suth-díjas Hágai Katalin, a kiváló művész ifj. Nagy Zoltán - azért bizonyították, hogy a tánc nem ismer nemzeti határokat. Másfajta korlátok persze lehetnek - legalábbis a néző számára. Hiszen a második és harmadik rész modern számai- leginkább Egerházi Attila Porcelán bölcső című koreográfiája- arra ébreszthettek rá, hogy bármennyire is vérünkben a tánc, mégis ezt a formanyelvet is tanulni, ismerni kell ahhoz, hogy ne csak érezzük, értsük is a mozdulatok üzenetét. Gyarmati Béla Szószólóban iVlegszállottan figyelem az árvízi jelentéseket. Gyermekkorom, ifjú éveim helyszíneit fenyegeti (fenyegette?) az idén az ár. Bizonyára mások is aggódnak távol a megduzzadt folyóktól, de nekem valahogy személyes ügyem ez. Mert a tévé híradójában megszólaló mérkí öregasszony meglehet, hogy iskolatársam volt. Tán négy mérki gyerekkel koptattam együtt a padokat Fehérgyarmaton. És persze sok-sok más szatmári fiúval, lánnyal a Felső-Tisza vidékéről. Most, hogy a Kraszna, Túr, Szamos ilyen sűrűn szerepelt a hírekben, mindig eszembe jutott egy-egy falu a volt gyarmati és szálkái járásból. Itt FI. Anti lakott, amott M. Magda. És Mérken Franciskáék. (Őt majdan egyik jóbarátom veszi feleségül.) Hát így jutottam el én Mérkre, a mérki búcsúba. Ami sok minden más mellett azért is emlékezetes, mert csaknem halálra ettem magam, mint Móricz szegényember hőse a Tragédiában. Nem túlzók. Kamaszkorom éveiben mindig nagyon éhes voltam. Bizonyára így vannak ezzel a mostani tinédzserek is. Csakhogy „azokban az években" az ország sem volt bővében a javaknak. Alig hihető, pedig nagyonis igaz, hogy Szűcs Pista barátom (felkereshető, megkérdezhető!) egyetemista korában Pestről küldött haza egy-egy veknit Kisarban élő paraszt szüleinek. Egyszóval a vakációban mindig olyan munkahelyet kerestem, ahol kosztot is adnak. Az isten lábát azonban csak ötvenhárom nyarán sikerült megfognom, mikor egy szatmári állami gazdaságba vezérelt sorsom, mégpedig cséplőgépellenőrnek. A kíváncsi olvasó a Túr mentén találhatja meg a helységet. A Túr azon a nyáron kicsi volt, langyos és minden napszakban másként játszott víztükrén a fény. Nekem azonban nem a folyó meg a napfény volt a természeti csoda, hanem Erzsi - a traktoroslány! Jó tíz napja ismertem már (az ő vontatójával szállítottuk a kicsépelt gabonát), de eddig csak nyaktól bokáig begombolt, egybeszabott munkaruhájában (overall) láttam. Széltől cserzett arcbőre, könyékig olajos keze, alkarja nem keltett bennem érdeklődést. A bő kezeslábas (tán férfi méret) az alakját is elrejtette. De mikor az egyik ebédszünetben nekivetkeztünk a víznek... „ Gyönyörű kirakati baba kéményseprő fejjel, krampusz kezekkel" - Így próbáltam ugratni iszonyatos zavaromban. Nem sértődött meg (ennél durvább viccelődés folyt a gépnél), de majdcsak belefojtott a Túrba. Különben azért szaladtunk le a folyócskához, mert a bőséges és nagyon zsíros pörköltet nem tudtuk kenyér nélkül megenni. Kenyér meg nem volt. - Szaladj haza - mondtam a lánynak. Csak a fejét rázta: otthon sincs. . Estefelé kijött a géphez az igazgató. A melósok szóvá tették a kenyér hiányát. - Jöjjenek velem - mutatott a gépészre meg rám. Az állami gazdaság raktárában három darab két kilogrammos szikkadt kenyér volt. A bölcsődések- nek tették félre. - Ha nagyon muszáj, vigyenek el egyet... És elvittük az egyik kenyeret, mert nagy úr a muszájI Én osztottam 22 szeletre -, az én kezem volt a legtisztább. Akkoriban hallottam először Nagy Imre nevét. Mint ismeretes, 1953 júliusában választotta meg az Országgyűlés miniszterelnöknek. Később, mikor történelem szakos lettem, mindig úgy kollokváltam Nagy Imréből, amint elvárták. Mindez nem'jutna eszembe (végül is szégyen), ha nem hallottam volna a napokban egy „következetes ember" megnyilatkozását. Borenich Péter azt a jogászt kereste fel mikrofonjával, aki Nagy Imrét halálra Ítélte. Ma már nem ítélné halálra - hallom a precíz jogászi mondatokat -, de most is elitéinél Mert manipulált az eszmével, mert - egy esetleges harmadik világháború veszélyével sem számolva - Magyarország függetlenségének deklarálásával megszegte a varsói szerződést. Kicsit megborzongok az éjszakában - a rádió mellett. A Vasárnapi Újság következő adásában aztán ismét hallom a biró hangját, amint felszólítja Nagy Imrét és társait, hogy az utolsó szó jogán... SORSOMAT A NEMZET KEZÉBE TESZEM LE - ezek voltak Magyar- ország törvényes miniszterelnökének utolsó szavai. De kinek a kezébe teszi le sorsát a jogász? - aki most is közöttünk él. Minek foglalkozol te ilyesmivel? - hajol fölém a feleségem, s most már kiváncsi az egész írásra. Vacsora közben aztán nógat, hogy meséljek a traktoros lányról. Elmondom, hogy azon a nyáron Erzsi megtanított vontatót vezetni. Szinte egymás ölében ültünk a Hoffer nyergében. Az földutakon nehezen tudtam ezt a pöfögő szörnyeteget keréknyomban tartani, mert a kormánynak másfél fordulatos holtjátéka volt.- Maga úgy vált sebességet, mintha traktort vezetne! így a gk. oktatóm utóbb. Hallgatok. Mezey István rajza „Bármennyire is vérünkben a tánc, ezt ■ .■ • ■ '..i : ..v a forma nyel vet is tanulni kell... . ■ -í ; :
