Észak-Magyarország, 1998. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-02 / 102. szám
Riport ____________________ B eálltam dolgozni a maniókaültetvényen, és lassan befogadlak — meséli Kovács Katalin, miskolci egyetemista, aki felkereste a ivayana indiánokat. II. oldal Riport____________________ T öbb mint egy évig lelki beteg. Istenhez kiáltottam akkor, és ő válaszolt, igazi édesanyává formált. Később a család kormányzása miatt voltak kétségeim. III. oldal Kilátó___________________ A helyzet rossz, de reménytelen. Aligha lehet kétségünk: Magyarország euroatlanti csatlakozása eldöntött tény. De mi lesz a határokon túl élőkkel ? IV. oldal Mammamma Fotó: Farkas Maya A hét embere Leskó János, aki,finggal” táncol Amikor kimondja: tánc, nem csak az arca derül fel. Az egész ember mosolyog. Számára a tánc az élet lényege. »Ékhez flúgosnak kell lenni” - mondja. És ahhoz is, hogy egy Pesten végzett táncművész visszatérjen szülővárosába, Kazincbarcikára, és vidéken nyisson tánciskolát. Legalábbis mások szerint. De Leskó János biztos benne, hogy a vidékiek semmivel sem tehetségtelenebbek, mint a fővárosiak, viszont az utóbbiaknak van egy óriási előnyük: Pest a lehetőségek városa a hozzá hasonló „flúgosok” számára. A tánc világnapján Leskó János mégsem a világvárosban, hanem vidéken rendezett ünnepi gálát. Halmos Ildikó ~ Nem szeretnék túlzottan ború8 képet festeni a tánc körüli helyzetről, de mégis azt teszem, hiszen elfogult vagyok. Április 29. a tánc világnapja. A 18. században élt első koreográfus, Jean Georges Nővérré születésnapjához' kötődik. Még- 18> nem tudok egyetlen megyei rendezvényről, amelyen ezt a napot ünnepelnék, de országosról sem igen. A tévében sem vetítenek ennek kapcsán egyetlen táncos filmet sem, pedig van néhány, amelyeket szívesen megnéznének az emberek. A másik dolog, ami miatt el vagyok keseredve az az, hogy a tánc rettenetesen Pest-központú. Magamról tudom, hogy gyermekként semmiféle lehetőségem nem volt, hogy komolyan táncolni tanulhassak. Leskó János számára ugyanis a táncolás nem azt jelenti, hogy havonta egyszer-kétszer elmegy az ember egy stúdióba, és megtanul néhány lépést. A tánc alatt profizmust ért, ami mögött rengeteg munka, gyakorlás áll. Számára a tánc: életforma.- Mivel feltételeztem, hogy élnek hozzám hasonló megszállottak a megyében, három évvel ezelőtt, amikor már képzett táncos voltam, elhatároztam, hogy iskolát nyitok Barcikán. Azt gondoltam, néhány hónapra van szükségem a szervezéshez, de évek kellettek hozzá. Mindenütt falakba ütköztem. De hogyan sikerült egy vidéki fiatalnak profi képzettséget szereznie?- Úgy 15 éves lehettem, amikor sikerült bejutnom a Jézus Krisztus, szupersztár budapesti bemutatójára. Megbűvölve néztem a darabot, főként Nagy Anikó produkcióját. Az előadás után megkerestem, elmondtam neki, hogy mindennél jobban szeretnék táncolni. Korábban tornáztam, tehát némi alappal rendelkeztem, de természetesen nem olyannal, mint azok a fővárosi gyerekek, akiket hatéves korukban felvesznek az Állami Balettintézethez. Nagy Anikó azt tanácsolta, hogy járjak be a Rockszínházba tanulni. így kezdődött tehát. Hetente elutazott Pestre, de mint mondja, ez csak amolyan tán- eolgatás volt.- Komolyra akkor fordult a dolog, amikor sikerült bekerülnöm Gaál Károly magániskolájába. Négy év kemény munka után musical-, show- és revütánc végzettséget szereztem. Akkor még úgy gondoltam, hogy befejeződött a vidéki életem, hogy csak Pest számít. Színházban táncolhattam volna. Végül két dolog miatt döntöttem úgy, hogy visszajövök a szülővárosomba. Az egyik érv az volt, hogy egy pesti színházban elkezdhettem volna táncolni a kar hetedik, nyolcadik sorában mások koreográfiáira, és közben várhattam volna, hogy az első sorokból kiöregedjenek az emberek. Ez nem igazán vonzott. Másrészt pedig nem szerettem volna arról sem lemondani, hogy gyermekekkel foglalkozzam. Amíg ugyanis végérvényesen közbe nem szólt a tánc, általános iskolai tanár akartam lenni. Tehát úgy döntöttem, hazatérek, és tánciskolát nyitok. Ekkor ütközött a már említett fiilakba.- Három évvel ezelőtt vágtam bele a dologba. Teljes döbbenettel tapasztaltam, hogy mindenki megrökönyödött. „Musical-képzés vidéken? Pesten, az más. De itt?” Rengeteg embert meg kellett győznöm. Ma mái- stabil helyen, profi tanári gárdával működik az iskola. Szerencsére a pesti évek alatt olyan barátokat szereztem, akik szívesen segítenek. Kazincbarcika mellett számos környékbeli településről járnak hozzánk 6 és 16 év közötti gyerekek, fiatalok. Több mint ötvenen kezdtük, tizennyolcán maradtunk. De akik kitartottak, igazán komolyan csinálják. Csak így lehet. Hiszen mi fellépésekre készülünk, új koreográfiákat tanulunk. Nagyon jóknak kell lennünk, hogy senki se mondhassa a produkciókra: vidéki szinten nem is rossz. A barcikai elfoglaltsága mellett Leskó János azért Pestet sem adta fel. A Ruttkai Éva Színházhoz került, táncol, koreográfiát ír, közös fellépéseket szervez fővárosi művészekkel, és mindezeken kívül énekel is.- A tánc világnapján Kazincbarcikán mutattuk be most megjelent négydalos kazettámat. Ez volt a táncgála zenei alapja, a műsorban velem együtt fellépett két pesti kolléganőm, Harsányi Böbe és Nagy Orsolya, és természetesen a barcikai gyerekek is megmutatták magukat. Bevallom, kihasználom személyes ismeretségeimet, és igyekszem minél több pesti művészt elcsábítani a megyébe. Hiszen teljesen más, ha tévében látja őket a közönség, mint élőben, például a varbói művelődési ház színpadán. Mária és a fia Filip Gabriella /vlenj, fiam, menj... - kezdte énekét Mária, és Márta ekkor már nem volt képes visszatartani a könnyeit. Pedig nagyon tudott viselkedni, most különösen nem szerette volna, ha észre veszi a fia, hogy sír. Menj, fiam... - biztatta gyermekét Márta. Hogyne biztatta volna, tudta, mit jelent a pályakezdők számára egy amerikai ösztöndíj. Ráadásul ő találta meg, és vitte haza a könyvtárból a felhívás fénymásolatát. Együtt örült a család a lehetőségnek, együtt fogalmazták a pályázatot. Most akkor miért fojtogatja a sírás?! Menj, fiam, menj... - erősödött fel ismét a színpadi ének. Mária, ha nehezen is, de elengedte gyermekét. Tudomásul vette, hogy jézusnak küldetése van. Nem azért született erre a világra, hogy üljön anyja szoknyája szélén, hanem azért, hogy teljesítse küldetését, hogy megváltsa a világot. Menj, fiam... - visszhangzott Márta lelkében a szomorú búcsúének, és átadta magát a néma szenvedésnek. Pedig nem róla, nem Mártáról, és nem is csak Máriáról szólt a történet. Még akkor sem, ha ezt a címet adta drámájának a szerző: Mária evangéliuma. Müller Péter a négy evangélista után megírta a saját bibliai gyökerű színpadi művét, de nem a szeplőtelen fogantatás, nem a megváltás, nem a feltámadás titka foglalkoztatta. Számára a legnagyobb misztériumot az anyaság jelentette. Ki is mondatja a darab elején Jánossal: „Az anya szíve az, ami megismerhetetlen. Meg akarom tudni, ki volt Mária..." Az anya szívének titkát akarja kikutatni, de hogy arról bármit is kiderítsen, meg kell ismernie a fiút. Az anyaságról nem lehet úgy beszélni, hogy tudomást sem veszünk a gyermekről. Az istengyermek adja Mária életének értelmét. Nincs saját története, nincsenek privát tervei, személyes ambíciói. Hogy is lehetnének egy ilyen fiú mellett?! Persze, melyik anya nem isteníti gyermekét? (Itt most csak azokra vonatkozik a kérdés, akikre valóban illik az anya megnevezés.) Máriának nem akartak hinni a pásztorok. Először kinevették, amikor azt hallották, megváltóként emlegeti gyermekét. Legyintettek rá: bolond. Mária nem tiltakozott. Elismerte, lehet hogy bolond, őrültség gyermeket hozni erre a világra. Mégis mindig lesznek ilyen bolondok, mégis minden anya számára a gyermeke jelenti a megváltást. Milyen szépen szól Mária éneke! Milyen megható a története! Milyen jó is volt az ő gyermeke! - sóhajthatnánk, ha nem tudnánk, Jézus időnként el-elcsavar- gott a szülőktől, ment a saját feje után, nem hallgatott az anyja szavára, járta a maga útját... „Ha szeretsz: elengedsz, ha marasztalsz: elhagysz..." - tanította Jézus a színpadon Máriát Müller Péter Sziámi dalával az igaz szeretetre. Máriának el kellett engednie gyermekét. Egyébként sem sokat tehetett volna az isteni parancs ellen. De neki sem lehetett könnyebb, mint Mártának. Persze, nem ugyanaz hagyni, hogy megöljék a fiút, vagy elengedni Amerikába. Bár, ha jobban belegondolunk, minden elválásban benne van egy kicsit a halál. Ugyanúgy hiányzik, akit szeretünk, ha a mennyben van, ha Amerikában, vagy ha a szomszéd utcában. Legfeljebb az újbóli találkozásra van nagyobb esély, ha közelebb van hozzánk. Menj, fiam, menj... - engedte el gyermekét a színpadon Mária. A nézőtéren Márta lenyelte könnyeit. Nem szerette volna a sírásával zsarolni a fiát. Menjen, ha mehet. Tanuljon mmél többet. Találja meg helyét a világban. A Mária evangéliumának bemutatója óta eltelt egy év. Újabb darabokat játszanak a színházban. De az alkalomhoz illően a nagyhéten - és nem anyák napján - ismét műsorra tűzték a rockoperát. Hiába mondja János, hogy őt az anyaság titka érdekli, hiába sugallja minden, hogy ez a legnagyobb misztérium, hiába lesz címszereplő Mária, a főhős mégiscsak Jézus. Márta történetében pedig Cábor vagy Éva, Jutka, Zoltán, Kati a főhős. Minden anyának a maga gyermeke. Még akkor is, ha időnként elcsavarog, ha a saját útját járja, ha most anyák napján nem hoz virágot.
