Észak-Magyarország, 1998. március (54. évfolyam, 51-76. szám)

1998-03-14 / 62. szám

1998. Mátctus 14.. Szombat ÉM-ÜNNEP ^?Kv 'V/» ' " ™™™in Forradalmi képek és szóképek Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából minden iskola meghirdette a maga irodalmi, képzőművészeti pályázatát. Gyerekek ezrei próbálták megírni, megfesteni: mit jelent számukra '48, mit jelent a forradalom, mit jelent március?! Kalász László Szalonnán élő költővel és Feledy Gyula miskolci festőművésszel arról beszélgettünk, gyermekként mit jelentett szám ukra ez a nap, és hogya n fogalmazták meg - képekben és szóképekben - márciust. □ Riadó és remény Kalász László H Minden márciusra emlékszem - kezdi Ka­lász László. - Arra biztosan, hogy ilyentájt már meleg idők voltak, és mehettünk mezítláb az iskolába. Ez a mostani tavasz is így kezdődött. Kezd megint visszajönni a gyerekkorom... Vagy pedig én lettem 65 évesen megint gyerek?! Akko­riban Perkupán még két iskolába jártak a gyere­kek, volt katolikus és református iskola is. Én a reformátusba jártam. A két iskola, a két tanító szinte versenyezett, hogy melyikük tudja szebben kiállítani egy-egy ünnepségen a gyerekeket, ak­koriban a szülők jobban is figyelték, hogy a taní­tók miként működnek. Március 15. mindig nagy ünnep volt. Szavaltunk, énekeltünk. Emlékszem, kiálltam a közönség elé, és mondtam a Petőfi-ver- set: Egy gondolat bánt engemet... Állítólag na­gyon át tudtam élni, legalábbis a család, a rokon­ság igen büszke volt rám. □ De mint költő, még nem mutatkozott be? • Én már harmadikos koromban verset írtam. Meg is jelent egy kassai lapban, amit azóta is ke­resünk. Zimonyi Zoli, az irodalomtörténész, még Kassára is elment, hátha megtalálja az újságot. Riadó - ez volt a vers címe. Már nem emlékszem pontosan, hogy mit írtam, de nyilván hazafias költemény lehetett. □ Később, amikor már költő volt... • Vigyázzunk ezzel! Költő voltam-e vagy vagyok- e egyáltalán?! □ Tehát később, amikor már megjelentek a versei, ha arra kérték volna, sorolja fel a példaképeit, említette volna Petőfit is? • Ki tudja?! Utólag ezt már nem lehel megmondani. □ Volt egyáltalán példaképe? • Nem tudnék egyetlen nevet sem mondani. Én mindent és mindenkit olvastam, akinek az írása­it meg lehetett találni egy kis faluban. Volt egy nagyon jó református papunk, dr. Kádas Miklós. Tőle kaptam a legtöbb könyvet, ő adta kezembe a klasszikusokat, és ő volt az, aki elvitte Kassára is a versemet. Neki köszönhetem, hogy Horthy-ösz- töndijas lettem. A szegényebb gyerekek közül a tehetségesebbek kaphatták meg ezt a támoga­tást. Emlékszem, már Rákosi volt hatalmon, de én mégimindig kaptam a Horthy-ösztöndíjat. Százhúsz forintot! Áz akkor még sokat ért. Népi­kollégistaként 60 forint kellett az ellátásra, a má­sik hatvanat meg küldtem haza a szüleimnek... □ „Ha nem. tudsz mást, mint eldalolni saját fáj­dalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világ­nak...” Nálunk a költők többsége vállalta a közéle­ti szerepet is. Valamiképpen megpróbáltak segíte­ni az embereken. • Ez így van. Pedig a költő nem tud segíteni. Csak reménykedhet benne. De ha nem hinné, hogy tud segíteni, akkor nem is csinálná ezt az egészet. Persze, azért van távlat. Ha áttételesen is, de van értelme annak, hogy éltek költők és verseket írtak. Hiszek abban, hogy elóbb-utóbb elér a szavunk az emberekhez. És azt se felejtsük el, hogy a magyar nyelv azért ilyen szép, mert voltak írók, költők, akik csiszolták, gyarapították - még ha sok csalódás is érte őket, még ha szegé­nyen is kellett élniük. □ Kérték-e arra, hogy írjon alkalmi verset egy-egy ünnepségre? • Sokszor kértek, de nem írtam, nem tudtam rendelésre írni. Rákosinak sem írtam, pedig ak­kor tudtam én, hogy milyen nagy előnyöket sze­reznek ezzel idősebb költők, de ha olvastuk eze­ket a verseket, csak nevettünk, lenéztük őket. Él­tek itt olyan költők, aki - ha kellett - mindjárt másképpen zengedeztek. □ Akkor sem írt „alkalmi verset”, ha valamelyik évforduló, történelmi esemény megérintette? • Engem minden nemzeti ünnep megérintett. Ben­nünket még úgy neveltek, hogy fontos legyen szá­munkra a múltunk, a sorsunk. Amikor már tudato­san írtam verset, ’56-ban majdnem lecsuktak. Bu­da Ferenc barátom két verséért egy évet kapott. Nekem is akkor jelent volna meg Bényei József debreceni költő új folyóiratának címlapján a ver­sem. Már ki is szedték a nyomdában, de aztán nem került az utcára a lap. Később aztán már Kádár alatt meg is jelent... Mondtam én - ez volt a címe. Mondtam én a kerítés kígyó s nem kolbászsövény tejpatak kanyarog fodroz körülöttünk s nem eszme vezet csak szavak nem az igaz él itt már régen csak erőltetett igaza pár felkentszavú lelketlennek s csak ház épül és nem haza és mindezt nézni tehetetlen s magunk emésztő kínjait igék ígéretek tetézik vad nevetéssé és a hit igen a hit mert az is dac lett azt senki nem fojthatja meg: hinni ólomlábú jövőben mely tekergőn de közeleg... □ Nálunk költői és forradalmi szerep - talán ép­pen a ’48-as hagyományok miatt - erősen össze­forrt... • Ez a magyar irodalom... □ Mennyire volt forradalmár? • Olyasmi lehettem. Még arra is képesek vol­tunk, hogy ’56-ban nemzetőrködjünk. Kettőnk­nek volt egy puskánk a faluban az egyik bará­tommal. Ó egyébként kőműves volt, de most már ő is nyugdíjas. No, vele járkáltunk a sötét utcán, nehogy valami baj történjen. Vigyáztunk azokra az adományokra, amiket tiszta szívvel összeadott a nép a forradalmároknak. □ Nem lett baj a puska miatt ? • Itt senki sem árult el senkit. Tudták, jót aka­runk. A verseimben is csak mindannyiunk kese­rűségéről, bosszúságáról írtam. □ Mor nincs, ami bosszantaná? • Nehogy nincs! Le is írom én ezt a verseimben. □ De most arra kérem, prózában fogalmazza meg, mi bosszantja leginkább! • Az, hogy nem történt meg az igazi rendszer- váltás. Nagyon sok aljasság van a világon, és nagyon elszemtelenednek azok, akik hirtelen i gazdagodtak meg. Politikusok között is igen so- í kan vannak, akik meglovagolják a lehe­tőséget, nem a hazá­ért, nem a népért, ön­magukért tesznek mindent. És ez csúnya dolog. Elveszi a becsü­letes emberek kedvét, ha azt látják, hogy azok kerekednek felül, akik nem tiszta, nem igaz emberek. □ Lesz-e kokárdája? • Mindig van kokár­dám. Csak akkor nem szívesen viselem, ha azt látom, hogy a leg­nagyobb díszt azok vi­selik, azok büszkélked­nek a legnagyobb ko­kárdával, akik a leggo­noszabbak, akik a leg­nagyobb huncutok. Én velük eddig sem akar­tam és ezután sem fo­gok versenyezni. ■ Eszmélő gyermekségem óta megkülönbözte­tett érzelmeket indít el bennem március 15-e. Amikor iskolás voltam, erre a napra nagyon odafi­gyeltek a tanítók, tanárok, de a szülők is. Eredendő­en - talán az alkatom, talán a hajlamaim miatt - sem volt bennem különösebb késztetés a magyarsá­gom hangsúlyozására, mégis számomra március, vagy ahogyan kissé költői felhanggal emlegetni szoktuk: március idusa nemcsak azt jelentette, hogy megújul a természet, hanem valamiképpen megerősített magyarságunkban is. Gyermekkorom­ban elképzelni nem tudtam olyat, hogy valaki ko­kárda nélkül lépett volna ki az utcára. Aztán ennek az ünnepnek a fényét igyekeztek tompítani azzal, hogy nacionalistának bélyegezték. Az én korosztá­lyom - világnézettől függetlenül - fájdalmasan vet­te tudomásul, hogy a háború után politikai okok mi­att március 15-e meg­szűnt mint hivatalos nemzeti ünnep. Nyil­ván ebben szerepet ját­szott április 4-e közel­sége, másrészt zavar­hatták a hatalmat azok az asszociációk, amelyek március 15- ével felébredtek az em­berben - nevezetesen, hogy 1849-ben orosz segítséggel verték le a magyarok szabadság- harcát. Számomra tel­jesen érthetetlen volt, hogy miként lehetett abban a társadalom­ban negligálni március 15-ét, amely a hala­dást tűzte zászlajára, és folyton a nemzeti szabadságjogokról beszélt?! □ Ha felidézi a gyer­mekkori ünnepet, mi­lyen képek jelennek meg emlékezetében ? Kalász László Jön március mezítláb jár a szél majd s bennem ünnep dobol jön március felálmodom a méhrajt s bennem zümmög donog jön március megkopott ünneplőben hazámra tiszteleg jön március megújhodó erőben akár az istenek A csatáktól a csákóig Feledy Gyula • Először is az elmaradhatatlan szavalókórus jut eszembe. Nagyon sérelmeztem volna, ha kimaradok ezekből a műsorokból. Persze, minden évben mond­tuk, én is gyakran szavaltam a Nemzeti dalt. Na­gyon szentnek és hitelesnek éreztem minden sorát Úgy mondtam, hogy közben láttam a Nemzeti Mú­zeum előtt összegyűlt tömeget. Elképzeltem, amint mindenki esküre emeli a kezét, és Petőfivel együtt szenvedéllyel mondja: Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk... A magam gyermeki lo­gikájával értelmeztem, és teljesen átéreztem azt, mit jelenthetett annak idején ez a nap. Nyilván csak a gyermek tud ilyen tiszta lenni. Ha megkapja ezeket az impulzusokat, amiket én megkaptam, ak­kor a nemzeti identitását romlatlanul éh át. Ennek elvesztését nagyon fájdalmasan éltem meg. Ha be­lül őriztük is, nem értettem, hogy hivatalosan miért vették el az ünnepünket?! □ Az első kép tehát a szavalókórus. A második ? A Csupa olyan március 15-ére emlékszem, hogy süt a nap. Pedig biztos nem sütött mindig. Ilyenkor már mezítláb szaladtunk ki a rétre! □ A perkupái gyerekek is... • Ha Kalász Laci barátom is ezt mondja, akkor azért ebben lehet valami! Nyilván belejátszik az emlékezésbe a megszépítő messzeség is. Bennem talán azért maradt meg ilyen elevenen ez a kép, mert négyéves voltam, amikor meghalt az édes­apám, és a bátyám pedig mint jó nevelő, igyekezett megfelelően gondoskodni a kicsikről. Zavarta volna, ha valaki azt mondja, nem lót el bennünket úgy, mint a többi gyereket az édesapja. Akkoriban csak a nagyon csórók jártak mezítláb, és a nagyon gazda­gok engedték meg maguknak, hogy ne törődjenek ilyesmivel. □ És milyennek rajzolta, festette gyermekként márci­us 15-ét? • Gyerekkoromban nagy előszeretettel rajzoltuk a nemzet nagyjait: Kossuth Lajost, Széchenyit, Deák Ferencet, Petőfit... De lerajzoltuk János vitézt, Tol­dit is. Ha pedig a forradalmat és a szabadságharcot akartuk ábrázolni, akkor nagy csatajelenetek ké­szültek. A magyar huszárok karddal, csákóban ül­dözik a labancokat vagy az oroszokat. A Petőfi halá­láról készült olajnyomat alapján is számtalan saját jnű* született... □ Mit szóltak ezekhez a rajzokhoz a szakemberek ? • Ha akkoriban lettek volna iskolagalériák meg rajzpályázatok, bizonyára az én rajzaim is odakerül­tek volna a szakemberek elé. Igaz. hamar kiderült rólam, hogy szívesen rajzolok, de nem foglalkoztam ezzel többet az iskolában, mint más tantárggyal. A tanáraim sem szorgalmazták különösebben a rajzta­nítást. Ahhoz képest, hogy a mai gyerekek rajzszak­körbe járnak, pályázatokon vesznek részt, ha pedig képzőművészeti pályára készülnek, nagyon gyakran különórákra járnak, én ilyen szempontból szűzként jelentkeztem a főiskolára. Persze, később amikor magam is tanítottam a főiskolán, láttam, hogy' nem is biztos, hogy mindig jót tesz a fiatal tehetségeknek a középiskolában szerzett nagy rutin. □ Később tudatosan is rajzolta március 15-ét! • Nemcsak március 15-ére, de szinte minden ün­nepre rajzoltam! Mámából vállaltam az újságrajzo­lást. Nagyon hasznos műfajnak tartom, hiszen a képzőművésznek ilyenkor szembe kell néznie egy redukált eszköztárral. Ha március 15-ét próbáltam megfogalmazni, akkor a korabeli rekvizitumokba kapaszkodtam. Az Észak-Magyarországban is számtalan rajzom jelent meg, melyeken egy-egy ’48- as tárggyal, leterített zászlóval utaltam az ünnepre, a gyermekkori csataképekből legfeljebb Damjanich kardja maradt meg... □ De nemcsak március 15-ére kellett rajzolni, sőt, egy időben ügyesen összemosták a többi tavaszi ünneppel! • Ilyenkor születtek a kibúvó rajzok: tavaszi rügy- fakadásról, nőkről, újjászületésről... De rajzoltam én más ünnepekre is, megcsináltam a ni agam május 1- jei, április 4-ei képeit, viszont az Észak-Magyaror­szágban - még a legsötétebb pártidőkben is - min­den karácsonykor volt Jézuska. Az én lengyel sógo­rom, aki abban a sokkal katolikusabb, sokkal vallá­sosabb szellemű országban élt, gyakran megkérdez­te tőlem: hogy lehetséges ez?! Mindig azt hallotta, nálunk szorosabb a gyeplő, viszont itt megjelentek az én Jézuskáim, az ő lapjukban - tipográfusként a gdanski újság alapítótagja volt - a fenyőágat is gya­núsnak tartották. DA családi ünnepek közül a karácsony a kedvenc? • Számomra a karácsony különösen emlékezetes, fájdalmas és misztikus ünnep. Négyéves gyermek­ként éltem meg az utolsó közös karácsonyt édes­apámmal. Január elején halt meg, de már ’32 kará­csonyán nagybeteg volt... Aztán volt nekem egy test­vérkém is, aki már akkor meghalt, amikor én még meg sem születtem. Édesanyámat mindig kérdezget­tem, hogy hová lett Marika?! Ó meg azt mondta: an­gyalka a mennyországban. A magam kis eszével úgy gondoltam, hogy a testvérkémnek köszönhetően ne­kem azért van egy kis protekcióm az égben... Ezért hat rám ilyen erősen még mindig a karácsony... □ És mi történt március idusának a varázsával? • A gyermekkori márciusok voltak valóban a leg­szebbek. A természet megújulásával együtt még nyomatékosabban idézódtek fel a nemzeti érzelmek. Minden tavasszal még magyarabbak akartunk len­ni, ez a levegőben volt, és nyilván a kor szelleméből is fakadt. Ma már felnőttként nem szeretem, ha va­laki nagyon tüntetőén fitogtatja magyarságát. Ha valaki - mondjuk stiláris okok miatt - nem teszi ki a kabátjára ezen a napon a kokárdát, nem gondo­lom, hogy nem eléggé lelkes magyar. Nem a külső­ségeken múlik az ünnep... Az interjúkat készítette: Fn,ip Gabriella Feledy Gyula: Tavasz

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents