Észak-Magyarország, 1998. március (54. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-14 / 62. szám
W\Y xwárexws, Ma^-yat xötxkttx móxxdyí N tsód xoVt Ti-y\i%odoxx, N edd Vó\ axx x ötök. xí Nftxd £ö\ m a ■oa^y ■ \;V • "r ■ :■■ :"■[■ ■..' ». ^V-^a^avaY tx a\>ai Má% e-^y xxdxad e-dvt "Hem xcvíitvcY atuay Yi\lXXOTYT\.é-£y óta a' Cxaxxo%yaxoV, ex? GoaddVaxvtvY xx va^xók. Sxéx xxdöad ttv SxdVYyaXók. v kVYycx edd ti^exő Var Wvtvoxatv Sxxíoaó ■ -V;; * %xv\tó S tvSzázötven év Görömbölyi László Azon az esős, borongós szerda délelőttön senki nem gondolta, hogy majdan dicsfény övezi ezt a napot - és mindazokat, akik az események alakítói, főszereplői voltak Pesten és Budán. Hogyan is gondolhatták volna? - hisz' annyi véletlen befolyásolta a történéseket; annyi esetlegesség játszott szerepet abban, hogy éppen akkor, ott és úgy történtek az események. Irinyi József társaival tizenegyedikén fogalmazta meg a tizenkét pontot, s a Pilvax-beli ifjak tizenkilencedikére, a József-napi vásár idejére tervezett aláírásgyűjtő akciót: a pesti polgárok ezreinek kézjegyével hitelesítve akarták eljuttatni a követeléseket Pozsonyba. De minden másképpen történt. A bécsi forradalom híre önálló cselekvésre késztette Petőfit és társait. Tizennegyedikén este elhatározták, másnap érvényt szereznek az első pontnak a tizenkettőből - engedély nélkül kinyomtattatják „a nemzet óhajtásait" és a Nemzeti dalt. A történetet ismerjük: a nyomdatulajdonos Länderer, a cenzúra - tehát az aktuális hatalmi gépezet - elfogadója-tisztelője adott történelemformáló ötletet a tétova fiataloknak. „Foglaljanak le egy sajtót" - mondta, s ezzel kezdetét vette mindaz, amire másfél század után a magyar történelem legdicsőbb korszakaként emlékezünk. Véletlenül történt volna minden? Talán véletleneken múlt, hogy éppen ott, akkor és úgy történtek az események - de ezeknek az eseményeknek nagyon is szükségszerűen kellett bekövetkezniük. Az ország állapota követelte a változást, a feudális struktúra, a birodalmi másodrendűség tette mind érzékelhetőbbé, mind látványosabbá a polgári átalakulás szükségességét. Lehet, hogy véletlen a százötven évvel ezelőtti március tizenötödike történelmi szerepe - de aligha kétséges, hogy a múlt század közepe táján megérett a helyzet az ország sorsának gyökeres megváltozására. Vagy legalábbis: a változások kezdetére. Mert ne feledjük: '48 márciusa csupán a kezdet. A forradalom és a másfél éven át tartó szabadságharc elbukott- de Világosnál csupán a katonákat lehetett megadásra kényszeríteni, a gondolat, az'eszme többé kitörölhetetlen volt a nemzet tudatából. Többé nem lehetett az a Habsburg birodalom, ami '48 előtt volt, többé nem gondolkodhatott senki az ország sorsáról úgy, mintha nem lett volna tizenkét pont, és nem lett volna Nemzeti dal. Negyvennyolc-negyvenki- lenctől hosszú út vezetett a hatvanhetes kiegyezésig, majd a századforduló Magyarországáig, amely ország ezer évvel a honfoglalás után gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt számottevő részévé vált az európai közösségnek. De történelmi tény: eljutottunk oda. A történelem sosem ismétli önmagát, de olykor az évszázados különbségek ellenére is kísérteties a hasonlóság. Ami a tizenkilencedik század közepén történt, az megtörténik most, a huszadik század utolsó másfél évtizedében. A nyolcvanas évek végére minden eresztékében nyikorgó-csikorgó hatalmi struktúra az évtized fordulóján kártyavárként omlott össze, hogy utat nyisson annak, aminek utat nyitott '48 forradalma: egy ezredvégi polgári átalakulásnak. Nem kell már szégyenkeznünk azért, amiért ki- mondva-kimondatlan szégyenkeztünk még alig egy évtizede: olyan országban éltünk, ahol nem volt sajtószabadság, ahol nem volt gazdasági és politikai függetlenség, ahol a „másként gondolkodás" bélyege a társadalom perifériájára szoríthatott embereket. Túljutottunk a magunk szelíd forradalmán, vívjuk csendes szabadságharcunkat. Bár vértelen harc ez, de akármerre nézünk, veríték és könny figyelmeztet a küzdelem komolyságára. Ki tudja, hányadszor már a történelem során, ennek a népnek, ennek a nemzetnek újra meg kell szenvednie az átalakulás, a változás kínjait - egy emberi, szellemi és anyagi értelemben egyaránt jobb jövő reményében. Csak az a baj, hogy nekünk most nincs Petőfink, Kossuthunk, Széchenyink, Deákunk - akik most tudnának lelkesíteni, államférfiként távlatos perspektívát mutatni, bölcsen, okosan (és nem négyéves hatalmi ciklusokban gondolkodva) politizálni. Kell- e jobb alkalom, mint a másfélszázadik évforduló, hogy erőt merítsünk Petőfi, Kossuth, Széchenyi, Deák és a többiek példájából? Elmegyünk most is az emlékhelyekre, virágot teszünk a szobrok talapzatára, hallgatunk veretes emlékbeszédeket. De ne feledjük: az egykori hősök, forradalmárok és politikusok tetteit csakis az utókor igazolhatja. Vajon mi képesek leszünk erre? Elég volt már a vissza-visszatérő kudarcokból, jöjjön el végre a tartós siker korszaka. Százötven év kikristályosodott, tettekre kötelező üzenete lehet ez számunkra, az ezredvégi Magyarország polgárai számára. txet tx a «er tx as •Xoxo' > iöV do\t< ’Út' Out. ma\d a YtöavYákVaa
