Észak-Magyarország, 1998. január (54. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-10 / 8. szám

Ill ÉM-Hétvégi ■ •, . t--, v •. v>v- ysmt. i 1998. JaniiAk 10., Szommt Bállá D. Károly Szájunkba repiil-e a szárnyas angyal, avagy mit rejt Pandora szelencéje? A napokban körlevelet kaptam egy közismert magyarországi kutatóintézet két közismert közgazdászától. Kis bevezetőjükben beszá­moltak arról, hogy műhelyükben „meg­született az a gondolat, hogy a demokrácia és a piacgazdaság mellett az országnak egy erős pozitív jövőképre is szüksége van". Eltervez­ték, könyvbe gyűjtik össze mintegy 300 meg­szólított szerző bizakodását, így engem is arra kértek, 600 szóban foglaljam össze a magam pozitív jövőképét. Hogy nekem egyáltalán van-e ilyen, azt elfelejtették megkérdezni. Ha megteszik, megírtam volna, hogy a „pozitív jö­vőkép" számomra éppen olyan sületlenség, propagandaízű kreáció, mint a „negatív jövő­kép". (Nem olyan régen épp az utóbbira jó például szolgáló Magyarország romlása a de­mográfiai mutatók tükrében című tanulmány­hoz fűztem bíráló sorokat e hasábokon.) Az a kényszerképzetem kezd kialakulni, hogy csu­pa látnok vesz körül, akik a maguk „jövőké­pét" hiszik egyedül üdvözítőnek, s elvárják, hogy látomásaikban osztozzam. A körlevél, amellyel most megkerestek, ezt állítja: „Kiindulópontunk az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legdinamikusabb és legsikeresebb gazdasága lehet, társadalma pedig levetheti a 20. század megrázkódtatásait tükröző betegségeinek jó részét". „Vagy nem!" - teszem hozzá én némi malíciával, és nem csupán a mondat képzavarai miatt. (Vajon ho­gyan kell megrázkódtatásokat tükröző beteg­ségeket levetni?) Holnap pedig talán kapok egy másik körlevelet más látnokoktól: „Kiindulópontunk az, hogy 2025-re Magyaror­szág Európa egyik legelmaradottabb, legsiker­telenebb gazdaságú államává válhat, amely­nek társadalmát mind jobban veszélyeztetik a 20. század megrázkódtatásai nyomán kiala­kult betegségek". Ezt az elképzelt vélekedést, még ha szófűzése szabatosabb is, ugyancsak fenntartással fogadnám, és halkan megkérdez­ném: nem lehetne, kérem szépen, egy kicsit, legalább most, átmenetileg, jövőkép nélkül meglenni, és inkább azzal foglalkozni, ami van, s nem azzal, ami lehet?! S ha már min­denképpen jövőképre van szüksége a közgaz­dász uraknak, nem lehetne az esetleg bipolá­ris, olyan, amely negatív és pozitív tendenciá­kat egyaránt figyelembe vesz? (Ne adj Isten, ezek dialektikus vizsgálatából nem készülhet­ne érzelmileg semleges, ideológiamentes prognózis?) A pozitív jövőképtől az én generációm legtöbb tagjának amúgy is azonnal felhó­lyagzik a bőre: kaptunk belőle épp eleget óvodától az egyetemig. Hittünk is egy ideig piszkosul az osztályok nélküli társadalom­ban, az állam elhalásában, és persze abban, hogy a világ proletárjai végre egyesülnek. „Oszt mi á szar lett belőle", mondanám egy kis népi vulgarizmussal azokkal az agrárpro­letárokkal szólva, akik nem dőltek be ennek a pozitív jövőképnek (sem), hanem tették a dolgukat és a maguk zsebkendőnyi háztáji részlegén megtermelték mindazt, amit a nagy közgazdászok kifundálta kollektív me­zőkön nem" lehetett. (Ez, talán mondanom sem kell, képletesen is értendő: szellemi sí­kon ugyancsak megvolt a józanabbaknak a maguk háztájija: ott hányták-vetették meg a világ sorát, ott gondolták végig mindazt, ami „kint" tilalmasnak számított.) Persze, értem én: végre egy kis lelket kelle­ne önteni ebbe az elfásult magyarságba, hogy ne fancsali képpel, lógó orral hagyja magát becsalogatni Európába, hanem vágjon végre jó pofát mindahhoz, ami vár rá a 21. század elején. Ne legyenek kételyei, ne ingadoz­zon, mert még a végén lemarad minden jó­ról. Érdekes módon azonban a sok lógó orrú magyar a politikacsinálók pozitív jövőképé­től nem akar jókedvre derülni, ellenben fe­nemód szeretne már magának egy kis pozi­tív jelent - attól rögvest vigyorogni kezdene, talán dalra is fakadna és tánclépésben indul­na NATO-ba, EU-ba, bárhová, ahol végre nem izélgetik a jövőképpel. A két tudós közgazdász a felkérő levélhez mellékelte a saját 600 szavas pozitív jövőké­pét, mint a „két első hozzászó­lást". Ezek egyikében ezt olvas­hatni, még ám indításul: „Hogyan lesz egy vergődő or­szágból Európa egyik legsikere­sebb mintaországa? Először is úgy, hogy polgárai lehetséges­nek tartják, hogy röpke negyed­század alatt befejezik a gazda­sági felzárkózást és a társadalmi felemelkedés sokszor megin­dult, majd megtorpant folyama­tát. Hogy polgárai ezt a célt tű­zik ki és nem egy igénytelen tör­ténelmet akarnak egyéni és nemzeti életükkel megformál­ni." Azaz minden csak a ma­gyarság akaratán múlik, és ha mégsem jön be ez a „minta-or­szág", az csupán kishitűségén és igénytelenségén múlott. Továb­bá pedig: nem is annyira tenni kell a felemelkedésért, elegendő lehetségesnek tartani, hinni ben­ne, továbbá pedig célul kitűzni. Hát ebből most végre megtud­tam! Én balga eddig abban az il­lúzióban ringattam magam, hogy vannak bizonyos meghatá­rozó nemzetgazdasági adottsá­gok, vannak pénzügyi kénysze­rek, van geopolitika, adósságál­lomány, költségvetés és egy ra- hedli csupa olyasmi, amivel épp közgazdász uramék dobálnak meg napi rendszerességgel - most meg puff neki, kiderül, mindez smafu, mert elegendő egy jó kis pozitív jövőkép. Hogy pontosan miféle? Kapunk erre is választ: „Ez a jövőkép azt monda (!), hogy Magyaror­szág képes hat varázsszelencét (!) felnyitni, amelyekből kirepül­nek a történelem szárnyas an­gyalai és felemelik az országot." Hát ez azért szép, mondaná Esterházy Pé­ter. Münchausen bárót pedig eheti a sárga irigység: ötlete, hogy hajánál fogva felemelje magát, piti trükk ehhez képest. Remélem, addig is, amíg Magyarország konzervnyitóval neki nem áll Pandora szelen­céit nyitogatni, ezek a szárnyas angyalok nem unatkoznak odabenn, hisz alighanem társbér­letben élnek az ugyancsak röptös kedvű sült galambokkal.- Nem akármilyen! Ungi legény az!- És milyen az ungi legény?- Nézz magadra! Olyan, mint ti, szé­kelyek. Konok a munkában, makacs és kitartó a küzdésben. Amire egyszer ráte­szi az életét, abból nem tágít többé soha. Mikor először hallottam ezt a jellem­zést, kicsit meglepődtem. Székelyek - már amúgy, természetre nézve - Magyar- ország keleti sarkában? Hiszen a földrajzi tájak, Ung-vidéké és a Székelyföldé sok­ban hasonlatosak: mögöttük a Kárpátok rengetegei, gyors vizű patakok szaladnak alá a völgyekben; ezek is alakítják az em­berek jellemét, természetét, még fizikai valóját is, különösen, ha ezt ezeregyszáz esztendeje teszik. Még nagyobb alakító a történelem, és ebben valóban testvér az ungi és a székely. Ung vármegyét Szent István korában határvármegyének hozták létre. A Székelyföld ugyanezt a szerepet kapta a Kárpát-medencét megszervező magyar királyságtól, noha székely őseink valamennyivel később foglalták el őrhe­lyeiket, mint az ungiak. Előbb más ma­gyar raj őrizte a Keleti-Kárpátok hágóit a betörő tatároktól, kunoktól, mindenféle csatangoló se­regtől. Ezt az első magyar határvédő népességet vál­tották fel székely őseink, de a „leváltott" sereg sem vo­nulhatott el békében, kirá­lyaink átküldték a Kárpátok keleti oldalára, ugyancsak őrszolgálatra. Székely Zol­tán dr. sepsiszentgyörgyi ré­gésztudós kiderítette, hogy az előőrsbe rendelt magya­rok egyebek között a mai, moldvai Piaira Neamt váro­sában állapodtak meg - ak­kor Karácsonykő volt a tele­pülés neve - ott ástak ki szabályszerű honfoglalás kori vagy valamivel későb­bi magyar lovas sírt, felszer- számozott lovával együtt eltemetett magyar vitézt. Székelyföld és Ung-vi- dék rokonsága mostanában megint felidéződött ben­nem, mikor megismertem Popély Gyula pozsonyi gimnáziumi igazgató bátor védekezését. Igaz, hogy nem fegyverrel kellett véde­keznie, hanem szóval, el­vekkel, és az önfeláldozása sem életét, csak a karrierjét követelte. De fegyverrel könnyebb a harc, mivel két ember áll szemben egy­mással, mind a kettő kezé­ben ugyanolyan kard, dár­da vagy kézifegyver, csu­pán a bátorságukon, ügyes­ségükön múlik, hogy me­lyik válik győztessé és me­lyik szenvedi el a vereséget. Popély Gyula azonban egymagában állt szemben egy egész államgépezettel, Meciar Szlo­vákiájával, tanfelügyelőkkel, miniszterek­kel, elnyomással és törvénytelenséggel, mégsem rettent meg, nem hátrált, hanem végsőkig ott maradt a vártán. Mikor “eljöttek érte, négyen is egyszer­re, hogy átadják neki iskolaigazgatói „halálos ítéletét", szeme se rebbent. Hi­szen tudta, hogy ez következik, várhatta az ítélet-végrehajtókat. Az iskola titkár­Gyürf. Lajos Talán Talán el kellett volna... talán a túlsó parton... tálán ha vendégként visszatérve... talán ha a harangokat félreverve... talán ha tetőtől talpig benzinnel... talán ha tömött sorokban walesi módra... talán ha csillagot varrva talán ha meg se születve... talán ha Dávid süvítő parittyaköveivel... talán ha meglapulva... talán ha elvegyülve... talán ha Gy helyett D-vel... de az már nem én leszek. Bekf. György Ungi makacsság nője falfehér arccal nyitott be az osztály­terembe, ahol Popély Gyula, a magyar nyelv és irodalom, meg a történelem ta­nára éppen Ady Endre szimbolizmusát magyarázta diákjainak.- Igazgató úr, tessék azonnal jönni, négyen vannak itt a kerületi hivataltól, és üzenik, hogy azonnal jelentkezzék. Popély Gyula az órájára nézett:- Mondja meg nekik, hogy tanügyi főemberekként illenék tudniuk: az órát senki nem zavarhatja meg. Húsz perc múlva kicsengetnek, akkor a rendelke­zésükre állok. Egyike volt azoknak a felvidéki ma­gyar iskolaigazgatóknak, akik a tavalyi tanév végén is - mint minden évzárón eleddig - két nyelven, szlovákul és ma­gyarul állíttatta ki a diákok bizonyítvá­nyát. Ez volt a gyakorlat 1918, a cseh­szlovák állam megalakulása óta, amikor a nyugati nagyhatalmak „nagylelkűsége" Pozsonyt, a magyar királyok koronázó városát és a színmagyar Csallóközt, meg az egész felvidéki sávot Masaryknak és Benesnek ajándékozta. Ez a két cseh ve­zető - akik egyáltalán nem voltak ma­gyarbarátok, legalábbis Benesről ez nem mondható el - nem akarták a hazájuktól megfosztott magyarokat tovább nyomo­rítani azzal is, hogy megfosztják őket anyanyelvűktől. A kétnyelvű iskolai bi­zonyítvány hagyománnyá vált, érvény­ben maradt a legutóbbi időkig, még Hu- sak nacionalizmusa is megtűrte. Meciar se nem türelmes, se nem okos. Mert ha legalább okos lenne, akkor fé­ken tartaná a türelmetlenségét, hiszen aligha szolgálja az önálló Szlovákia ér­dekeit, ha nacionalista dölyfből megmér­gezi a magyarok és szlovákok ezeréves együttélését. A kétnyelvű bizonyítványok körül olyan idegháború alakult ki az el­múlt nyáron, mintha ezen múlna a tér­ség felvirágzása. Az óriási nyomás alatt jó néhány iskolaigazgató meghátrált, hi­szen családjukra kellett gondolniuk, gyermekeikre, állásukra és iskolájukra is; rossz kezekbe kerülhetnek. De Pozsonyban, éppen a fővárosban az egyetlen magyar középiskola igazga­tója nem lépett vissza. Háromszoros fel­szólításra sem volt hajlandó a kétnyelvű bizonyítványokat egynyelvűekre cserél­ni, vagyis szlovákosítani, ezzel pedig a szlovák nyelv egyeduralmát, kizáróla­gosságát elismerni. Abara faluban, szülőhelyén nem is­merik a hátrálást. Kemény ungi embe­rek. Kicsiny település, az 1991-es nép- számlálás 647 lakost mutatott ki. Közü­lük 535, vagyis 82,69 százalék a ma­gyar. A falu jó hírét az ország fővárosá­ba vitte el Popély Gyula „makacssága". Az igazgató-tanár ugyanis igen nagy te­kintélynek örvend szakmájában, első­sorban történészként. Tanári munkája mellett, történelmi kutatások foglalkoz­tatják, sok tanulmányt olvashattunk tőle Pozsony és a felvidéki magyarság múlt­járól. Egy időben tudományos munkatár­sa.a Szlovák Akadémia Történettudomá­nyi Intézetének. Olyan történész, aki cselekvőén alakítani akarja saját korának történelmét. Az 1968-as „Dubcek-kor- szakban" egyik szervezője a Magyar Ifjú­sági Szövetségnek, noha akkor alig 23 esztendős. Tíz évvel később tagja a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvé­dő Bizottságának. A '80-as évek köze­pén szervezője a magyar iskolák felszá­molása elleni mozgalomnak; akkoriban is napirendre került a magyar oktatás fondorlatos megszüntetése. Nem csoda, hogy életrajzában ilyen jelzés is találha­tó: „munkanélküli". Tanárként mindegy­re visszatért a pozsonyi magyar gimnázi­umba, amelynek 1991-től igazgatója volt. Noha 1990-ben ott bábáskodott az Együttélés Politikai Mozgalom születésé­nél, majd két év múlva a Magyar Nép­párt alapító elnöke, jelenleg nem tartozik a szlovákiai magyar pártok egyikéhez sem. Lépését nem pártpolitikai megfon­tolások irányítják, mögötte nem pártok állnak - noha a magyar koalíció (nemze­tiek, népiek, liberálisok, keresztényde­mokraták) kiálltak mellette -, hanem az igazság és a felvidéki magyar szülők. Leváltása egyenesen „koncepciós per", szelídebb formában. Fölöttei csak szóban indokolták meg ezt a lépésüket: Lengyelországban információkat adott bizonyos újságíróknak. Még hazudni sem tudnak a Pozsonyi Kerületi Hivatal­ban: Popély Gyula soha nem járt Len­gyelországban. Maga a leváltott igazgató hirtelen tá­madt, de számára nem ismeretlen ma­gányában nem ítéli el egyetlen kollégá­ját sem, amiért visszaléptek. De a bibliai bölcsességhez - „Ne ítélj, hogy ne ítél­tess" - csendesen hozzáteszi: „A túlzott megfontoltság olykor a gyávasággal ha­táros”. Őt is háromszor kísértette meg - a hivatal ajánlataival - a meghunyász- kodás kényelme. A szatmári táj szomszédos Ung-vidék- kel. Ennek a szatmári tájnak a nagy köl­tője fogalmazta meg, a második világhá­ború idején, a Popély Gyulánál érvénye­sült helytállás lényegét, a másokért vál­lalt felelősség súlyát és tisztességét. „nagy vihar jöttekor,- bármi legyen bére ­valakinek állni kell a tornác küszöbére". Ezt a verset Gellért Sanyi jó szívvel ajánlhatná, ha még élne, Popély Gyulá­nak Pozsonyba. SZERZŐK: Balia D. Károly író, költő - Un gvár Beke György író - Budapest Gyüre Lajos költő - Kassa Nemesik Pál, zeneesztéta - Borsodnádasd Szerkesztette: Serfőző Simon Nemcsik Pál Emberi nyavalyáinkról ejtenék né­hány szót, mert körülvesznek ben­nünket testi és lelki értelemben egyaránt. Egyre halványabban je­lenik meg a homo sapiens állapo­táról kiállított látleletben, hogy a tökéletesedés felé vivő úton veszít emberségéből; fizikailag satnyul, jelleme veszít szilárdságából, a másság kritikátlan elfogadásának béklyója bomlasztja azonosságtu­datát. Egy hajdani nádasdi koldus még az antivilágban mániákusan ismételgette jóslatát: „Míg a világ világ lesz , egyre inkább rosszabb lesz!” Kasszandrák mindig voltak és lesznek, sorsukban aligha re­mélhető gyökeres változás. A testi nyomorúságokról mellő­zöm a diagnózist, legyen az a té­vé-doktor, a háziorvos gondja; még a balesetek sem igényelnek figyelmet, mert sürgősségi eset­ben nem kell fizetni beutaló nél­kül a kétezer forintot.. írásom fő­rímét mégis egy magyar-szlovák népies dal ihlette, amit úton-útfé- len és lagziban daloltak a Garam, a Sajó vagy a Hemád völgyében, kedvük szerint variálva a szöve­get: Pozerala piacok, jaj de fáj!” A lagzi után a vágott sebről hama­rosan leszáradt a fügefa levele, gyógyult a seb, elkopott a két hektónyi bor és pálinka, s a csa­ládi költségvetés évekre felborult, mint ahogyan a mi inflációval terhes büdzsénk sem váltja be mindig reményeinket. Mondám - ismételvén magam, pedig nem vagyok reklámot riká­csoló papagáj - a lélek és szellem kóros tünetei aggasztanak. Nem a hétköznapok emberének bajai, ha­nem az ország első emberének im­már menetrendszerűen visszatérő konfliktusai nyugtalanítanak, me­lyek egy-egy nép nyugalmát is ve­szélyeztetik. Diagnózisom sztáijai költött személyek; ha valaki azo­nosítani tudná konkrét kortársai­val, az csupán a véletlen műve! Bergengócia népének number 1-ja körül gyakran buijánzanak a problémák, s hogy nagyobb baj ebből ne származzék, a rendszer agyafúrt alakjai, a PR-szakértők Konfliktus Kezelő Intézetet is működtetnek, hogy az alattomos kór tünetegyüttese le ne terítse lábáról a néptribunt (dúcsét, fü- rert, generálisszimuszt, Kárpá­tok géniuszát stb.) Anno dacumal 1945-1948 kö­zött, - hej, régi szép idők - egy tréfa járt szájról szájra: „Sztálin nagy beteg: has-Marshallja van, mindig azt kiabálja Tito-tatok ki velem!” Hol van már Sztálin, Marshall és Tito? A történelem nem ismétli meg önmagát, okíta­nak bennünket némely politoló­gusok. A bölcs vezírek okultak elődeik példájából, balfogásaik, politikai rövidlátásuk már a múl­té. Engem Babits sorai óvatos­ságra intenek: „Születnek újabb Ninivék, és jönnek új Jónások!” Jónásoktól nem féltem a világot, de reinkarnálódhatnak lelki problémákkal küszködő tirannu- sok, kikkel szemben a polgár szent kötelessége, hogy jó szóval, s ha kell a zabla meghúzásával tartsa kordában vezérét. Újkori demokráciánkban a „cserépszavazás” órái elközelge- tének, s hamarosan üt az igazság órája, a népek első embere látvá­nyos produkciókkal kívánja a jó­akaratot elnyerni, másképpen untauglich, azaz alkalmatlan le- end ama napon. Ad 1. - Aranyláz gyötri a ring- be szálló jelöltet. Sokakat rabul ejtett az arany birtoklásának vá­gya. Az aranyborjú körültáncolá- sa, a Szent Gallen-i kolostor tor­nyának aranykeresztje, az alki­misták mechinációi, a Klondike- völgyében kibontakozó, tömeg- hisztéria az ember nagyotakará- sának egy-egy állomása. Az aranyláz újabb formája, mi­dőn a két testvér, kiket a Nagy Antant gondosan melengetett keblén, mint egypetéjű ikreket, most osztozkodni kényszerülnek a jusson, az aranykészleten. Ézsau, a nagyobb testvér egyre halogatta az osztozkodás napját, hogy a több tonnányi aranyat Já­kobnak kiszolgáltassa, el-elhajolt Jákob balegyenesei elől, sőt, ki is szállt a ringből, mert némi csú­szópénzek elfogadása nyirbálta meg népszerűségét. Mind a mai napig nem gördültek át az or­szághatáron a „szigorúan ellenőr­zött vonatok”, hogy a kisebb test­vér örökségét eljuttassák az Arany Prágából a közelmúltban megrajzolt új országhatárokon át. Nagy erkölcsi győzelmet jelen­tett volna Jákobnak, ha tető alá hozza az ügyet. Az osztozkodás egyelőre függőben marad, az „aranyláz” addig heveny tünetei­vel tovább gyötri a kelet-közép- európai porcelánboltban forgoló­dó újkori gólemet. Ad 2. - A vízkór, vízibetegség, vagy ödéma kínos tünetekkel jár együtt; még súlyosabb a baj, ha a víz az ember pszichéjét támadja meg. Ez utóbbi eset gyakori nép­betegség 197? óta a politikusok és környezetvédők körében. És lón, hogy a Duna, mely hazánk második „legjámborabb folyója”, mintegy marathoni szakaszon el- csavargott a természet törvénye által rendelt medréből. Nem jó­szántából, hanem az emberi aka­ratból származóan. A „vízkór” pedig álmatlan éj­szakákat hozott jóakaratú és rosszakaratú emberek gyülekeze­tére, főként azok vezetőire. A vízről, azoknak folyásirul, a Duna vizének fenékküszöbirül, a víz eltításáról (duzzasztógátról) és sarkantyúinál kezdőnek dis- kurálni a folyó bal és jobb part­ján honossá vált országlakosok követei. Szót szóba fűznek, sze- mükvel sanda mészáros módjára Hágára tekintvén várják az újabb kinyilatkoztatást. Az erőmű bércfokán időnként felharsan a müezzin kiáltása: „Ki s ki népei vagytok, haja ma­gyar népe?” s közben az Ajatol- lah bölcs üzenettel inti a kétke­dőket a megegyezés sürgető vol­„Elvágtam az ujjam, jaj bolí!” Aranylázvízkórszamárfül-szindróma tára: „Belátják a józanabb ma­gyarok, hogy csak az alsó duzzasztóik) megépítésével oldó­dik meg a helyzet!” Ad 3. - A szamárfül-szindróma sem ígér sok jót. A magyar politi­kai erők, amelyek különböző pár­tokba tömörülve fogalmazták meg stratégiájukat, közös erővel, egyesüléssel kívánják szolgálni a polgári társadalomban biztosított jogokat. Ha nem is Ferenc József császártól vették kölcsön a jel­mondatot, miszerint Viribus uni- tis, azaz Egyesült erővel vívjuk tovább harcunkat, mégis sokat- ígéró, az egységes Europa felé mu­tató aktusra szánták el magukat. A legfőbb politikai hatalom le-r téteményese, szembesülvén a pártok által megfogalmazott kér­désekkel, kívánságokkal, misze­rint illő lenne végre az alkotmá­nyosság szellemében kormányoz­ni az országot, a gubernátor hig­gadt vitapartner módjára sza­márfület mutatott az elképedt honatyáknak. Érvek helyett olyan gesztust választott, ami nem illeszthető az európai etikett szokásos fordulataihoz. Bizakodjunk, hogy a közeljövő megoldást hozzon a feszítő kérdé­sekre, s messze űzze régiónkból az aranylázt, vízkórt és szamár­fület, és nem csupán elvi megál­lapodás szintjén.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents