Észak-Magyarország, 1997. november (53. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-01 / 255. szám
1997. Novcmbir 1.. Szombat INTERJÚ Jó egészségetszerencsésebb esetben gyógyulást kívánunk még akkor is távozóban, ha tudjuk: akit meglátogattunk már nem épülhet fel. De nem beszélünk a halálról, az utolsó pillanatig ámítjuk magunkat is, és színészkedünk. Nem tudunk mit kezdeni vele. Félünk. De szerencsére nem mindenki fél, s nem is mindenki tehetetlen. Szaloczi Katalin Polcz Alaine pszichológusról nem túlzás azt állítani: élete nagy részét a haldoklóknak szentelte. Nyugdíjba vonulásáig, közel három évtizeden keresztül dolgozott a 2. számú Gyermekklinikán, súlyos beteg, illetve haldokló gyermekek között. A Magyar Hospice Alapítvány eddigi elnöke, a hazai hospice-mozgalom egyik létrehozója. Ma, hetvenöt évesen is aktívan segíti e mozgalmat, amelynek célkitűzése: visszaadni a halál méltóságát, minthogy a halál az élet természetes része; ás segíteni az átlépést. □ Miért, félünk a haláltól.'? • Mert elidegenedtünk tőle. Azt tapasztaltam, mikor a gyermekklinikán dolgoztam, hogy az anyák 98 százaléka nem látott holttestet. Ennek oka, hogy noha az emberek otthon szeretnének meghalni, 80 százalékuk kórházban hal meg. A kórházakban pedig a modem medicina hihetetlen fejlődése folytán még képesek elnyújtani azoknál is a haldoklást, akiknél pedig valóban eljött az idő. Idegen környezetben, idegenek között: ez maga a szociális halál. Jóllehet a testi fájdalom csillapítható, sót akár meg is szüntethető, de ezzel nem csökken a lelki kín, amit az okoz, hogy kiszolgáltatottan, egyedül kell szembenézni a halállal. Senki sem kérdezi: mit érzek, mit gondolok, mit szeretnék, kitói szeretnék elbúcsúzni, hogyan hagyatkoznék, kitől kérnék bocsánatot, mi az, ami nyomaszt az életben, mi az, ami elintézetlen? Úgyhogy az emberek manapság jobban félnek a kórházi haláltól, mint magától a haláltól. A másik az, hogy elvesztettük a fogódzóinkat. A nagy egyházak híveinek létszáma erőteljesen csökkent. A túlvilágról való elképzelések - amelyekkel korábban együtt élt az ember - elhalványodtak. Azonkívül a sok erőszakos halál, amit a tévében látunk, a krimik, a kivégzések, parciális háborúk iszonyatosságai, a tömegbalesetek, szintén riasztóan hatnak. Becslések alapján egy gyerek tizennégy éves koráig 24 ezer erőszakos halált lát a képernyőn. Régen az embert a társadalom már gyermekkortól kezdve szocializálta a halálra, és ebben a rítusok is sokat segítettek. A haldokló a szerettei körében megkapta az emberi méltóságot, az érdeklődést, az odafigyelést, a tiszteletet. Akkor még azt is igyekeztek megadni, amit addig elmulasztottak. És nem kellett félni a túlkezeléstől sem. Most pedig félnek az emberek, igyekeznek nem gondolni a halálra, s mikor szembésülnek vele, ott állnak felkészületlenül. Q Úgy gondolom, a városi ember természettől való elszakadása is közrejátszik a halálfélelemben. • A falusi ember benne él a természet körforgásában. A trágya is milyen csodálatos! Megtermékenyíti a földet az, amit mi és az állatok kiürítenek. Épp’ a körforgás alapján lehet kijelenteni, hogy halál voltaképp nincsen. Vagyis a test nem pusztul el, hanem belekerül a kozmikus körforgásba. A régi emberek ezt tudták, még akkor is, ha nem voltak képesek megfogalmazni. A régi hitek is ezt közvetítették, azzal együtt, hogy a lélek Pedig tovább él. A legújabb fizikai kutatások most kezdik felismerni, hogy igen- 's létezik egy teremtő princípium, amit aztán sokféleképpen hívhatunk. Heisenberg mondta: nekem nem volt probléma Isten léte, de találkoztam vele a munkám során. Igenis rend van a kozmoszban. A legmodernebb kutatás ugyanoda Jut, ahova a régi - most naivnak nevezett - hit, csak egy más szinten. Még mindig a newtoni fizikában élünk és ßondolkodunk, az einsteini relativitáselmélet csak most kezd lassan beszivárogni az énréteg tudatába, miközben már ^ismerték, hogy a természettudományokkal csak mintegy 20 százalékát tudjuk megközelíteni annak, ami a kozmoszban történik. □ Sokaknak a halálközeli élmény jelent fogódzót. • A halálközeli élményekkel kezdünk valamit megtudni arról, hogy mi történik a halál idején és közvetlenül utána. Csak Amerikában egymillió halálközeli élményről számoltak be. Az az érvelés, hogy nem mindenkinek van halálközeli élménye, nem helytálló. Cáfolható azzal is - egyik megközelítés szerint -, hogy noha mindenki álmodik, mégsem mindenki emlékszik vissza az álmaira. Nagyon érdekes, hogy a halálközeli élményeknél azt tapasztaljuk, hogy meghalni nem rossz, az átlépés csak addig nehéz, amíg a test szenved. Amikor pedig azt hisszük, hogy megszűnik a tudat, a tudat a testen kívül, érzékszerveken kívül érzékeli a történéseket. A lélek arra az időre képes a testen kívül létezni, de úgy, hogy azt kívülről látja, és észleli a körülötte történteket. Ez igazolja a vallások azon tanát, hogy a lélek tovább él. Minden kor és kultúra a maga módján továbbítja ezt saját szimbólumaiban, de ha megismerjük a transzkulturális szimbólumokat, rájövünk, hogy mind ugyanarról beszél: van egy másik dimenzió, amelyben tovább élünk. Az élménybeszámolók, amelyek leírják, mit láttak a mennyezet magaságából, majd a házon kívülről, a dombon túlról és így tovább, ellenőrizhetők. Ma már ennek vizsgálatával nagy intézetek foglalkoznak. Egy szívsebész, aki nem hitt a halálközeli élményekben, az újraélesztésekkor megfigyelők részvételét kérte, ugyanakkor az egészségügyi stáb is jegyzőkönyvet készített. Kiderült, hogy az, aki „tudattalan állapotban” volt, pontosabban számol be utólag a történtekről, mint maguk a megfigyelők. E kísérletek még azokat is meg kell hogy győzzék, akik a mai technokrata civilizációnkban csak annak hisznek, ami mérhető. És éppen a beszámolók természettudományos módszerekkel való ellenőrizhetősége az egyik, aminek köszönhető, hogy kezdünk ismét a halál felé fordulni. U Ezek szerint van több pozitív tényező is... • Igen, három asszony tevékenysége. Cicely Saunders Londonban európai típusú, tüneteket megszüntető otthonokat létesít a haldoklóknak, ahol nemcsak a testet, de a lelket is ellátják. Elisabeth Kübler-Ross az Egyesült Államokban állítja fel a haldoklók házait, ahová bárki mehet tanulni a haldoklóktól, aki szükségét érzi. Az új trend szerint ugyanis saját halálfélelmünket is csökkenthetjük azáltal, hogy nyíltan beszélünk a haldoklókkal, akiket szintén jobban tudunk így segíteni. Kalkuttái Teréz anya a harmadik, aki az utcán haldoklókat „szedte föl” és látta el, szeretettel, hitre való tekintet nélkül. A világszerte, így Magyarországon is kialakulóban lévő hospice-mozgalom mindhármuktól átörökített valamit: a testi ellátást Cicely Saunderstől, a lelkit Kübler-Rosstól, a szellemit Teréz anyától. A hospice biztosítja a szabad kommunikációt a haldoklóval, igyekszik visszaadni a halál méltóságát, s lehetővé tenni azt, hogy az élet utolsó idejét mindenki a személyisége teljes kibontakoztatására használhassa fel. Természetesen itt is teljesen szabad mindenki hite. Fontos elem: a halál idejét sem elhúzni, sem siettetni nem szabad. □ Mit „adhatnak” a haldoklók az élőknek? • Ha valaki átéli, hogy mi az: egy haldoklónak segíteni, megtanulja magasabbról szemlélni a világot. Másképp kezdi értékelni, élni saját életét. Szókratész mondja: filozofálni nem más, mint halni tanulni; s halni tudni any- nyi, mint élni tudni. Ez a civilizáció mindent az anyagi akra fektet: nézd meg, vedd meg, dobd el. Csakhogy a halál órája az igazság órája. Akkor kiderül, hogy mindez nulla, hogy mit mulasztottunk el, mit kellett volna inkább helyette csinálni. Ha a halált beépítjük az életünkbe, korábban és több úton szembesülünk az igazi értékekkel, s ennek megfelelően gazdagabban, felelősségteljesebben, szebben tudunk élni. □A vallás segíti-e a ma emberét? • A vallások is kezdenek megújulni, méghozzá a kis közösségeken es a kis felekezeteken keresztül. A nagy vallások kiürülnek, sok a formális hívő, a vasárnapi keresztyén. De bejönnek a keleti vallások, ötvöződnek a mi nyugati hitünkkel, és sok új technika épül be, főként a halál elfogadása. Ami pedig segít az új értékek felfedezésében is. □ A halál elválasztása az éléttől Nemcsak a haldokló számára nehezíti meg az elmenetelt, de a hozzátartozó számára is a gyász feldolgozását. Ez milyen következményekkel járhat? • Igen súlyosakkal. Attól függ. hogy melyik stádiumban akad el, de elmehet egészen az elmebajig. Enyhébb formáját megfigyelhetjük azokon a fiatalokon, akik amiatt, hogy szüleik nem érnek rá velük foglalkozni az anyagi hajszában, a folytonos rohanásban, elveszítik az apai, anyai szeretetet és figyelmet. Ami értékem van, azt eldobom, elhagyom, hogy ne az hagyjon el engem. A társadalom is ezt közvetíti: nem alakítjuk át a ruhát, nem ragasztjuk meg, ami eltörött, nem toldozzuk be, ami kilyukadt: mindig új kell, mindig más. Ez nyilvánul meg a szüntelen partnercserében is. Ha átél valaki egy szerelmi csalódást, az is egy gyász. Régen ismertük a szerelmi bánatot, most már a kifejezés is idegen. Kisebb fájdalom, ha én hagyom el ót, akkor azt érezhetem, én vagyok ura a helyzetnek. De ugyanígy áll ez a célok cseréjére, az ideákra, eszmékre. A másik megnyilvánulása a gyászmunka elmaradásának a közönyösség, az érdektelenség, a beszűkülés. Gyakori a magány, a céltalanság, a depresszió. A dekoncent- ráltság sem ritka következmény. És sorolhatnám, de az már egy külön beszélgetés tárgya lehetne. □ Hogyan segíthet valaki, aki nem pszichológus, a környezetében lévő embernek gyásza feldolgozásában? • Amennyiben friss gyászról van szó, bárki sokat tud segítni. Eleinte nem is kell csinálnia semmit, mert akkor még a gyászoló nem kíván vigasztalást. Annyira elmerül a fájdalmában, hogy még ragaszkodik is hozzá. De ha valaki elkíséri a temetőbe, ad egy teát, segít virágot venni, a gyászoló érezheti a segítő mellette állását, a szerető meghallgatást, azt általában jólesően fogadja. Kell hagyni sírni. A sírás megkönnyít, levezet, megtisztít. Az nem segít, ha arra biztatjuk: ne sírj, vezesd le, győzd el a fájdalmad, gyere velünk szórakozni! Van úgy, hogy valaki hirtelen fölhan- goltsággal mindenen változtatni akar utazni, vagy minden tárgyat eladni, lakást cserélni. Akkor arra finoman rá kell vezetni, hogy később megbánhatja az elhamarkodott döntést. Kérdezgetni kell: hová és miért utazna, mit érezne később, ha rádöbben: egyetlen tárgy sem maradt, ami a szeretett lényre emlékeztetné. Eljön az ideje a tudatos szelektáÉM-Hlntet Polcz Alaine: A Pont Kiadó - ígérete szerint - évente több, a halál témájával foglalkozó könyv kiadását is tervezi, amelyeket jó szívvel ajánlok mindenki figyelmébe. lásnak is, amikor már nem a menekülés a motiváció. Azt semmiképp se mondjuk: szedd össze magad! Hiszen épp az a baj, hogy ezt nem képes megtenni. Ilyenkor el kell viselni szemrehányás nélkül a hirtelen érzelemváltozásait is: nyúl érted, de már meg is bánt. Tudni kell természetesen fogadni, hiszen neki a legrosszabb, mert ráadásul emiatt is szenvedhet. Aztán mikor mar jön kifelé belőle, lehet fokozatosan segíteni neki egy új életet felépíteni. U Van-e összekötetés az élők és holtak között. megidézhetők-e a halottak? • Amióta a thanatológia ismeri a történéseket,, a gyászolók beszámolnak arról, hogy látják, hallják a halottaikat, beszélnek velük, tanácsokat adnak, álmukban és a valóságban egyaránt megjelennek. Ezt hallucinálásnak és vizio- nálásnak nevezzük, és máskor patholó- giás tünetnek tartjuk, de a gyászolóknál természetesként fogadjuk el. De vajon miért hallucinál évszázadok óta az emberek nagy százaléka, amikor valakit gyászol? Éeltételezhetóen egy darabig a psziché a közelben marad, és valamilyen úton - miképpen egyesek érzik a távoli eseményeket, vagy masok gondolatait, vagy legyőzik a gravitációt, a tárgyakat képesek távolról mozgatni - az emberek kapcsolatba tudnak lépni vele. Erre a legkülönbözőbb kultúrák sokféle módszert ismernek. Az embernek olyan erők lehetnek a birtokában, amelyeket most még nem ismerünk. De há az én gyérmékkorömbah'valaki‘’áizt mondta: majd a Holdon, az azt jelentette: soha... Fel kell ismerni, hogy csak nagyon felkészülten, csak szellemi célokért. csak egy magasabb síkon szabad élni velük, különben nagyon bizonytalan talajra léphetünk. □ Kinek az elvesztése volt az ön számára a leginkább fájdalmas? • Nem is tudom: az egész családom meghalt, én vagyok az utolsó. Nemcsak anyám, apám: öt testverem. Anyám és a bátyám két és fél nap különbséggel. A kettő egyszerre nehéz volt. Az anyámé fájt a legjobban, de tudtam, hogy meg kell haljon. Nyolcvanhat éves volt, rákos, többszörös áttéttel. És az együk nővéremé. Nem is annyira a veszteség miatt, hanem hogy nem hagyták meghalni És ennek én is oka voltam. Gyönyörűen csinálta végig a halálküzdelmét, de mielőtt elvesztette az eszméletét, azt mondta: ha az ájulásnál is rosszabb valami fog el, szólj az orvosokra, mert rád biztosan hallgatnak. Nem mondta, hogy mire gondolt. Én szóltam az orvosnak, aki anélkül, hogy' bármit is kérdezett, volna, azonnal preparálta a nyaki ütőerét, mert a vénája már nem fogadta be a tűt. így' még két napig szenvedett eszméletlenül, amúgy pedig egy-két órája lett volna hátra... Talán ezért is választottam ezt a munkát, mert megtanultam egy életre, hogy nem szabad értelmetlenül húzni a haldoklás idejét. □ A saját halálközeli élménye segíti-e a munkájában? • Az egész szörnyű betegséget, és a többéves kínlódást megérte az az élmény, ami megszüntette a halálfélelmet. Időnként fel kell idézzem, hiszen az eltelt 55 évben halványodott az emlék, de másképp tudsz dolgozni, ha nem félsz a haláltól. A hozzá vezető úttól én is félek néha, épp ezért végrendelkeztem: amikor eljön annak az ideje, a mesterséges beavatkozást nem kívánom. Két barátomat is megnevezem, ők biztosítsak, hogy a kérésemnek eleget tegyenek. □ Kit szeretne maga mellett tudni akkor? • Tulajdonképpen az volna a legjobb, ha a féljem lenne mellettem, de nem tudom, hogy terhelhetem-e vele, és ó nem tudna ápolni sem. Egy' olyan barátnőt kívánok magam mellé, aki abszolút nyugodt, csöndben tud lenni, segíteni is tud. és képes keresztülvinni az orvosoknál, hogy' hagyjanak békén. Ez legkönnyebben akkor biztosítható, ha itthon halok meg Szép halált!
