Észak-Magyarország, 1997. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-27 / 226. szám
Műhely ÉM-dosszié Hitélet HÉTVÉGÉ A barátaim szerint nagyon eklektikus személyiség vagyok. Aki rám néz, azt mondja, ez egy modem nő. De bejössz hozzám, és látod, tele vagyok régi tárgyakkal II. oldal A médiatörvény megszületése óta tudjuk: lesz két országosan fogható kereskedelmi televízió. De ma még nehéz eligazodni az éteri zűrzavarban. III. oldal A rendszerváltás gyökeres változást hozott. Ekkor kezdődhetett el az iskolai hitoktatás. Sajnos, a szakmunkásképzőben még mindig nincs csoportunk. VI. oldal Körben körbe Fotó: Vajda János A hét ember Kecskés Lajosné, aki tizenkét személyre terít Nagy Zoltán A Nemzedékek találkozóján ma a miskolci a Városi Sportcsarnokban - a Társadalmi Egyesülések Szövetsége és az Életet az Éveknek Nyugdíjasszervezet meghívásának köszönhetően - az idősebb és a fiatalabb nemzedék képviselői adnak egymásnak randevút. A rendezvény a különböző évjáratú generációk egymásrautaltságára hívja fel a figyelmet. Ez persze leginkább a családban mutatkozik meg. Kiváltképpen olyan szerencsés helyzetben, amikor a dédi, a nagymama, nagyapa segítheti a dédunokák, az unokák felcseperedését. Ilyen nagy családra találtunk Miskolc- Görömbölyön az Esztergályos utcában. Szerencsénk volt, éppen hazaérkezett a Kecskés család - szőlőt szüreteltek és kukoricát törtek. Az ilyen alkalmakkor együtt van a família apraja- nagyja. A szószóló szerepre a nagymama, Kecskés Lajosné vállalkozik.- Én Erdőteleken születtem, °tt éltem, amíg férjhez nem mentem - kezdi a saját történetét Mancika. - A féljem Aba- njból, Forróról került hozzánk, szakmája szerint fűtés-, víz- és njabban gázvezeték-szerelő- kent dolgozik. Annak idején honvédségi létesítménynél dolgozott együtt a testvérem- mel, így ismertük meg egymást. Összeházasodtunk, és Miskolcra, pontosabban Gö- römbölyre hozott a sors, a munkalehetőség. A család legidősebb tagját, a 87 éves dédit a garázsban találjuk, éppen az almát válogatja: a selejtje a cefrébe, a java a kamrába. Példaértékű és tanulságos az életútja- Fiatalon, 13 éves koromban meghalt édesanyám - folytatja a „lánya”. - Azután a nagynéném, egyben keresztanyám nevelt fel. Hát ő most nálunk a dédi. De nemcsak engem nevelt fel, hanem ő dajkálta három gyermekemet is. Nélküle bizony nem dolgozhattunk volna nyugodtan a féijemmel. Hogy is él ma a nagy család? A nagymama - a dédi közreműködésével - tizenkét terítéket rak az asztalra, amikor együtt van a nagy család. Ez pedig gyakran előfordul, mert összetartanak, jól megértik és segítik egymást mindenben.- A lányomék itt laknak velünk szemben. A vöm a söriparban dolgozik, teríti a palackokat, a lányom pedig a takarékban. Aggódtunk is, amikor - éppen egy hete - kirabolták a görömbölyi takarékszövetkezetet. A lányoméknál két unokánk van. A nagyobbik szakács, nyáron Tapolcán dolgozott, de vége a szezonnak, most az apjával jár együtt. A kisebbik szakmája szerint autószerelő, most volt sorozáson, ha sikerül hamar megszereznie a jogosítványt, már februárban bevonul, ha nem, marad augusztusra. A kisebbik Kecskés-szülött, Feri, kicsit messzibb lakik, igaz, csak Hejőcsabán, de ő is gyakran van itthon a szülői házban két gyermekével.- Már csak azért is mindennapos „vendég” a háznál, mivel itt dolgozik a szomszédban lévő iskolában, általános karbantartó. Eredeti szakmája szerint vízvezeték-szerelő. Náluk még kicsik a gyerekek, a nagyobbik fiú negyedikes, a kislány meg óvodás. A menyem a gyes után most kezdett dolgozni a biztosítónál. Aztán itt él velünk a legkisebb gyerekünk, Lajos, ő az óvodában karbantartó. Ő is szerelő... Mancika - isten őrizz, hogy néninek szólítsuk, hiszen még alig múlt 60 éves - változatos életutat járt be. Szülei gazdálkodók voltak, de sajnos hamar elhaláloztak. Nagynénje mellett előbb a termelőszövetkezetben dolgozott, majd Miskolcra kerülvén a görömbölyi óvodában volt dadus. Aztán ’71-ben úgy döntöttek a férjével, hogy kiváltják az iparengedélyt. Mancika kísérte férjuramat a víz-, fűtés-, gázszerelő munkáknál.- A mai, nehéz világban nagyon egymásra vagyunk utalva. Dédr még 87 évesen is segít a háztartásban, örül, ha lekötheti magát, például nagyon szeret varrni. A férjemet a szőlő, a föld foglalkoztatja, no meg nagy állatbarát. Van vagy száz nyúlja, meg galambokat is tart. Rám marad a háztartás, a főzés, meg a malacok, mert azokkal nem hajlandó foglalkozni a férjem. Nem panaszkodhatom, mindenki segít. Ha olyan munka van, a legkisebb, ötéves unokámig bezárólag mindenki itt van, imádják a kertet, a szőlőt. Kecskés Lajosnét, Mancikát szinte mindenki ismeri Göröm- bölyön, már csak az óvodában eltöltött éveknek köszönhetően is.- Ebben a városszéli faluban sok a magára maradt, idős ember. Elnézem a templomban, tíz öregasszony közül kilencen özvegyek. Jó, jó, segítenek a gyerekek, már ha közel élnek, de végül is egyedül maradtak. Persze, mások meg tőlem kérdezik: hogy tudtok ti egyetértésben meglenni ilyen nagy családban? Ez csak azért lehetséges, mert szeretjük egymást, elfogadjuk ki-ki olyan, amilyen. No, meg a legfontosabb, hogy világ életünkben család- és munkaszeretó emberek voltunk. Miért szeretem Varga Zoltánt? Görömbölyi László Talán van még, aki emlékszik arra: az év elején jelent meg Végh Antal Miért nem szeretem Varga Zoltánt? című könyve. Ezeken a hasábokon is szó esett róla akkoriban - mert bár a mű tárgya a labdarúgás, a történetnek vannak a focin messze túl mutató tanulságai is. Ami szinte természetes - a stadionokban, a klubházakban és a Magyar Labdarúgó Szövetségben zajló események nálunk mindig is számot tarthattak a közérdeklődésre. Megkockáztatom: többen tudják ma Magyarországon, ki is az a Varga Zoltán, mint ahányan meg tudnák mondani például: hogy hívják a legnagyobb parlamenti pártnak a sajtóban gyakran szereplő frakcióvezető-helyettesét? Azok kedvéért, akik mégsem tudnák, kicsoda Varga Zoltán, megpróbálom röviden összefoglalni a lényeget. A hatvanas évek közepén a Fradiban feltűnt őstehetség, aki '68-ban, a mexikói olimpián otthagyta a csapatot - ahogy akkoriban mondtuk, disszidált. Csaknem három évtized után tért vissza a magyar labdarúgásba: a múlt év őszén felkérték, legyen ő a Ferencváros edzője. Viharos hónapokat töltött a legnépszerűbb magyarcsapatnál, majd a bajnokság végén bekövetkezett az, amire már korábban is volt némi esély: menesztették. Rövid pihenő után újabb „lehetőséget" kapott: a bajnokság elején tragikusan szereplő Kispest-Honvéd remélte tőle a megváltást. Varga ennél a darabjaira hullott, csapatnak nemigen nevezhető társaságnál egy hónapot kapott a bizonyításra: mielőtt szerdán kispadra ülhetett volna korábbi klubja elleni meccsen, a hét elején ott is felmondtak neki. Bukás bukás után, az egykori focisztár sikertelen edzőnek számít abban a közegben, amely ma a világ hetvenvalahányadik válogatottját képes kiállítani a nemzetközi porondra. Mit mondjak, nem egy csúcsteljesítmény. Lehet persze más értelmezése is az esetnek - s bevallom: az én értelmezésem egészen más. Az alaphelyzet: ha valaki mérné, hogy egy országban egy sportág működésében-működtetésében mekkora a hozzá nem értés, a dilettantizmus, az elvtelenség, a teljesítményektől független honorálás mértéke, a közérdek személyes érdekek alá rendelése - akkor azon a listán a magyar labdarúgás nem a hetvenvalahányadik, hanem az első öt hely valamelyikén tanyázna. A focisták is hozzáteszik ehhez a magukét, de az igazi felelősök nem a zöld gyepen, hanem annak környékén keresendők. A magyar foci ott tart, hogy nemzetközi sikernek számít, ha a rangos nemzetközi kupák előselejtezőin túljut egyik-másik csapatunk. Olyan futballisták biztos tagjai ma a válogatottnak, akik nemhogy' az aranycsapat idején, de akár a hatvanas-hetvenes években sem kaptak volna szerelést az NB l-ben. Egyik kezünkön megszámolhatjuk azokat a külföldön játszó magyarokat akik komoly bajnokságok első osztályában léphetnek pályára. S ha valaki azt gondolná, hogy ma nem születnek tehetségek, az jókorát téved. Az a bizonyos közeg olvasztja magába, szürkí- ti el a legragyogóbb adottságokkal megáldott fiatalokat is-az a közeg, amelynek „megteremtői” büntetlenül űzik (mert ki tudja miért, űzhetik) kisded játékaikat. Egy ország hangos tőle, hogy minden jel szerint egy nemzetközi szélhámosbanda egykori vezéregyénisége játszik főszerepet az MLSZ elnökségében, markában tartva a nagy bizniszt, a meccsek közvetítési jogát, az ezzel járó hihetetlen reklámbevételek eszközét. A vádakat tagadják, de eddig meggyőzően cáfolni nem tudták. Vagy talán nem is akarják? Mert nekik mindent lehet? Csak egyetlen konkrét példa, a legújabbak közül. A fociban jártasabbak ismerik Sándor Tamás nevét, a Debreceni VSC tehetséges, olimpiai és nagyválogatott fiatal játékosát. Pontosabban: volt játékosát, merthogy nagy felhajtások közepette a Debrecen a nyáron Sándort eladta a Torinónak. (Talán mondani sem kell, olasz másodosztály, persze, a feljutásért küzdenek - mint minden másodosztályú csapat...) Majd utóbb kiderült, hogy a Tori- nónál már van két külföldi, a harmadiknak nem adják meg a játékengedélyt. Következésképpen: Sándor ma nemhogy az olasz másodosztályban, de sehol sem játszhat - a professzionális menedzselés eredményeként. Nos, ez az a közeg, amelybe Varga Zoltán belecsöppent. Németországból jött vissza, ahol másfajta normákhoz, másfajta rendhez szokott. Nem csinált ó mást, csak végezte a munkáját, s elvárta másoktól is, hogy tegyék ugyanezt. Például: ha valaki az edzés közben a mobiltelefonján intézte ilyen-olyan vállalkozásainak ügyeit, azt eltanácsolta a csapattól. Meg is kapta a magáét: szétveri a Ferencvárost. Közben játszott a csapattal huszonkilenc bajnokit, ebből elvesztettek hámiat. Talán mellékes, talán nem: az új edző az új bajnokságban eddig tíz meccsből négyet veszített el. És a klub vezetői leültek vele beszélgetni, hogy bíznak benne, végezze nyugodtan tovább a munkáját. Szeretném hozzátenni: ez így is van rendjén. A kérdés csak az: miért volt más a mérce Vargával szemben? Alighanem azért, mert Varga stílusa idegen volt ebben a bizonyos közegben. Nem tudtak vele mit kezdeni: mi az, hogy dolgozni, dolgozni, következetesen követelni - egy hosszú távú, eredményes produkció érdekében? Miért szeretem Varga Zoltánt? Mert ő még most is optimista, dolgozni szeretne, továbbra is hisz a munkában, hisz abban, hogy tisztességes eszközökkel is lehet eredményt elérni. És ez már nem csak a fociról szól: ez érvényes mindenütt, ahol komolyan veszik a teljesítményt, ahol a hozzáértés mértékét nem a személyes kapcsolatok, hanem az eredmények szerint ítélik meg. Attól tartok persze, hogy ebben az országban nincs ez még mindenütt így. Attól tartok, hogy az a bizonyos közeg a mai Magyarországon nem kizárólag a futballvilág sajátja.
