Észak-Magyarország, 1997. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-27 / 226. szám
II ÉM-HItvéoi MŰHELY 1997. Szeptembkr 27., Szómba? □ Századvégi eklektika, avagy színek a katedráról Dobos Klára „Engem csak úgy betuszkoltak ide, de egyáltalán nem bántam meg” - gratulál kedves-szégyenlősen egy diák P. Pollner Erika művésztanárnak a miskolci Mini Galériában látható kiállításához. Ennyi embert nem látott még tárlatnyitón a Kossuth utcai kiállítóhely... • Borzasztó boldog voltam. Annak különösen örültem, hogy nemcsak a barátaim jöttek el, hanem sok régi, mostani tanítványom is, akiknek nem tudtam meghívót küldeni. □ Régóta benne van a „rajzos közéletben”, mégis ez az első kiállítása... 9 Igen. Nem tudom, miért. Valahogy a tanítás fontosabb volt... ’79-tól a Vörösmartyban voltam, amit nagyon szerettem, ennek ellenére - hiszen egy tagozat mégiscsak nagyobb kihívás - ’85-től a Zrínyiben tanítok. Ebben az évben 25 éves nagy jubileuma is lesz a rajztagozatunknak. Tavaszra a régi tanítványok munkáiból szeretnénk néhányat kiállítani valami igazán reprezentatív térben. □ Azt lehet önről hallani diákoktól, és nem diákoktól egyaránt, hogy nagy tanáregyéniség. Egy kicsit ezekkel a képekkel is tanítani szeretne, vagy ez teljesen más dolog? 9 A barátaim szerint nagyon eklektikus személyiség vagyok. Aki rám néz, azt mondja, ez egy modem nó. De ha bejössz hozzám, azt látod, hogy tele vagyok régi tárgyakkal, többek között nip- pekkel. Ezen mindenki megbotránkozik: uramisten, a Pollner hogy gyűjthet ilyeneket?! Úgy érzem, egy tanárnak borzasztó széles skálán kell mozognia. Ez abban is segítheti, hogy minden gyerekhez személyre szólóan tudjon közelíteni. Szerintem valahol ezek a képek is arról szólnak, hogy én sem vagyok egységes... ű Hogy eklektikus személyiség, az jól látszik a kiállított anyagból is... 9 Lehet, nagy bátorságnak tűnik, hogy ilyen kiállítással mutatkozom be, hogy ott mertem hagyni szinte vázlatszerűen a Platói szerelmet... □ Nekem az a kedvencem... F. Pollner Erika Volt úgy, hogy napokat ültem előtte. Nem tetszett, összehúztam, újra nem. tetszett, újra összehúztam...*’ 9 Ez érdekes. A tanítványaim és a barátaim csináltak egy toplistát, és a legnagyobb megdöbbenésemre az első háromban benne volt ez a kép. A barátaimnál az első helyen, a tanítványaimnál a harmadikon. □A kiállított képek mikor készültek? 9 Két kép van ’89-ből, amikor végeztem a főiskolán, két kép tavaly készült, az összes többi meg most nyáron. □ Rengeteget dolgozott... 9 Nagyon sokat. És még maradtak is otthon képek. Seres tanár úr is mondta, hogy a legjobb otthon maradt. A mamámat akartam megfesteni. Lehet, hogy a szeretet miatt, de egyszerűen képtelen voltam befejezni. Pedig volt úgy, hogy napokat ültem előtte. Nem tetszett, összehúztam, újra nem tetszett, újra összehúztam... Ha más figurát festek, és nem sikerül pontosan egy részlet, nem zavar annyira, nagyvonalúan tudom kezelni. De őt nem lehet nagyvonalúhn kezelni. □ Seres János tárlatnyitójában elmondta azt is, hogy régebben roppant energia, határozottság látszott a képein, most viszont líraibb hangnemet ütött meg... 9 Igen. A régebbi képeimet nagy gesztusokkal, nagyon keményen komponáltam. Most ilyen vagyok, jobban érdekelnek a finom részletek. És borzasztóan fontosak számomra a színek. Mindenben. Az öltözködésben, a környezetemben... □A tanítványaival eljön még? • Gondolkodom, eljöjjek-e velük együtt, vagy pedig ők jöjjenek nélkülem, és utána beszélgessünk. De valahogy mindenféleképpen megoldjuk. Az osztályom a megnyitón volt itt, de remélem a többi tanítványomat is érdekli. Vagyunk olyan kapcsolatban, hogy elmondják azt is, mi nem tetszik nekik. És én ezt igénylem. (F. Pollner Erika képei Miskolcon a Mini Galériában október 11-ig tekinthetők meg.) Cseh Károly Legendátlan kert Kínzóoszlop kiszáradt almafád, s ha törzsének dőlsz is, rozsdás, nedves estén: nem lehetsz már nyári esők ezüst nyilával átdöfótt, boldog Szent Sebestyén. Fecske Csaba Szeptember Az erkélyen a muskátli még virít, nem tudja, mit mutat a naptár, nem, hogy ősz van: boldogan viseli szirmait, mint elsőbálozó a szép ruhákat. A nap, mint a szappan, estére elfogy, szebbik arca ez még az elmúlásnak. Madarak viszik az eget szárnyukon, a korláton könyökölve bámulom a tájat, életünk kopott színterét, a Bükk szomorú erdőit messze, kék az égbe mártózó koraőszi kegy. A rozsdás lombokat vad szél rázza meg. A meg-megroppanó ágak közt rigó keresgél szorgalmasan férget, magot. Más időbe helyezem ezt a napot, menekíteném, ami élnivaló. Vajon egykor lesz-e mit hátrahagyni, lesz-e hiányom miből kifaragni? Madárhangok a csöndbe vermet ásnak, eleven így vet tőrt a pusztulásnak, az erkélyen a muskátli még virít, mint elsőbálozó a szép ruhákat viseli boldogan selymes szirmait. Látod, mi előtted - az lesz utánad... Nyilas Atilla Antifóna Ami szép, az elpusztul, de nem a szépség pusztul el. Ha szép, pusztulnia kell, de nem a szépség pusztul el. Attól szép, hogy elpusztul, de nem a szépség pusztul el. Amíg szép, pusztuljon él, ha nem a szépség pusztul el. Jz én gyertyám nemsokára leég. Nem tudhatom, mely napon alszik ki és - nem írhatok többé!” A hetvenkilenc éves Déryné sorai ezek. Méltatlan lenne a magam, vagy a más szavaival kezdeni a késői emlékezést, amit 125 évvel azután vetek papírra, hogy egy szegény öregasszonyt a Nagyleánysírkertbe kísértek azon kevés miskolciak, akik még ismerték és tisztelték... Késleltette a „halál komát”, amíg csak lehetett. Azért, mert Naplójában életének alkonyán - utóbb már félszemmel vakos- kodva - csak 1842 márciusáig tárta fel regényes életét? Igen, azért is. Mert a sok kérés, unszolás után, mikor (76 évesen) végre írni kezdett, egyre inkább ráérzett, hogy mennyi mindent el tud és el akar mondani. Először csak Egerváry P. Ödön közbenjáró jóságát akarja meghálálni a memoárral, (a neves dráma- és szakíró segélyakciót szervez Déryné támogatására, s ennek eredményeként részesül a nélkülöző idős asszony a Rad- nótfáy-alapítvány évi 120 forintos segélyében), aztán más is ösztönzi! Az újraélése mindannak, ami megtörtént, vele ebben a két gyönyörű, hálás és hálátlan hazában, (talán Erdély ország volt hálásabb) melynek rögös, kátyús, havas és poros útjain röpítette és döcögtette a komédiások ekhós szekere - Pesttől Miskolcig; Pozsonytól Kolozsvárig; Kassától Nagybecske- rekig. Ot, aki a jászberényi pati- kárius szeplős, sápkóros leánykájából nem egészen egy évtized alatt - miként az alkalmi költő írja - „...csillag és virág lett honunk egén! / Egyetlen színészetünk mezején.” De hát nemcsak vidéki városok fűzfapoétái rajongtak érte; Kazinczy Ferenc, Fáy András is kitüntette barátságával, arisztokraták, nemesek és gazdag polgárok társas körében volt mindig szívesen látott vendég és Vörösmarty írt róla - sok más mellett - elismerő kritikákat. Nem véletlenül, mert mind emberi (női, honleányi) erényei, mind tálentuma, töretlen ereje, méltóvá tették a szeretetre, dicséretre, elismerésre. Olyan tiszteletre és megbecsülésre, amilyet a pályatársak közül alig-alig élvezett valaki akkoron. Pedig csak színész volt - a legmulandóbb művészet munkásá -, mikor még színházak se voltak, mikor alig fogant magyar dráma, s a magyar szó sem volt igazán honos a hazai deszkákon... Ne tagadjuk meg tőle - és magunktól se-a későbbi szakszerű méltatás néhány sorát: ,A pesti, budai, székesfehérvári, kassai, kolozsvári, dunántúli társaságok lelke, fenntartója volt, mert csodálatos zengésű tiszta szopránja, tökéletes énektudása, egyéniségének bája, mesteri színjátszóképessége, nagy drámai ereje, páratlan komikai vénája a színpad legtöbb oldalú művésznőjévé tette. így aztán műsora csaknem egy - a korabeli magyar színpad műsorával.” Kassán, az 1835136-os szezonban - noha a színi idény csak novembertől áprilisig tartott hatvannégy szerepet játszott. S micsoda skála! Öperai főszerepek, s drámák, komédiák nagyon különböző figurái. A Norma címszerepéhez egész színpadi életében hű maradt, de ő volt a Sevillai borbély legendás Ro- sinája, Porcia a Velencei kalmárban, Ophelia a Hamletben, s persze ő volt az egykori pályatárs és kikosarazott udvarló drámájának első Melindája is - mikor Kassán 1833 telén bemutatták a Bánk bánt. Nézem a szereposztást; Kántoráé, Eg- ressy, Szentpétery, Megyerei, Latabár Endre.... Ma már mindannyi.uknak csak szoborba foglalt, faragott alakját. ismerjük, s csak néhány régi festmény, vagy metszet segít bennünket abban, hogy felidézzük karakterüket. Déryné esetében még ilyen fogódzónk is alig- alig akad. Hiteles arcképe nem maradt fenn. Tudta, hogy nem szép, s nem is engedte magát lefesteni. Minden magyar társaság legszilárdabb oszlopa, a naponta felcsattanó „köztapsok” élvezője - kezdő korában szikár sápadt leányka volt, érett asszonyként, pedig alakját vesztett gömböc. Talán Saár Erzsébet miskolci, szobra varázsolja elénk a legih- letettebben. A szobor - hála Bo- donyi Csaba tervezői leleményének - most végre méltó helyre került; a színház díszudvarának ékessége, s szeptember 29-én (a kerek évforduló napján) minden bizonnyal megkoszorúztatik. A közönség azonban, talán soha nem bocsátja meg a szobrásznak, hogy alkotása ilyen, kevéssé tetszetős. S ebben nagy része van Kalmár László, 1951-ben készült Déryné-filmjének, melyben - az immár erőteljes művésszé érett - tündöklő szépségű Tolnay Klári formálta meg elődjét. „Tolnay Klári érettebb és erősebb, mint amilyennek magamban Dérynét elképzeltem” - írja a kritikus. Hát persze! Különösen, hogyha még Gyurkovics Mária énekhangjával is gazdagodik a szerep... A hazai közönség ezt a filmbéli emlékképet őrzi Dérynéről, s elutasít minden más ábrázolást. Mindazonáltal én örülnék annak, ha végre megismerhetné a néző a miskolci, szerző - Kárpáti Béla - drámáját is, melyben az idős, a vízkóros, Déryné jelenik meg, aki testvére kegyelem,kenyerén él. (Istenem, három, szereplőre, s egy tenyérnyi színpad, berendezésére csak futná a nemes város költségvetéséből.) Mert az elaggott művésznő is Déryné volt! Öregen, betegen is őszinte - mint mindig. íme: „Alig tudok m.ár írni. Járni éppen nem, bot nélkül. Azt is csak a szobából, a konyhaajtóig. Ott az udvaron az ajtóm előtt ülök, de emberekkel már nem sokat közlekedem...” Mindig úgy írt, ahogyan gondolatai születtek; szerkesztés, mesterkéltség, keresettség, kiszámí- tottság nélkül. Nem volt író, de sok literátornál több, különb! Esettségében se sajnáljuk - inkább csodáljuk hihetetlen erkölcsi erejét. Vándorszínész volt; a kőszínházban mindig kicsit idegen - noha 1837-ben a legmagasabb gázsival szerződtette a frissen Gyarmati Béla Szószólóban épült. Pesti Magyar Színház- Végtelenül lelkiismeretes, de a színház „üzemi kötöttségeit” nehezen viseli. - Most ne a Normát vegyük - mondta a német színházban iskolázott Erkel Ferencnek, aki zenekara élén - kiterített partitúrákkal - próbára várta a. primadonnát. A karmester levélben panaszkodik Bajza direktornak... Aztán jött az 1838-as pesti árvíz- Déryné meghűl, s különben is 44 éves már. A közönség a fiatal- kitűnően képzett és remek adottságú - Schodelnénak tapsol Pesten. Déryné vidékre fut a siker után - s nem hiába! Aztán- sikerek, szerelmek után - megtér a Diósgyőrben élő férjhez. Amit. tudunk róla - főleg tőle tudjuk. Kendőzés, szépítés, elhallgatás nélkül tárta elénk az életét. Nagy dolog, a legnagyobb! Csak egy titok maradt; a művészi varázserő, a szellem sugárzásának megfejthetetlen titka. A csodákat nem tudjuk megmagyarázni... A Felsőmagyarország Kiadó - Kelényi István jegyzeteivel ' 1994-ben jelentette meg (fél évszázaddal Staad Géza. után) Déryné, leveleit. A miskolci színészek körében - az évenként’ kitüntetés, a Déryné-gyűrü - őrzi. Széppataki Róza emlékét- Mondják, hogy az aranytárgy forgalmi értéke is egyre nagyobb. Talán egy olcsóbb temetés költségeire is elegendő...
