Észak-Magyarország, 1997. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-02 / 179. szám

II ÉM-hétvége Műhely Augusztus 2., Szombat „Irodalomalapítási” kísérletek Miskolcon (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Cömörben és Zemplénben 40.) formátus „Lévay” és a kato­likus „Fráter” gimnáziumok összevonásával létrehozott Földes Ferenc Gimnázium­ban. Az ó nevéhez köthető a miskolci angoloktatás meg­honosítása, és egy ideig ót bízták meg az ősi iskolai könyvtár (a Lévay József Tudományos Könyvtár előd­je) vezetésével is. 1943-ban a Pázmány Péter Tudomány- egyetemen bölcsészdoktorrá avatták, 1946-ban tankerü­leti főigazgatóvá nevezték ki, végül szakfelügyelői megbízatást kapott. A helyi lapoknak (Kohó, Széphalom, Borsodi Szemle, Napjaink) állandó munkatársa, a Ba­lázs Győző-féle Miskolci Szabadegyetemnek, majd a TIT (Tudományos Ismeret- terjesztő Társulat) helyi programjainak rendszeres előadója és szervezője volt. 1976. július 31-én halt meg. Hamvait augusztus 19-én a Deszkatemető V/2 parcellá­jában helyezték örök nyuga­lomra. A családi síremléken elhelyezett két fekete már­ványlap felirata: DR. CSOR­BA ZOLTÁN / 1905-1976 (jobbra); CSORBA ANDRÁS / 1878-1930 / NEJE / SZ. • THAN ETELKA /1881-1968 / CSORBA ETELKA / 1902- 1940 / DR. CSORBA ANDRÁS / 1906­Porkoláb Tibor Lokális irodalmi kultúráról, helyi hagyo­mányokról valójában csak akkor beszélhe­tünk, ha ennek megvannak az intézmé­nyekben és „káderekben” mérhető feltéte­lei. A helyi irodalom nem működhet egye­sületek, lapok, antológiák, könyvkiadók nélkül, és a jelen által megszólítható regio­nális múltat (a „tájhaza” irodalmi tradíció­ját) is meg kell konstruálnia valakinek. Miskolcon erre a rendkívül munkaigényes és meglehetősen hálátlan feladatra vállal­kozott két - kiváló képességekkel és nívós irodalmi kultúrával rendelkező — fiatalem­ber: egy festegető újságíró, Hajdú Béla és egy gimnáziumi angoltanár, Csorba Zoltán. Hajdú Béla 1892. január 11-én született a Fogaras megyei Zemesten. Elemi iskoláit Törcsváron, a gimnázium első két osztályát a nagyenyedi református kollégiumban vé­gezte. A losonci állami főgimnáziumban érettségizett, majd 1909-ben a Selmecbányái bányászati és erdészeti főiskola erdőmérnö­ki szakára iratkozott be. 1914-ben bevonult katonának, és a háborús éveket (kisebb megszakításokkal) frontszolgálaton töltötte. 1919-ben került Miskolcra. A Tanácsköztár­saság idején a miskolci direktórium faipari előadójaként dolgozott, ám hamarosan hír­lapírói pályára lépett. A ’20-as évek első fe­lében munkatársa volt a legendás Fazekas Sámuel-féle Reggeli Hírlapnak. Később másfél évtizeden keresztül a Magyar Jövő színházi-művészeti rovatát vezette. Hajdú (Bak János közreműködésével) 1926-ban összeállította „a Miskolc mint gócpont vonzókörzetében élő írók első és teljesnek mondható seregszemléjét”, a Cso­kor című antológiát, valamint 1937-38-ban kiadta és (Meskó Barna segítségével) szer­kesztette a Termés című „irodalmi és mű­vészeti folyóiratot”. A Csokor megszületé­sének körülményeit így idézi fel Hajdú: „a Reményi utca 9. szám alatt egy házban laktunk fiatal, lelkes újságíró kollegám­mal, Bak Jánossal. Egy este sokat beszél­gettünk a vidéki írók szétszórtságáról, ér­vényesülési nehézségeiről és panaszairól. Végül oda futott ki a szó, hogy itt nem pa­naszkodni, hanem termi kell valamit. [...] itt eleven irodalmi életet lehetne teremteni [...] Megcsináljuk a miskolci költők antoló­giáját!”. A reprezentatív antológia tehát ar­ra a lokális szellemi krízisre adott válasz­ként is értelmezhető, amelyet a szerkesz­tők így diagnosztizálnak: „Miskolc irodalmi kultúrája ősidőktől fogva a kitett gyermek sorsát szenvedi. A kitett gyermekét, aki so­hasem érezte az anyai szeretet támogató, irányító, fenyítő és jutalmazó melegségét. [...] Hisszük, hogy antológiánkkal sikerült alapját megvetnünk itt egy pezsgő, termé­keny irodalmi életnek”. A heroikus kísérlet nem hozhatott tűi sok eredményt, ugyanis Hajdú a ’30-as években tovább folytatta ki­látástalannak tűnő küzdelmét „a nyárspol­gári és borosüveg hagyományok”, az „önképzőköri színvonalú műsoros esték és műkedvelő előadások”, valamint „néhai va­ló Lévay József alispán úr szellemi hagya­téka” ellen. Termés című folyóiratát is en­nek a célnak rendelte alá. Áhogy az 1937 márciusában megjelenő lap beköszöntőjé­ben írja: „talán egyetlen vidéki városban sincs annyi tennivaló kulturális téren, mint Miskolcon. Ezt a folyóiratot a végső szükség és a magunk lelkiismerete hívta életre”. A korszerű, ám militáns program­mal induló lap - a miskolci hagyományok­nak megfelelően - azonban nem bizonyult hosszú életűnek. Hajdú 1944 decemberétől nyomdád kor­rektorként dolgozott, majd a Szabad Szó és az Eszak-Magyarország munkatársa lett. A lap kulturális rovatvezetőjeként ment nyugdíjba 1959-ben. Miskolcon halt meg 1970. április 16-án. A Deszkatemetóben (TP/A parcella) található síremlékét műkő mellszobor díszíti. A sírkőre erősített, feke­te márványlap felirata: HAJDÚ BÉLA / ÚJSÁGÍRÓ / 1892-1970 / ÉS NEJE / STRELINGER ANNA / 1898-1971 / ÁL­LÍTTATTA / TÓTH PIROSKA. Csorba Zoltán 1905. január 16-án szüle­tett Miskolcon. A református gimnázium­ban érettségizett 1922-ben, majd - vallás­tanára, Balázs Győző ajánlólevelével - a budapesti református teológiára jelentke­zett. Már másodéves korában hitoktatói feladattal bízták meg, hamarosan pedig amerikai ösztöndíjat kapott. Az ohiói Day- ton és az indianapolisi Vintodale magyar református gyülekezeteinek lelkésze lett. Tanulmányait is itt fejezte be: a daytoni és a pittsburghi teológiai szemináriumon bac- calaureatusi fokozatot és magiszteri címet szerzett. Hazatérése után egykori miskolci iskolája hívta meg az angol-, majd a ma­gyar nyelv és irodalom tanárának. 1928 szeptemberétől évtizedekig tanított a refor­mátus gimnáziumban, később pedig a re­1967 (balra). Tanártársai szerint tulajdonképpen nem volt „tudós alkat”. Mégis sokat kuta­tott, és kutatásainak eredményeit - első­sorban a helyi lapokban - közzé is tette. Ahhoz a tiszteletreméltó (vidéki) tanártí­pushoz tartozott, „amely kötelességének érezte, hogy hozzájáruljon szűkebb hazája szellemi életének csinosításához”. Könyve­ket írt például Kazinczy Gáborról (1970), Egressy Béniről (1974) és Gvadányi József­ről (1975); tanulmányokat publikált Déry­né, Szemere Bertalan, Nikolaus Lenau, Pe­tőfi Sándor, Jókai Mór, Tompa Mihály, Kaffka Margit és József Attila helyi kap­csolatairól; és Miskolc város irodalmi to­pográfiáját is elkészítette (Miskolc irodal­mi, művészeti és tudományos emlékei, 1975). Főművének azonban - minden bi­zonnyal - a Miskolc és Borsod az irodalom­ban (1942) című irodalomtörténeti szintézi­se tekinthető. Hangsúlyosan a jelennek szól ez a borsodi irodalomtörténet. Annak a jelennek, amely megszólítható tradíciók hi­ányában permanens értékválsággal küsz­ködik. Innen nézve a Miskolc és Borsod az irodalomban - a Csokorhoz és a Terméshez hasonlóan - a regionális szellemi krízisre adott válaszként is értelmezhető. Csorba Zoltán munkája - Bán Imre által feltárt hi­bái ellenére is - alapmű: lényegében egye­dülálló kísérlet a borsodi literatúra (törté­neti) megalapozására. (Részlet a szeptemberben megjelenő könyvből.) Ö tszáz kilométer -jó autó­val - nem olyan hosszú út. Ám ha három ország­határon kell átkelni, már való­ságos kaland. Hát persze csak amolyan kelet-európai kalan- docska. Az ember mindenesetre kiteszi a kocsi ablakába az útle­veleket, s mutatja a közegeknek: magyarnak, szlováknak, cseh- nek, lengyelnek. Ha nincs sze­rencséje, nemcsak a határőrök­nek, meg a vámosoknak, hanem a közlekedési rendőröknek is. Akik - jó, ha az utazó tudja - húsz dollárnál alább nemigen adják. E tekintetben teljesen egységes már Európának ez a fertálya. Nem így az egyenru­hák! Egy háborús kalandfilm­ben nem lát az ember annyi uniformist, mintha Miskolctól Katowicéig utazik.- Mondd már, engem most a szlovákok vagy a csehek büntet­tek meg? - kérdi tőlem a volán mellől Gyuri barátom. A kérdés persze viccesnek va­gyon szánva, de van benne - ahogyan mondani szokás - va­lami mély realizmus. Mert na­gyon is szembetűnő az a törek­vés, hogy az utas felejtse el Csehszlovákiát, s vegye tudo­másul, hogy Szlovákia és Cseh­ország két önálló államalaku­lat. Ennek érdekében aztán nem számít költség és fáradtság. A két ország között olyan monu­mentális határátkelőhelyek épülnek, melyek a pesszimistá­kat, akár a berlini falra is emlé­keztethetik. Persze ez túlzás, meg különben se politizáljunk... Nekem azonban egy pillanatra eszembe jut a magyar-lengyel közös határ, de hát ez már csak egy öregember tűnő emléke; érettségin nem merném erről a tizennyolc éveseket kérdezni. Lankadó útitársaim viszont az­zal ugratom Zólyom környékén, hogy Balassi Bálint innen in­dulva nem egyszer megtette ló­háton az utat Krakkóig és tovább. Sajnos, nekünk már a nyugati kocsi ülése is kemény. Csodá­lom első nagy lírikusunkat - Gyarmathi és Kékkői bárót - , aki több napi lovaglás után - hogyan is mondaná Boccaccio? - még kedvükre tudott tenni a lengyel kisasszonyoknak. Útközben botcsinálta navigáto­runk utasításokat ad a pilótá­nak. Ilyesmiket: „Csak mindig Banska Bystrica irányában ha­ladj.” Aztán engem is megszólít: „Mi is volt ennek a városnak a neve?” Talán Besztercebánya, mondom bizonytalanul, hogy ne tűnjek olyan okosnak útitár­saim szemében, akik jóval fiata­labbak nálam, így hát kevés besztercebányai asszociációjuk lehet. Ä következő generáció már semmit nem tud majd- a Zólyom vármegyei bányaváros­ról, ahol hajdan a magyar bá­nyamérnököket képezték, míg­nem evakuálni kellett az egyete­met... Mindez történelem, aminek a kerekei visszafordíthatatlanok. Éppen ezért semmi szükség illu­zórikus képzelgésekre. De a bá­nyaváros nevét, meg Balassi szülőhelyét, s a hajdani magyar országgyűlés székhelyét talán említhetnénk magyar nevén? Ha az osztrákok nem neheztel­nek, hogy Wien helyett Bécset mondunk - talán Bratislava is lehet nekünk Pozsony... Na, most fordul meg a sírjában M. tanár úr, aki 1945-ben arra ösztönözött bennünket Békés­csabán, hogy Tótkomló helyett mondjunk, írjunk Szlovákkom- lóst. A pánszláv eszme megszál­lottja kicsit túllőtt a célon. Mint földrajztanár különösen. Már gyermekkoromban sem szerettem a megszállottakat! Vi­szont nagyon szerettem sokszok­nyás tót dajkámat, s később az internátus szakácsnőjét, akihez bejártam - mint afféle kis kony­hamalac -, s tótul tanultam tő­le. Nem is ment olyan nehezen, hiszen a családi emlékezet sze­rint, déd- és szépapám még tó­tul beszélt, s magam is lapoz­gattam a família szlovák nyel­vű imakönyveit. Szlovákkomlós azonban mégis baromság! Kati néni is annak tartotta. Még né­hány mondat a drága, testes szakácsnőről... Sírt szegény, mi­kor szomszédai fellobogózott te­herautókkal (a kitelepülések időszaka volt ez) elhagyták a várost.- Kati néni is mehetne, minden szlovák mehet - mondta szenio­runk, a tizennyolc éves nagydiák.- Csakhogy én csabai tót va­gyok, fiam! S ezen már nem is akarok változtatni. Örülnék., ha korunk bölcsei is magától értetődőnek tartanák, hogy vannak csabai tótok és kassai magyarok. Gyarmati Béla Szószólóban Horváth Gyula Messze idő után is Kedves, utolsó lépésed tizenöt éve koppant a küszöbön, hosszú szárnyú szelek csapkodják ablakom arcát; talán te üzensz... Mintha temetésre készülne az éjszaka, lassan, csöndben öltözik feketébe, könnye hulló csillag, áll az ég tükrébe, haját leereszti, a dombok vállára ejti, este van, összebújva alszik a téglarakás. Napok óta időzöm emlékednél, tisztaságod áttündöklik a kislányok arcán, nagy hullámokban hömpölyög feletted a föld, tudom, gyöngy vagy odalenn, s milyen boldog vagyok, hogy éveken át neved itt forgott a számban, s egy villanásnyi időre itt rekedtél a fogaim közt, s ruhám sebében kezedtől emlék a cérna. Kedves, azt mondtad: ne vigyelek kórházba, mert éjszaka a folyosó az utcánkig ér, ahol engem látsz a világ legutolsó árvájának. Hóesések látogattak az ablakon át, s benned újra járni tanult a lélek, tavaszodon, szelek keltegették a kert párnáján sokáig alvó fagyot, s te napokon át szomorúsággal függönyözted el arcod az udvar ágyában virágmagzatjukat elvetélő fák miatt, azt mondtad: az ősz már nem tart itt, s majd nézhetlek a búcsúzó madarak lassú szárnyalásában az égen. Kedves, messze idő után is ráismernék mosolyodra, napokon át, mintha a te könnyeidet hullajtaná ingemre az eső, s az emléked villámlik rám, hogy voltál, s ha viharokkal támad Miskolcra a tél; fázó ujjaid nem menekülnek zsebem óvóhelyére, és nem leszel napokon át szomorú az út mentén holtan fekvő fiatal fákért. Kedves, olyan súlyos, mély sebei vannak a magánynak... szívemben napok óta vonulnak a kegyetlen fájdalmak, mert senkink nem maradt, nem maradt senkink, Kedves, csak örökkön-örökké elnémult szájak égen, földön, és embertelen árvaságot hánytak az élők arcára, embertelen árvaságot hánytak a gyönyörű holtak arcára, sebes az élők arca, sebes a holtak arca, súlyos sírástól sebes anyám arca, fegyverektől sebes a Föld szomorú arca. Kedves, Budapesten sírni láttam a Dunát, két vállát átölelve hiába vigasztalta a Szabadság-híd, csak sírt a Duna, s futva, rohanva, végigzokogta Közép-Európát, értünk, égen és földön elárvultakért, kiknek átlábalhatatlan mélységes mélyvizű sorsán ringó szabadságot megtorpedózzák a törvénytelenségek, s a süllyedő élet fedélzetén könyörgünk segítő karokért; mentsen meg minket! könyörgünk egymás ágyáért, mint utolsó mentőcsónakért, hogy menekülve kijussunk valahová, s partot érve, zöldelljen a szabadság, a szeretet, s árnyékában megpihenjünk. Különben Katalin asszony - im­már nevetve - azt is hozzátette, hogy beszélni ugyan tótul szeret inkább, de főzni már csak ma­gyarul főz. Bizony, a töltött csir­kéit ötven esztendő múltán sem feledtem... Na, végre itt vagyunk Zoryban - ebben a szép felső-sziléziai vá­rosban - nem messze Katowicé­től. Este már a nemzetközi folk­lór fesztivál tábortüze mellett sütöm a kolbászt, miközben hallgatom a szicíliai csoport muzsikáját. Még soha nem láttam élő dél­olaszokat. Derűs, szívélyes tár­saság. Nem hangosak, nem hangoskodók. Hiába keresem közöttük a maffiózó külsejű alakokat. De nem látom a sze­mekben lappangó vérbosszú in­dulatát sem. Persze, a szép kre­olbőrű lányokat nem volna ta­nácsos elcsábítani. De hát ezzel nem is próbálkozik senki. Hat­nyolc náció (legalább három nemzedéke) a legteljesebb egyet­értésben örül itt egymásnak. Semmi különcködés, semmi de­viancia. Mennyivel tisztábbak, különbek ezek, mint a diszkó­ból hazatántorgó fiatalok. Saj­nos, ezek is egyformák egész Kelet-Közép-Európában. Lát­hattuk hazafelé jövet az éjsza­kában... A lengyelek testvéri barátságán most is meghatódom. Egy mo­lett képzőművész asszonykával többször is megcsókoljuk egy­mást - első látásra. A pusztító árvízről nem esik szó, hisz mindnyájan tudjuk, amit tu­dunk. Például, hogy nemcsak az élők lakhelyét, hanem a hol­tak nyughelyét is elárasztotta, megbolygatta a víz. Erről a borzalomról nem akarok írni. Talán csak annyit, hogy szó sincs kétségbeesésről, s én biz­tató jelnek tekintettem a Len­gyelország elé haladó kamion­konvojokat is. Nos, Zoryhoz nincsenek is olyan nagyon-nagyon messze a höm­pölygő vizek. Ennek ellenére megünneplik a város 750. évfor­dulóját. Erre készülnek most, na meg szeptemberre várják testvérvárosuk, MEZŐKÖ­VESD küldötteit - a 180-200 matyóországit -, akik tudomá­nyos és művészeti programok­kal viszonozzák a zoryak Köves- den tett tavalyi látogatását és műsorát. Búcsúzóul gálaest lesz majd (én éppen emiatt vagyok itt). Áz ese­mény színhelye az újjávarázsolt főtér. Késztető közeg, de csak­nem akkora, mint a szegedi Dóm tér. Hogy lehet ezt beját­szani? M indegy. 1ízért élünk - be­széljünk bármely nyel­vet -, hogy bejátsszuk, kitöltésük életünk tereit. Hajdu Béla síremléke Fotó: Bujdos Tibc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents