Észak-Magyarország, 1997. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-02 / 179. szám
Állatbarát Mflhely ________________ Ö tszáz kilométer —jó autóval - nem olyan hosszú út. Ám, ha három országon kell átkelni., már valóságos kaland. Persze csak amolyan kelet-európai kalandocska, II. oldal ÉM-lnterjú Hallottam már arról, hogy vannak újabb keresztény csoportosulások, van Hit Gyülekezete, de ezeket én jószándékú és ostoba társaságoknak tartottam. III. oldal Nemrégiben módosította helyi állattartási rendeletét a megyeszékhely önkormányzata. Az új passzusok szabályozzák azt is, hogy holfuttathatjuk a kutyánkat. VII. oldal • • > \i Fotó: Vajda János Tükör által - darabokban A hét embere Bakó Istvánná, a tiszteletbeli sokgyermekes anyuka Losonczi Kata Az anyatej több mint táplálék - ez az évek óta augusztus 1-jén tartott anyatej világnapja (s az ekkor kezdődő szoptatási világhét) mottója. A szoptatás népszerűsítése - az egészséges csecsemők érdekében - elsősorban a védőnők feladata, sok múlik az ő lelkiismeretes munkájukon és szakértelmükön. Egyikük, Bakó Istvánná már 26 éve dolgozik az egészségügyben, tagja a Magyar Védőnők Egyesülete elnökségének, s részt vesz a Védőnői Szakmai Kollégium munkájában is.- A védőnői szakma 82 éves múltra tekint vissza - kezdi történeti visszatekintéssel a beszélgetést. - Az első világháború idején jött létre a Stefánia Szövetség, amely felkarolta az anya- és csecsemővédelmet a városokban. Később megalakult a falvakra is kiterjedő Zöldkeresztes Védőnői Szolgálat: tagjai karitatív tevékenységet folytattak, látogatták a családokat. Akkoriban a cél a betegség, a tudatlanság és a nyomor felszámolása volt. Napjainkban már a csecsemőgondozás mellett a szoptatás népszerűsítése a legfontosabb feladat, annál is inkább, mivel az utóbbi évtizedekben alábbhagyott a szoptatási készség. Bakó Istvánná 1971-ben kezdett dolgozni. Akkoriban számszerű előírások vonatkoztak a védőnőkre: neki kétszáz családot kellett meglátogatnia havonta, emellett hozzá tartozott nyolcvan csecsemő és ötven gyermeket váró nő is. Eveken keresztül mint körzeti vezető dolgozott.- Nagyon élveztem - folytatja a visszaemlékezést megcsodálhattam a vidéki védőnők munkáját, segíthettem a családoknak. Aztán tavaly visszakerültem a miskolci III. körzetbe, ahol az itt dolgozó védőnők munkáját irányítom. Mindig szerettem a szakmámat, de ezt egyébként is csak szíwel-lélek- kel szabad csinálni. Az elhivatottságon felül magas szakmai felkészültséget igényel, tisztában kell lennünk a szociálpolitikai támogatások rendszerével éppúgy, mint a gyermekvédelmi határozatokkal, vagy a gyámügyekkel: a védőnői szakma mindig alkalmazkodott a társadalom változásaihoz. Munkájuk sokrétű: a terhesgondozástól kezdve tizenhat éves korukig figyelemmel kísérik a gyerekek sorsát. Már a terhesség ideje alatt fel kell készíteniük a kismamákat arra, hogy a születendő baba legfontosabb tápláléka az anyatej. Hosszú még a „legek” sora: a legtáplálóbb, a legjobb összetételű, a legoptimálisabb hőmérsékletű. Olyan ellenanyagokat tartalmaz, amit semmi nem pótolhat, ezért fordulhat elő, hogy olykor egy családban mindenki megbetegszik - csak épp a kisbaba nem.- Szerencsére egyre inkább rájönnek a kismamák, hogy szoptatni kell. A ’70-es években elterjedtek a tápszerek, mindenki azokkal akarta táplálni gyermekét, nagy-nagy nehézségek árán sikerült csak lebeszélni őket erről a módszerről. Ma már az anyukák nagy része megérti, miért fontos a szoptatás; Miskolcon jelenleg ötven százalék feletti a négy hónapos korig csak anyatejjel táplált csecsemők aránya. De ezzel sem vagyunk elégedettek, a továbblépés lehetősége adott, hiszen az anyák kilencvenöt százaléka képes szoptatni!- Az anya és a gyermek kapcsolatát a cumisüveg nem tudja pótolni - magyarázza a védőnő. - A szoptatás már csak azért is fontos, mert a fogak növekedését is befolyásolja, elkerülhető, hogy a szájpadlás „gótikussá” váljék. A természet nem véletlenül adott a nőnek mellet, nem csak azért van, hogy „díszelegjen”. Régebben azt mondtuk, hogy szoptatni három-négy óránként kell, ma viszont már úgy tartjuk: legjobb igény szerint, tehát amikor a baba éppen megéhezik. A szakember szerint néhány hét alatt kialakul ennek a gyakorlata, „rutinná” válik. Ha kevés az anyatej, a védőnők megkeresik azokat a mamákat, akiknek sok a tejük, léteznek a gyűjtőállomások, működik a háztól házig szállítás.- Amikor egy kismama aggódik, hogy nem lesz elég teje, amivel táplálja a kicsit, akkor olyan gátlás alakul ki, amitől valóban elapadhat. Ilyenkor alkalmazzuk azt a régi trükköt, hogy egy doboz tápszert, feltetetünk a szekrény tetejére - árulja el a titkot Bakó Istvánné. - Ettől a kismama biztonságban érzi magát, a gátlásai feloldódnak, hiszen lám: a gyermek bármikor kaphat enni... A védőnő egy idő után családtag lesz, segít kialakítani a megfelelő szokásokat. Sokszor már az is elég az anyának, ha valaki megnyugtatja: nincs baj, csak a gyerek életében épp egy olyan periódus jött el, amikor, nem nagyon akar enni.- Az életem úgy alakult, hogy nem született saját gyermekem - mondja a sokgyermekes tiszteletbeli anyuka de azt hiszem, a szakmám átsegített ezen a problémán. A családok a munkám során elfogadták a tanácsaimat, szinte természetesnek vették jelenlétemet. A körzetemben sokat „babázhattam”, volt és van lehetőségem, hogy szeressem a gyerekeket, törődhetek velük, kitöltik az életemet. Piroschkából pucér purgyé Méhes László A kép tizenkét mosolygó fiatalt mutat. Kerékpáron ülnek, s amint látni: vagy jönnek valahonnan, vagy mennek valahová, vagy mittudomén. Különös ismertetőjegyük nincs, s a róluk készült fotón sem fedezhető fel érdekesség. A nyár a biciklitúrák, teljesítőképességünk kipróbálásának ideje. S egyébként is. Mindenki azért pedálozik, amiért éppen kedve tartja. Akár a fajgyűlölet ellen - derül ki végül a tizenket- tekről, akik külföldről érkeztek, s valamiféle egyenpólót viselnek, a felirat: „Against Racism". Programjuk szerint Encs- től Bonnig kerekeznek, s mint egyikük, egy amerikai megfogalmazza végső céljukat - amiért ő, állítása szerint képes volt átrepülni az óceánon, hogy csatlakozhasson a „türelmesek és megértők" csoportjához -, „megtapasztalni, mit is jelent az öreg kontinensen a rasszizmus..." SAég mielőtt a cinikus kívülálló ezt hallva „felnyerítene", hogy ekkora blődlit azért nem várt volna a világ információ- halmazából mazsolázó huszonévesektől - merthogy valamiféle mozgalmi agytágító-elhivatottság-felajánlás íze van ennek a fenenagy biciklizésnek -, kijózanítja a felismerés: ezek a problémára fogékonyak szociológus módjára a társadalmak támadhatósági pontjának a legérzékenyebbjére tapintottak! Hogy tudatosan, vagy tudat alatt: szívből, vagy színből... A rasszizmus témája - a fajok, feketék, fehérek, sárgák tés- atöbbi) békés, avagy békéden egymás mellett élésének ügye - örök, s mit ne mondjak, az outsiderek, a problémán kívül állók számára ugyancsak hálás. Merthogy aligha akad olyan nemzet és népcsoport a világon, amelynek tagjai ne keveredtek volna ilyen-olyan összetűzésbe a mássággal, legyen az bőrszín vagy gondolkodásbeli különbség kérdése. S aligha akad olyan társadalom; amely - tagjaira, a többségre hivatkozva - ne kívánta volna megvédeni magát az ilyen-olyan okból bevándorolni szándékozók seregétől. Az persze érdekes, hogy az egységben erőt látó-érző társadalmak és - az információban legalábbis - globalizálódó világ miért is hurcol magával máig számtalan megválaszolatlan és megoldatlan etnikai, de nem csak etnikai, hanem nemzetiségi kérdést? S ki dönti, ki döntheti el, hogy csak e két, olykor igencsak kényes témát tekintve, melyik élvez elsőbbséget? Mert miközben a másságért biciklizők egy észak-magyarországi falucskában a cigányság életkörülményeivel ismerkednek, az erdélyországi Kolozsvárott nemzeti fajvédők kreálnak újólag nemzetiségi kérdést a magyar konzulátus megnyitásából. S míg a tizenkettek előtt a Miskolci Egyetemen a Martin Luther King Egyesület tagjai által a hazánkban élő színesbőrű diákokat ért - valóban megengedhetetlen - atrocitások kerültek terítékre, Szlovákiában még ugyancsak érvényben van az a nyelvtörvény, amely tiltja, hogy a két nyelven tanító iskolákban kétnyelvű bizonyítványokat állítsanak ki. Diplomáciai csőd? Tehetetlenség vagy tolerancia? Vagy csak a jelenben kísértő múlt, az egyenlósdi, jobban mondva a megosztás és szétforgácsolás ki-, vagy ki nem mondott ideája, miszerint a határon belül nemzeti kérdés van, nemzetiségi viszont nincs, vagy nem lehet... Hogy a minderről miként vélekedik a közember? Véleményét, ha kérdezik, kimondhatja, ámbár tehetetlenségében alighanem tanácstalan. Ha ugyanezen kérdést a politika tűzi zászlajára - nacionalizmus. Ezért másnak - jelen esetben az Európai Uniónak - kell, kellett sokadszor, legutóbb az EU-tagságra jelentkező országokról szóló jelentésében kinyilvánítania: nemzetiségi konfliktust, még ha országok közötti alapszerződésekkel próbálják is azt takargatni, nem importál a nemzetközösségébe. Hogy a cigányság magyar- országi helyzete nem nemzetiségi, mint inkább etnikai kérdés - arra ugyancsak rávilágított az unió, s mint írott szó útján üzenték: megoldást szeretnének látni... A kívánsággal nincsenek egyedül. Kisebbségvédők évek óta tetszelegnek a másság és a megkülönböztetés különféle váll- fajainak felsorolásában, s tesznek is arról, hogy külön-külön reflektorfénybe kerüljön minden egyes etnikumellenes-gyanús megmozdulás. Megoldást - lévén a téma igencsak kétélű - azonban mindeddig senki nem kínált. Mert születhet ugyan „kisebbségfelemelő-integráló" kormányprogram, különleges bánásmód és módszer a kisebbségi oktatásról, létrejöhetnek kisebbségi önkormányzatok, szövetségek és szervezetek, s a szociológusok is annyiféle oldalról közelíthetik meg a kérdést, ábrázolhatják a másság hagyományait, ahányról csak akarják... A szkeptikusok szerint a lehetőségek felsorakoztatása továbbra sem feledteti a személyesen megélt tapasztalatokat és sérelmeket, s nem jelentenek gyógyírt az akut problémákra. A hogyan tovább, miként máshogy kérdés megválaszolásában magunkra maradunk - a türelmünkkel. Mert a válaszokat miért is várhatnánk akár a toleranciatúrás tizenkettektől? Számukra - mint akik jöttek, láttak, mentek - „térkép e táj", érdekesség és kuriózum, „pucér purgyé” és „roma csávó" és „barlanglakás" és „megélhetési bűnözés", !át\/ányosság; vélem, hasonlóképp, mint a bugyuta látványprogramokért, giccsesre festett vadregényért rajongó idegeneknek a „tsikós", a „puszta”, a „gulasch" meg a „Piroschka". Talán, ha a túra végeztével néhányuk beköltözne valamelyik cs-te- lepre, esetleg magyar kisebbségként egy lepusztult abaúji faluba... Némi bizonytalanság persze akkor is maradna: vajon egy fél év múltán tudnának-e megszívlelendő tanácsokat adni a megoldatlan, s úgy tűnik, a kisebbségi közösségek számára is megoldhatatlannak tűnő problémák orvoslására?
