Észak-Magyarország, 1997. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-16 / 164. szám
w» Brahms M » ■*« i ?jéiííiii Szabolcsi Bence már 1968-ban (A tjéne« köznyelv problémái című tanulmányában) felhívta a figyelmet arra, hogy a zenetörténet nagy stíluskorszakai, kimagasló zeneszerző-egyéniségei és mesterművei közül egyik sem érthető meg pusztán önmagában: az esztétikai szemléletnek minden esetben szüksége van az úgynevezett kismesterek kompozícióiban testet öltő zenei köznyelvre, mint kiindulási pontra, mint viszonyítási alapra, amelynek sokszoros intenzifikáci- ójaként, vagy éppenséggel: amelynek kiáltó cáfolataként a nagy zeneszerzők a saját műveiket, akár tudatosan, akár akaratlanul, de át kellett hogy éljék. Az évezred vége felé haladva Szabolcsi felismerését, főként a régizene-mozgalom tapasztalataira támaszkodva, nyugodtan megtoldhatjuk még valamivel: azzal, hogy az általa említett „kismesterek” jó része (a ma már létező, akárhányszor újrahallgatha- tó felvételek tanúsága szerint) sokkal több, mint egyszerű viszonyítási alap”, vagy száraz címszó a legnagyobbak megértésének céljából összeállított érzelmi lexikonban. Mert igaz ugyan, hogy Monte verd tje, Bachja, Mozartja vagy Bartókja a: egész zenetörténetnek csak egy van, viszont mellettük, tőlük még csak nem is függetlenül, egész sor más zeneszerző is működött, akik egyéni, senkt máséval nem helyettesíthető zenei mondanivalót voltak képesek - méghozzá igen magas színvonalon - megfogalmazni úgy, hogy műveik élő, élményt adó, gazdagodást jelentő eseményeivé válnak a zenei jelenkornak, ha megszólalhatnak. Ennek az igazságnak az illusztrálására az újabb kor zeneirodalmában keresve sem találhatnánk jobb példát Goldmark Károlynál (1830-1915). Ö Johannes Brahms generációjához, sőt baráti köréhez tartozott (1878-ban például ővele együtt utazta he Itáliát). „Magyar Brahms”-nak mégsem csupán emiatt neveztük, hanem sokkal inkább a két zeneszerzői alkatnak a műfajválasztásban megnyilvánuló párhuzamossága miatt. Az autodidakta Goldmark már a rendszeres zeneszerzés-stúdiumok megkezdése előtti, korai műveiben tévedhetetlen biztonsággal talált rá a kamarazenének azokra a klasszicizáló műfajaira (így elsősorban a zongorás trióra, majd nem sokkal később a vonósnégyesre, a zongorás négyesre, illetve -ötösre), amelyek hamarosan Brahms életművében is meghatározó szerephez jutottak. A Bartos-trió CD-felvételén éppen ez a korai, Op. 4-es B'dúr mó hallható 1858-ból, több mint húsz évvel későbbi téstvérdarabja, az Op. 33-as e-moll trió társaságában. Az egybevetés, amelynek révén a hallgató egy rokonszenves zeneszerző-személyiség kifejezetten gazdag világába nyer bevezetést, nem csak rendkívül élvezetes, de egyben tanulságos is. Kiderül belőle egyrészt, hogy Goldmark "már fiatalon a hagyományos formákban kereste azt a rendezőerőt, amelynek segítségével már-már több mint romantikus, esetenként: a bizarrságig menően egyéni ötletei egységes világgá kovácsolhatok, másrészt, hogy a kikerülhetetlen, de veszélyes kísérlet: az iskoláztatás mit sem ártott Goldmark tehetségének, hiszen a későbbi mű éppúgy bővelkedik elemi zenei gesztusokban és félreismerhetetlenül eredeti zenei gondolatokban, mint a korábbi. /V „Minthogy vezetni nem tudtam, és másokkal menni nem akartam, egyedül kellett haladnom” - írja szerényen, de a szavak mögül jól kihallható öntudattal 1910-es emlékirataiban,a? életútjára visszatekintő, nyolcvanéves Goldmark. A zongorás triók ennek az egyedülálló életpályának a maradandó dokumentumai. (Hungaroton) Karasszon Dezső Több szempontból is telitalálat Kent Nagano és az Orchestre de 1’ Opera National de Lion új Ravel-lemeze, hisz olyan, talán kevésbé ismert oldaláról mutatja be a zeneszerzőt, amely elengedhetetlen feltétele a szerző mélyebb ismeretének. Másrészről ez a válogatás olyan emberi közelségbe hozza a XX. század eleji zenét, hogy igazi szépségei nemcsak a mélyebb zeneértés során tárulnak fel, de szinte háttérzeneként is élvezhetők. A lemez kizárólag átiratokat tartalmaz, amelyek eredetileg zongora- darabok voltak, s Ravel csak később hangszerelte meg nagyzenekarra. Így került felvételre közkedvelt darabja, a Le tombeau de Couprin (Couprin sírja), amely nemes tisztelgés nemcsak a zeneszerző, de az egész XVIIL századi francia zene előtt. A hattételes gora- szvit- b ő 1 négy r e - mekbe száll o 11 tánc- téte I idézi egyszerre a két kor zenei világát. Meghangszerelve hallhatjuk Ravel egyik legnépszerűbb darabját, a Pamne pour une Infante defunte (Pavane egy infánsnő halálára) címűt, amelynek nemes dallamvezetésű gyönyörű melódiáját a hangszerelés még jobban kiemeli. A Ma mére l’Oye (A lúdanyó meséi) című zongoradarab-sorozatot a világhírű Gyagilev-balett felkérésére írta át nagyzenekarra, s a balettet 1912- ben mutatták be nagy sikerrel. A hat kép remek példája a mesék világához vonzódó Ravel zenéjének. A millió hangszínben és karakterben tobzódó, közel félórás balettben egymás után elevenedik meg Csipkerózsika, Hüvelyk Matyi, Laideronette, a Szép és a Szörnyeteg szerelme, s a mű nagyszabású és himnikus apoteózissal ér véget. A CD az 1906-ból származó Miro- irs (Tükörképek) című zongoradarabgyűjtemény két darabjával zárul: Une barque sur l’ ocean (Egy bárka az óceánon) és L alborada del gracioso (Az udvari bolond szerenádja). Az impresszionista hangvételű tengeri kép és a groteszk szerenád újabb és újabb színfolttal gazdagítják Ravel bámulatos hangszerelő képességéről kialakított képünket, s így talán nemcsak a szerzőhöz, de a XX. századi zenéhez is közelebb kerülünk. (Erato) Kocsis Qábor Mi a barokk java? Vannak darabok, amelyeket népszerűségük folytán sokan azonnal megneveznének. Ilyen Vivalditól a Négy évszak, Bachtól a Brandenburgi versenyek, Han- deltől a Vízizene. Ezek, illetve több más darab részlete — beleértve Albinoni és Pachelbel egy-egy művét — kaptak helyet a Philips Classics Duo elnevezéssel forgalomba hozott sorozatának új, kettős CD-jén. A zene nagy korszakait megismertetni kívánó összeállítás előadói között olyan nevek találhatók, mint Szymon Goldberg és Henryk Szeryng hegedűsök, az I Musici, az Academy of St Martin in the Fields, a Londoni Szimfonikus Zenekar, a Holland Kamarazenekar, illetve Sir Colin Davis, Sir Neville Marriner karmesterek. Ebben a sorozatban jelent meg korábban Bach Brandenburgi versenyeinek, csellóműveinek és hegedűversenyeinek teljes felvétele, Beethoven cselló- és zongoraszonátái, késői zongoraszonátái, Chopin legkedveltebb darabjai, Handel Messiás című operája, továbbá Mozart zongora- és hegedűversenyei. Az EMI cég újdonságai sorából kiemelkedik a Berlini Filharmonikusok fiatal, még mindig a húszas éveiben járó első fuvolásának bemutatkozó lemeze. Ezen Emmanuel Pahud Mozart első és második fuvolaversenyét, illetve fuvola-hárfa versenyét szólaltatja meg, Claudio Abbado vezényletével. A kritikusok máris hangszerének legjelentősebb művészei közé sorolják Pahudot, akinek kiváló képességeit igazolja az impozáns CD. W-X« • K ertész Imre új könyvének alcíme zavar- baejtő műfaji megjelölést ad: A változás krónikája. Amit olvasunk, az tehát nem regény, napló vagy esz- szé, hanem krónika, a „történetírás kezdetleges műfaja”, ahogy egy szerfelett ostoba szótárunk jellemzi, „beszámoló az eseményekről”. Arról, ami az íróval 1991 és 1995 között történt. Például, hogy magyarra fordította a század egyik legjelentősebb filozófusa, Ludwig Wittgenstein aforizmagyűjteményét. Vitatkozik az épp fordítottakkal, gondolatait lejegyzi, mielőtt feledésbe merülnének. Wittgenstein egy helyütt így jellemezte tevékenységét: „A filozófus munkája - emlékek összegyűjtése egy bizonyos célra.” A krónika ilyen értelemben tehát akár bölcseleti műfaj is lehet. „A modern ember, a rá jellemző rugalmassággal mindent elfelejt majd, életéből kiszűri múltja homályos üledékét, mint kávéjából a zaccot. Bizonyos elégtételt érzek, hogy én még, tán utoljára látom mindezt (s nemcsak látom, értem is), ahogyan a természetkutató érezne, ha az éppen kihalt fajta egy példányát megpillantaná még, amint zavartalanul éli anakronisztikus életét.” Kertész nagyon komolyan veszi a szerepet, amit felvállalt: emlékezni egy olyan korban, amelynek szerinte a felejtés a végzete, emlékezni helyettünk, felszínes, modern emberek helyett. Megmenteni a pusztulástól valami értékeset, az utolsó óra utolsó percében. Tragédiákból és kalandfilmekből ismerős szerep ez. Kertésztől mégis távol áll, hogy hősként lássa önmagát; nem helyezkedik a próféta-költők és a kultúrkritikus bölcselők kényelmes pozíciójába. Pontosan látja a kultúrkritika alapvető önellentmondását: nem lehet azt a valóságot hibáztatni, amelynek magunk is részesei vagyunk. Az általános hanyatlás, mint számára megkerülhetetlen szemléleti forma az ő lényét is érinti: a veszteség elsősorban saját énjének megkérdőjeleződése. „Miért érzem magam annyira elveszettnek? Nyilván, mert elveszett vagyok.” A szöveg egészét súlyos kétség hatja át: lehet-e vállalni a hajdani erkölcsi tartást akkor, amikor maguk a hajdanvolt erkölcsi értékek bizonytalanodnak el? „Erkölcsi protézisek csattognak, erkölcsi mankók koppan- nak, erkölcsi tolószékek gurulnak, amerre csak nézek” - jegyzi fel Kertész, régi pártvezetők önvádló és mentegetőző nyilatkozatát látván a televízióban. „Nem arról van szó, hogy elfelejtsenek egy korszakot, mint valami rémálmot: hiszen e rémálom ők voltak, önmagukat kellene elfelejteniük, ha élni akarnak.” A múlt vállalása melletti döntés etikai természetű, de egyszersmind az egyedüli lehetőség is. Logika és etika e sajátos találkozása nem ismeretlen a filozófiában, de Kertész irodalmi munkásságában sem. A mára klasszikussá kövük első regényét, a Sorstalanságot járó monológban a haláltáborokat megjárt főszereplő így érvel: „Új életet - vélekedtem - csak akkor kezdhetnék, ha újra megszületnék, vagy ha valami bántalom, betegség vagy efféle érné az elmémet, amit remélhetően tán csak nem kívánnak nékem. [...] Nem az én sorsom volt, de én éltem végig [...] most már valamit kezdenem kell vele, valahova oda-, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vak- eset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt egyáltalán.” Eddigi életműve bizonysága szerint Kertész a saját életére is érvényesnek tartja ezt a gondolatot, amely ugyanakkor börtönének is bizonyul: „El kellene menni valahová, nagyon messzire innen. Nem fogom megtenni. Akkor hát magamnak kellene újjáászü- letnem, átvedlenem - ugyan kivé, ugyan mivé?” A szerző következetesen kitart kényszeredetten magára vállalt elvei mellett, nem megy bele olcsó játékokba. „írónak mégiscsak attól kell leginkább tartania, hogy, a mondandója fogytán, egyszerre csak szellemes lesz." Kertész vállalja, hogy prózája nem épp szórakoztató olvasmány. És aki a könyvekben nem puszta felüdülést keres, maga is boldogan vállalja ezt. A szövegnek ez a borzasztó komolysága azonban a szellemi megpróbáltatásokra kész olvasó számára is zavarbaej- tővé válik. A szövegnek ugyanis mondandója van a számunkra, és nem megbeszélnivalója. Kétségeit elénk tárja, de nem bocsátja vitára. Apodiktikus, (a fentebb említett szótár szerint) ellentmondást nem tűrő igazságaira az író rádöbben, nem pedig bennünket döbbent rá: állandóan visszatérnek az olyan fordulatok, mint hogy „hirtelen megértettem”, „egyszerre ráeszméltem". Kertész a totális hanyatlás részeként „totális inautenticitást” lát maga körül: „bizonyos körülményeknél fogva nem tartozom (nem tartózhatom) ide, nagyrészt legalábbis nem azoknak írok (írhatok), akiknek a nyelvét beszélem”. Az olvasás azonban - s ezt a megállapítást egyáltalában nem szánom apodiktikusnak - alighanem szükségképpen aktív, alkotó folyamat. A megértés, még ha rádöbbe- nés is, nem a szerző kinyilatkoztatásainak puszta tudomásul vétele, hanem az értelem megkonstruálása. Helyettünk nem lehet gondolkodni, mások gondolatait - ha mégoly alázattal is a szerzői szándékkal szemben - mindig a magunk módján, a sajátunkként gondoljuk újra. S hogy fontosak-e még Kertész Imre gondolatai, az csak annak végiggondolásával dönthető el, hogy megalapozza-e Kertész szövege a maga esendőségében a kérdést, amelyet e szöveg önértelmezése szerint a szerző életének kell megalapoznia, s amely „kérdés talán így hangozhat: szükség van-e még az egyszerűen értett emberi komolyságra az élet előmozdítása érdekében, vagy el lehet-e tekinteni tőle az irányítás gyakorlása közepette; vagyis, hogy fontos-e még a klasszikus értelemben vett erkölcsi élet |...]” (Magvető) Mekis Péter ontos-e még? Ä Hónap klasszikusa I ■ ' ü 1 Füst Milán: Magyar könyörgés Ó miért nem küldöd sugárodat, O miért nem küldöd sugárodat, Isten, mennyei karodat. O miért nem küldöttéi látnokot, Hányt szemmel ki vezetni szokott Rettenetes lángoszlopot. Mit mutassunk? nyitott sebeket, Sáros, szeges, nyűves szíveket,- Megalázottat ki szeret. Emeld fel mégegyszer a főnket, Gyújtsd össze megtört kis erőnket, Könyörögni hogy tudjunk előtted. Az ünnepi könyvhétre jelentette meg a Fekete Sas Kiadó Füst Milán (1888-1967) Összes verseit Zsoldos Sándor gondozásában. A 240 oldalas könyv ára 800 Ft.)
