Észak-Magyarország, 1997. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-16 / 164. szám
ehér éjszakáit , J . .......... 1 ekete lovak A Halló Kajaani! Itt Nyíregyháza! című kiadvánnyal Nyíregyháza jócskán megelőzte Debrecent abban a képzeletbeli versenyben, hogy melyikük ápolja látványosabban finn testvérvárosi kapcsolatait. Nyíregyháza és északi testvérvárosa, Kajaani már ezelőtt is szerkesztett közös antológiákat (Üzenetváltás, 1986, Távol és közel, 1991). A mostani kötet rendhagyóan illeszkedik az előzőek közé. Nem hivatásos toliforgatók, hanem a városok első emberei és a „közülünk valók” írták. A két város mintegy harminc-harminc lakója szólal meg: fiatalok és idősebbek, lelkészek és vállalkozók, diákok és tanárok; gyakorlott utazók és olyanok, akik életükben először ültek repülőgépen. A költők, írók helyett most - a más szakmabeliek között - a tánc-, a zene- és a képzőművészek vallanak finnországi benyomásaikról. Tisztelet illeti érte őket, hiszen most nem saját eszközeikkel, hanem a szavakkal birkózva kell érzelmeiket, gondolataikat kifejezniük. A könyv nem is irodalmi-esztétikai, sokkal inkább létrejöttének társadalmi vetülete, közösség- formáló hatása miatt érdemel figyelmet. Ezért azt javaslom, hogy olvasásakor tegyük félre a szokásos elemzési szempontokat. Különben is lehetetlen volna azonos mércével mérni ezeket a nagy igyekezettel készült írásokat. Az általános iskolások kedves kis házifeladat-fogalmazásokat, a nagyobb diákok gondosan pontokba szedett útleírásokat tesznek közzé. Kár, hogy az utóbbiak olykor vagy megfogalmazni (Mátyás J. és E.), vagy megszerkeszteni (Pályi Z.) felejtik el elbeszélésüket. A fiatalok között a legélvezetesebb Antal Gyöngyi írása. Tökéletesen sikerült felidéznie csapatuk közel kétezer kilométeres biciklitúráját. A felnőttek hangvétele többnyire a baráti vagy családi körnek szóló kedélyes élménybeszámolóé, s csak ritkán csap át a hivatalos útijelentés stílusába. A legjobb részeket - egyáltalán nem véletlenül - olyanok írták, akik Magyar László szavai szerint nemcsak üdülővendégek voltak Suomiban, hanem hosszú éveken át ápolgatták nem egyszer családi örökségként kapott személyes kapcsolataikat, vagy pedig diákként, kenyérkeresőként tapasztalták meg a kevésbé csillogó, de éppen ezért ember- közelibb finn hétköznapokat. Szánt o m r a Schmidt Márta Tíz év Finnországban címet viselő írása tűnt a leghitelesebbnek és a legolvas- mányo- sabbnak. A nyári fehér éjszakákon az ember el sem tudja képzelni, hogy létezik szeptemberi hóesés, júniusi fagy és hónapokig tartó sötétség. Az északon élők negyvenfokos fagyban is nap mint nap munkába járnak, teszik a dolgukat. Érdekes megfigyelni, mit vesz észre legelőször az átlagos látogató Finnországban. Feltűnik a gyönyörű táj, az itthoninál nagyobb rend, az eltérő étkezési szokások és mindenekelőtt a szauna. Némelyek megpróbálkoznak a finn és a magyar iskolák összehasonlításával. Megjegyezzük, hogy a rövid ismeretség ellenére lényegében reális eredményre jutnak: ott tisztább az épület - itt színvonalasabb az oktatás. Lehet választani! Máskor viszont a turistát alaposan rászedi a tréfás kedvű finn idegenvezető. A finn tórendszerek ismeretében értelmetlennek számít az a kérdés, hogy pontosan hány tó is van az országban. Ha a kíváncsi idegen mégis felteszi, ezzel tájékozatlanságát is elárulja, és a továbbiakban komoly válaszra aligha számíthat. Vigyázat, minél pontosabb a kapott számadat, annál gyanúsahb! Az 50. oldalon 200 001, a 62.-en 187 888, a 106.- on 1000 tóról tudósít a jól értesült, messziről jött ember. Másutt a beállítódás furcsa példájaként honfitársunk szalonnasütőhelyet vélt látni egy finn kertben. Baráti beszélgetések témájául ajánlom a következő kis félreértéscsokor tisztázását: Jyväskylä lakosainak a száma nem 6100, hanem legalább 65 ezer, virágokból bajosan lehet térítőt szőni, az ylioppi- las szó nem főiskolást jelent, hanem érettségizettet, a finn pesápal- lo nem azonos az amerikai base- balljátékkal. Reméljük azonban, hogy az olvasó nem vallja kárát az efféle tévesztéseknek. A könyv második részében a Nyíregyházán járt finneké a szó. A kétnyelvű szövegek nyelvtanulók számára is hasznosak. A fordítás valószínűleg Révay Valéria munkája. A finnek hazánkkal kapcsolatos előítéleteit jól szemlélteti a Rá- sásen család pár tréfás sora: „Az emberek sötét bőrűek, hegedű kíséretében naphosszat csárdást táncolnak, legfeljebb egy kis gulyást kanalaznak, ha már nagyon éhesek, s az egész Magyarország csak puszta és lovak, amelyek szomju- kat a Balaton vizével oltják.” A kölcsönös látogatások, a szerteágazó testvérvárosi kapcsolatok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy legalább kétezer nyíregyházi és ugyanennyi kajaani lakos számára váltak nevetséges babonává a népeket, kultúrákat elválasztó előítéletek. A városvezetők támogatásán kívül ebben a legtöbbet a nyíregyházi Finn-Magyar Baráti Egyesület tevékenysége számított. A civil szervezet bizony megérdemli, hogy nevét helyesen írjuk le (a könyvben ugyanis legalább ötféle változatban említik). Az esztétikus kis kötet értékét a hangulatos amatőr fényképeken kívül nagyban növelik a Tóth Sándor szobrászművész finnországi érmeiről készült felvételek. (Nyíregyháza, 1996. Szerkesztette: Révay Valéria. Készítette: Örökségünk Kiadó.) Salamon Agnes Szónapló Kötetbe rendezve megjelentek a Ke- let-Magyarország utolsó oldalain 1991. óta közölt szómagyarázatok. A szerző, Kállai János, a lap kulturális rovatának vezetője nem nyelvészeknek, hanem a mai nyelvben használatos, homályos jelentésű szavak dzsungelében nehezen eligazodó „átlagolvasóknak” szánta szellemes sorozatát. A szócikkek némelyike a megjelenéskor a rövidítés kényszerű áldozatául esett, a 180 oldalas kötetben azonban mindegyik teljes terjedelmében olvasható. Vannak köztük ismertebbek, mint például a drog, a gnóm, a hecc, a krimi vagy a piedesztál, de bőven akadnak olyanok is - például a gyuvecs, a connubium, a hónaiba, a mirnix dirnix vagy a tigridia -, amelyek értelmezése a művelt olvasót is próbára teszi. Aki nemcsak használni szeretné a nyelvünkben hol ritkábban, hol sűrűbben felbukkanó kifejezéseket, hanem egyúttal szórakoztató olvasmányra vágyik, bátran vegye kezébe a szerző újabb opusát. A könyv Kállai János nyelvművelői buzgalmát dicséri, hiszen - támogatók segítségével - magánkiadásban látott napvilágot. (t-g-J JRWKW.X A szülőföld vonzásában gy régi nyári emlék: a fiatal grafikus Tokajban nyitja Demeter István tárlatát, utána Béres Béla, a helyi plébános pincéjébe vonulunk. Demeter István már húsz éve halott, s Béres Béla is régen eltávozott. Feledy Gyula éppen túl a negyvenen, jelentős művek alkotója. Középiskolás voltam, amikor megismertem a mindkettőnk életében meghatározó szerepet játszó Demeter Istvánnál. A sajó- szentpéteri esperesnél gyakran találkoztunk, s olyan szerencsém volt, hogy rajta kívül Kondor Bélától Csohányig a magyar grafika számtalan kiválóságával válthattam ott szót zöldfülű létemre. Feledy Gyula a budapesti és krakkói főiskolai évek után visszatért a szülőföldre. A sajó- szentpéteri bányászkolónián felnőtt Kossuth-díjas mester mindig hű maradt eszményeihez. Derűs, mindenki iránt figyelmes, őszinte érdeklődésű, szerény ember. Hűsé- ge a tájhoz, az itt élt bányászokhoz való kötődése, érdeklődése munkásságában is jelentős szerepet kapott. Nem tudom, hogy volt-e rajta kívül valaki, aki a látás nyelvén e nehéz sorsú embereknek ilyen szolidaritással állított volna errtlé- ket. Az ifjú Feledy, bár kacérkodott a múzsával, úgy gondolta, bányamérnök lesz. Annál is inkább, mert özvegy édesanyjának öt gyerekről kellett gondoskodnia. A polgári elvégzése után a bányamérnökségen művelési térképeket rajzolt. A szentpéteri évek mély nyomott hagytak benne. „Nincs sok okom, hogy valami megszépítő nosztalgiával gondoljak azokra az évekre. Most már időben is régen elszakadva lapjaim közvetlen indítékaitól, lehetséges tárgyilagossággal szemlélve dolgaimat, mégis arra döbbenek rá, hogy munkáimnak minden meghatározó formai és szellemi gyökere - tematikájuktól is függetlenül - abból a világból eredeztethető” - írja az elveszett éden mai napig kisugárzó élményéről. Egyszer a rádióból tudta meg, hogy a Derkovits-kollégi- um felvételt hirdet. A búvópatakként benne lappangó készség - évek óta nem rajzolt már — erősebbnek bizonyult a realitásnál: azonnal jelentkezett, s fel is vették. Ez volt az a pillanat, lehet talán kegyelmi állapotnak is nevezni, amikor megváltozott Feledy Gyula élete. Visszaemlékezését a miskolci Fe- 1 e d y ház egyik szobájában hallgatom. Ide beszéltük meg a találkozót. Ez a Liszt téri műemlék jelle gű épület ad otthont válogatott műveinek. Az egymásba nyíló öt kiállítóteremben mintegy száz alkotás - a gazdag életmű keresztmetszete - reprezentálja eddigi munkássá gát. Festmények, rajzok, vegyes technikával készült művek, rézkarcok és litográfiák kerültek a falakra. Ez az eleven tárlat gyakran változik: újabb művek váltják a régebbieket. Tavaly Nyomataim címmel 1950 óta készített sokszorosított grafikáinak adott otthont a Feledy-ház. A 188 munkát bemutató tárlat katalógusában a következő sorokat olvashatjuk: „Az égi műhelyekbe távozott barátaim és pályatársaim: Kondor Béla, Csohány Kálmán, Lenkey Zoltán, Lukovszky László, Reich Károly, Rékassy Csaba, Würtz Adám emlékezetének ajánlom. F. Gy.” Micsoda nemzedék! A háború után rajban felröppenő magyar grafika nemzetközi mércével mérve is jelentős alakjai. A legfiatalabb és a legidősebb között tizenöt év a korkülönbség. Különböző sorsok és művészi attitűd. Egy viszont közös bennük: a hivatás rajongásos, magas hőfokú átélése, az etikus művészi magatartás, a szakmai tudás tökéletes birtoklása. Tiszta eszmények vezérelték őket, s hittek abban, hogy hazájuk egyszer majd minőségében megemelt szellemiségű ország lesz. Feledy ebbe a generációba tartozik, bár sokáig a festészet foglalkoztatta. Szőnyi István visszatérő teherként nehezedett rám a jövőm.” A nagy változást - egyúttal a művészi válságból való kilábalást - a krakkói főiskola hozta. Itt tanulmányozhatta a műhelygrafika műfajait. Hazajött, majd a képző- művészeti főiskolán tanított, ahol többek közt tanítványa volt a későbbi jó barát, Kondor Béla is. Demeter István mellett a másik, Feledy életében és munkásságában meghatározó nagy élmény, Krakkó után elviselhetetlennek tartotta a főiskola légkörét, s 1955-ben hazatért szűkebb hazájába. Azóta Miskolcon él. „Az igazsághoz tartozik még, hogy a viszonylagos függetlenségemet mindig féltettem, így nem voltak tanári aspirációim. Egy képzőművésznek szabadnak kell lennie vagy papnak” - mondja. Elsőként kezdett itthon színes grafikákat készín y í , majd később Barnoven dékenem igazan^, éreztc jól magát a bőrében. Nem tu-^ dott megbarátkozni a Gresham értékszemléletével. „Egyre többször tettem fel magamnak a biblikus kérdést: mi végre fest az ember? Minden további nélkül leélhettem volna úgy az életemet, hogy elkezdek posztimpresszionista képeket festeni, s majd egyszer rám ragad, ez vagyok én. Visszacsay is megjegyezte, hogy párját ritkító színérzékenysége van. Sokat kísérletezett ebben az időben. Öt éve nem készít sokszorosító grafikát. Mostanában rajzol és fest. Újabb egyházi munkái a Bodonyi Csaba tervezte sa- jópetri templomba kerültek. Az 55x65 centiméteres képeken az angyali üdvözlettől Mária megkoronázásáig az evangélium rövid történetei elevenednek meg. A róla készülő monográfia talán jövőre megjelenik, ha meglesz rá a pénz. Erről a kultúra mai helyzetére terelődik a szó. „Az elvonási tünetek a nemzet testén majd később jelentkeznek. Remélem, a folyamata nem válik meg- fordíthatatlanná. Tudomásul kellene venni, hogy a virtuális értékek sokkal bonyolultabban és lassabban térülnek meg.” Tarczy Péter
