Észak-Magyarország, 1997. június (53. évfolyam, 126-150. szám)

1997-06-28 / 149. szám

II ÉM-héfvége Kilátó r „Készen áll már a híd táncot járnak?” 5- Diskurzus az hidakról, az kompokról s határfolyókról ­Nemcsik Pál Torkomon akadt a szó, mert a középkor homá­lyába vesző táncdal befejezetlen; Avignonra kel­lene igazítani a kadenciát, ahol a Rhone-menti polgárok táncra perdültek annak okán, hogy fel­épült a hídjuk, vagy vége szakadt a pápák fogsá­gának. A híd építésének gondja telepedett rá nyugalmamra; nem akar szűnni kedélyállapo­tom romlása, mióta a hidasmester egyre ingerül­tebben közli útbaigazítását az Esztergom - Pár­kány közötti híd újjáépítése ügyében. Amikor Ján Jasovsky szlovák közlekedési mi­niszter rendreutasítását olvasom, miszerint: „Mi nem ott fogunk hidat építeni, ahol az idegenek szeretnék, hanem majd ott, ahol szükségünk lesz rá!” -, akarva-akaratlanul Szemere Miklós azon verse lopódzik elő emlékezetemben, melyben a pánszláv izgatok fennhéjázására válaszolt 1882- ben: „Rémítő a nyúlnak tajtékozó haragja, / Ré­mítőbb a pánszláv hősi indulatja!” Mária Valéria-híd roncsai ott éktelenkednek a Duna fölött 1945 óta. Az EU ötmillió ECU-t aján­lott föl az újjáépítéséhez, ha a két fél megegye­zik. Kérdés, elúszik-e a Dunán, ha a szlovák fél újabb és újabb indokokkal halogatja a megegye­zést. Jasovsky vízügyér, kinek bölcsője fölött al­tatódal gyanánt szólhatott a népdal: „Pri Pres- porku na Dunaji húsky saperú...”, „Prespork fö­lött a Dunában libák tollászkodnak...”, mostaná­ban nem a pesztra dalára figyel, tanácsadói sze­rint az Esztergom - Párkány közötti híd megépí­tése révén Magyarország katonai hídfőhöz jutna, és a csecsemőkorát élő szlovák állam a magyar imperializmus martalékává válnék. A jóemlékű Balassi Bálint szelleme is munkál bennem, mivel éppen Esztergom ostrománál szerzett sebesülése okozta idő előtti halálát. Kép­zeletemet nehéz féken tartani, mert a hidakkal kapcsolatos képzettársításaim, emlékeim a tudat felszínére igyekeznek. Ha már Esztergomnál nem járnak örömtáncot, rophatják azt a záhonyi hídnál, különösen 1990 óta, amikor Továris Bur­lakov kényszerű oldallépésekkel sasszézott át a hídon. Örömöm akkor sem volt teljes, mert te­kintetében kényszermosolyt véltem felfedezni, mintha a visszatérés reménysugára csillogott volna szemeiben. A hortobágyi Kilenclyukú hidat a hátország nyugalma övezi, bizakodjunk abban, hogy a hídi vásár idején a népes vendégsereg nem kap szív- infarktust a számlák kézhezvétele után. * „Kompország” katonái vígan táncra perdülhet­nek, mert alaposan szűkül a szolgálati idő, a lel­kiismereti okokra hivatkozók egyre többen vá­laszthatják a polgári szolgálatot. Az igazi kompokról kívánok szót ejteni: olya­nokról, amelyeket az éj sötétjének közeledtével kikötöttek, s bennük hallgatott a sötétség, vala­hol a Szamos mentén. Mindig voltak és vannak, akik a révész fá­rasztó munkája idején elrebegték: „Most segíts meg, Mária!”, s megkönnyebbülten léptek a túlsó partra az átkelés nehéz percei után. De voltak és vannak, akik fohász helyett ron­tást, átkot könyörögtek azokra, akik az éj leple alatt vállalt illegális fuvarok idején zavarták „tisztes” munkájukat. Hallom, hogy a Tisza men­ti Nagylónya kompján több mint 20 gépkocsit si­került a révészeknek átcsempészniük Ukrajná­ba. Közben valószínű mágikus mondókákat mor­moltak, hogy a VPOP közkatonái messze elke­rüljék a szőke Tisza hullámterét. A kompmeste­rek, Cháron jogutódjai szorgalmasan szedegették az obulusokat minden elkötött járgány átszállí­tása után, mígnem a határrend őrei le nem fülel­ték a barterkereskedelem bajnokait. Június 28., Szombat Felmenőink, kik a monarchia idején az erdé­lyi Désen, vagy a felvidéki Liczében vagy Privi- gyén élték nyugalmas éveiket, mielőtt dörgött volna az ég, és lángba borult fél Európa, alig sejt­hették, hogy egykoron a Duna, a Tisza, az Ipoly vagy a Dráva családot, népet elválasztó határfo­lyóvá válik. Nem akadt jövendőmondó, aki meg­jósolta volna, milyen áldozatokat kell elszenved­nie a határfolyók menti magyar lakosoknak. Mindig őszinte részvéttel gondolok azokra, akik szenvedői lettek az erőszakosan megraj­zolt határoknak; nevüket, számszerű adataikat nem tartotta számon a hivatalos krónika. Há­nyán menekültek a kollektív bűnösség nyo­masztó vádja elől a II. világháború után Csehszlovákiából lélekvesztő ladikokban szo­rongva? Ki emlékszik még arra, hogy Izsák La­jost sárospataki iskolatársamat Técsőről való menekülése közben, a Tisza közepén érte a szovjet határőr halálos golyója 1947-ben? A Dráva magyar oldalán szolgálatot teljesítő bor- sodnádasdi Barcsai Gyulát 1951-ben érte Tito katonájának gyilkos lövedéke. Ezeknél csak az volt szomorúbb, amikor hazai földről érte lövés a diktatúra elől menekülő honfitársainkat. Most hallgatnak a fegyverek; szóból is ért az ember, igaz, a határon tilos átbeszélni! Hogy jó példát is fűzzek mondandómhoz, említésre mél­tó, hogy lehet a határfolyóval kapcsolatos ügye­ket békés úton is rendezni. Az Ipoly szabályozá­sa következtében, a tartós „haszonélvezeti jog­gal” bíró túloldali fél hozzájárult néhány hektár­nyi terület cseréjéhez. Igaz, ez ritka példa, és Is­ten malmai nagyon lassan őrölnek. Van tehát némi remény, hogy Helsinki szelleme testet ölt a békés területrendezés által. De nem folytatom, mert megvádolhatnak azzal, hogy gondolataim „kódolt” revizionizmusról árulkodnak. Vajh’ mi­kor nyeri vissza lelkem a nyugalmát, mikor lesz a határ légies, azaz határtalan? De hidakra, kompokra akkor is szükség lesz. AZ OLDAL SZERZŐI: Gál Sándor költő, író, Kassa Lászlőífy Aladár író, költó, esszéista, Kolozsvár Nemcsik Pál zeneesztéta, Borsodnádasd Szitányi György újságíró, kritikus, Gödöllő Szerkesztője: Serfőző Simon Hazafelé Kolozsvári László grafikája (Kárpátalja) Lászlőffy Aladár Román-magyar táncok Egy Brahms-motívumra - tehetném hozzá a pontosság kedvéért. Ugye tetszik emlékezni az anekdotára, mikor a nagy német muzsi­kus fojtott udvariassággal és iróniával már csak egyetlen érvet ta­lált a hivatalnak packázása ellen: „Tessék mondani, ki is volt az államtitkár Mozart idején?...” Épp a komissiót várom, felmérik a lakásokat, az én padlásom is sorra kerül s még ez a száműzetési csigahéj se elég szerény, hogy aggodalom nélkül nézhessek a rutin találkozás elébe. Mint minden elébe az elmúlt hatvan évben, ami­kor a keresztnevem helyesírásától kezdve, mindenbe beleakadtak, s csakis az én hátrányomra akartak eldönteni mindent. Bármit. Ez a személyes sorsom több mint húszmilliószoros, de most egye­dül kell átélnem, mint egy influenzát vagy vakbélműtétet. Egzisz­tenciális élmény. Ezért igyekszem valamennyiünk nevében figyel­ni, reagálni. Sorban jönnek a húsvétok, és kis próbapassiókon ke­resztre feszítgetik-feszegetik a barátság eszméjét, a megbékélés gondolatát, az egyetem ügyét, a két- vagy többnyelvű feliratok el­vét. Csodálom, hogy egy ilyen nemzeti önérzet égisze alatt egyálta­lán belemehetnek a 3,14-es Pi-érték általános használatába, és itt szintén 9,81 a gyorsulás koeficiense. Lévén ez egy egészen különle­ges rezervátuma a világegyetemnek. Annyira különleges, hogy nem is értem: miért ő akar euro-atlanti csatlakozást s nem csatol­ja magához Euro-Atlantiszt. Mégis jó tavasz ez. Jobb tavasz. Nem a sok bal-tavaszhoz mérem, hanem ahhoz, hogy drágább nekünk, mint az eddigiek bármelyike. Igen. Hogy drágább az világos. Hogy jobb, arról el kell töprengeni, hacsak nem járunk ettől is úgy, mint valami áriázó Bánk bán, hogy míg itt(ott) töprenkedünk, hazánk borítja szemfödél, s elvész becsületünk. De csak semmi romantika! Szentmarjai citromos vízzel csillapította/gatta magát, én cikket írok az ominózus reggelen. Igen, már hallom is a lépcsőn közeledő lépteket. Te jó ég, hányán is jönnek? Jön a kozák a dzsidával s én a kukoricásban versifikálok. Ennek még Petőfi is megadta az árát. Nem állandó feszült figyelő készenlétre neveltük át magunkat, ké­peztük ki egymást jó pár évtizedig, s milyen büszkék lehettünk, hogy ment a dolog, hogy túléltük. Azt a hetvenet lehet. De ezt a hetet, úgy látszik, nem fogjuk. Jövel Európa, ha dzsidás is vagy, kozák is vagy, ha jobb, ha különb vagy ennél. Ha nem, akkor ma­radj ott magadnak... „biztatóm valál, hittem szép szavadnak mégis megcsalál...” Itt mindig minden törvényes. Akárcsak eddig. Tör­vény az, ami a tévedés, a nyomorgás, a bántalom, a kisemmizés alapja, amíg valami mással, egy másik pont olyan alappal nem he­lyettesítik. Úgy változik, alkalmazkodik ez a fajta legalitás, mint a harisnyamaszk a bankrabló pofájához. Egy biztos, világos, végle­ges: bármivel, amit felmérnek, kimérnek, számbavesznek, eldönte- nek, mindennel mindig engem, a kisembert, az állampolgárt szorí­tanak sarokba, rövidítenek meg, hoznak megalázó, kényszerhely­zetekbe. Nekem szorul össze a szívem, a szám. „Jó reggelt! Tessék! Tessék befáradni. Vigyázat, ott lépcső van...” - kondul a szöveg, ahelyett a félrevert harang helyett, melyet még Schiller előtt ön­tött minden írástudó kebelébe, országok, rezsimek, jöttment ren­dek, kapkodó kormányzatok ellen a becsület s a lelkiismeret. Ahe­lyett, hogy felüvöltenék ilyenkor, rájuk fórmednék, akár ha bo­londnak is néznek miatta - úgyis hülyének néznek, semmibe vesz­nek, mit számítana? -, hogy ne hozzák nekem egyre a rendeletei- ket, az újabb számítgatásaikat, mint házszenteléskor esedékes gáspármenyhértboldizsárkodást, ne hozzák ők nekem az Európá­jukat, csak ne falazzák be végleg az enyémet. Gál Sándor névtelen öröm könnyeden májusi ritmusban emelkedik a fű-özön s feketéből a lugas is zöldre vált aprócska ámde szép öröm látni hogy ami él miként újítja önmagát tegnapi vak-sötét venyigékből buggyannak áradó nedvek a majdani bor bíbora s a friss rügyek ahogy fölmerednek valóvá rezzen a csoda kegyelmezzetek mondanám annak ki pogányul itt úgy van hogy nincs s ha néz se lát nem köti törvény sem idő s azt sem hiszi hogy a hit adhat bármily feloldozást s mégis mégis a fű-özön smaragdra változik körül s mert van jó hogy elér e névtelen öröm Gerényi rotunda Tóth Lajos grafikája (Kárpátalja) Mittel úr Közép-Európában Konferenciakötet Tőzsér Árpádról Szitányi György A nyitrai hungarisztika tanszék gondozásában jelent meg Él­mény és absztrakció címmel a Tőzsér Árpádot hatvanadik szü­letésnapján köszöntő tanulmánykötet. A közép-európai régió irodalmi energiái táplálnak mindent, amit e században közép-európainak nevezitjünk, és ezek lát­szanak garantálni e régióban minden nemzet túlélő indulatát, s erejét. Tőzsér szerintem a világon - nagyjából és egészében - min­dent tud, amit művészetekről, hagyományról, írói mesterség­ről és közép-európaiságról egyetlen ember megtudhat. Nem véletlen, hogy két jellegzetes hőse: Mittel úr és Vogelsinger. Amiként érthető, hogy a két önkép közül Mittel Ármin vált maradandóvá, hiszen minden fölötti, ami nemzeti és ami vi­lágszerte korazonos (avantgárd). A mittelség az, ami szinte kihívóan középszerű, hogy fittyet hányjon az elitistának is, a bunkónak is, mittel, hiszen közép-európai, mert mássá lenni se kedve, se oka, sót lehetősége vagy indíttatása sincs, ugyan­akkor mélységesen filozofikus, hogy a rendszeres tudást szembefordíthassa a célszerűen rendszerezett idegen elméle­tekkel. És persze a szemléleti hovatartozását is jelöli - az egy- pártos idők megbélyegző szolipszizmusa, a lírikus (és az egész­séges ember) természetes szubjektivitása. Éles szarkazmus­sal, csakazértís vállalván - látszólagos álruhájában - a mate­rializmus egyeduralmának felcsúfolását. Látszólagos ez az ál­ruha, amikor a művész attól költő, hogy szubjektumából indul ki, a líra - Tózsérnek szaktárgya ez - a szubjektum totalitása Hegel szerint. Ekként és ezért fordul visszájára a hegeli világ- szemlélet Madách Tragédiájának gondolkodtatva nevettető Adalékában, a mitteliánus magyar színben, amit méltó hang­súllyal és megértéssel Pécsi Györgyi tanulmánya emel ki. Olyan lukácsgyörgyösen ontológiás a duplán parodisztikus Szenei Molnár-figura, hogy egy­szerre idézi fel Paust töprengé­seit és Naphta elmélkedését. Az egyéniség nehezen kerüli el az iskolateremtést, kivált ha lapszerkesztő: - Pokstaller Lívia és Csehy Zoltán személyében - tőzséri iskola lehet születőben. Legalábbis megvan a szándék. Ezen valószínűleg nem változ­tat. hogy a kötet megjelenése óta kivették Tőzsér kezéből az Irodalmi Szemlét. A kötet a születésnap alkalmából elhangzott, illetve az arra írt köszöntőket és tanulmányokat adja közre, miáltal nem csu­pán az ünnepejtről szól, hanem a róla megnyilatkozókról, rész­ben tehát a határokon inneni magyar irodalmárok szellemiségé­ről, fogékonyságáról - végeredményben alkalmasságáról is. Mit­tel úr köztes létét a kötet szerzői közül, úgy tetszik, legmeggyő­zőbben Pécsi Györgyi érzi meg, maiként a hatvanéves költő fia­talságával a többség alig tud valamit kezdeni. Varga Lajos Már­ton sem teljesen érzéketlen, de a jellegzetesen avantgárd, nem egyszer posztavantgárd humorra nincs hiteles antennája. Tő- zsérnél a szóelválasztósok nagyon pontosan és - szerintem - vi­lágosan érthető, kimunkált, szándékos elvétése mind-mind je­lentős mondanivalót hordoz a jelentésszféra bővítésében. Nagy Pál - példának okáért - Tőzsér vizuális elemeit firtat­ja. Nincs okunk vitába szállni vele, mégis furcsállom, hogy bár emleget enjambement-okat (föntebb elválasztásokként kerültek szóba), átlép ezek speciális, mitteli-tőzséri változatán. Duba Gyula önvallomásba hajló irodalmi esszéje pedig a hajdani né­zetkülönbségek fölötti derűvel alkot kis remeket. Ünnepelt és ünneplők felől olvasva egyaránt tanulságos, ahány szerző, annyi arc, s mindegyik az ünnepelt egy-egy mél­tányolandó, hiszen valami módon igaz képmása. Ä legalaposabbak és leghitelesebbnek azonban a nálam sok­kal érdesebb hangvételű kritikus, a tudós Fónod Zoltán tanulmá­nyát vélem. Az irgalmatlan kritikus távolról sem meghatott sza­vai úgy szólnak a méltó pályatársról, hogy - ki előtt szintén nem ismeretlen Mittel Ármin - képtelen vagyok nem hinni neki. Mindazonáltal a kötet egésze mint egység is megállja a helyét. (Nyitra, 1996$

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents