Észak-Magyarország, 1997. június (53. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-28 / 149. szám
Kilátó Nem akar szűnni kedély állapotom romlása, mióta a hidasmester egyre ingerültebben közli az esztergomi híd újjáépítése ügyében útbaigazítását. II. oldal ÉM-riport _____________ H ogy mennyi lehet egy kétszobás lakás fűtése, Robi túltippeli. Nem csoda. Még a zsebpénzéből sem tanulhatta meg a gazdálkodást: havonta 185 forínt ura. III. oldal mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm Kitekintő_____________________ H uszti Péter több mint 25 éven át kifejezetten prózai színész volt, Shakespeare-t, Csehovot játszott. Most azt vallja: kifejezetten örömét leli a színpadi éneklésben. VII. oldal Árnyjáték Fotó: Dobos Klára A hét embere Berkő Péter, akinél sorban állnak a nők Nagy Dezső Berkő Péter ajtaja előtt a szó szoros értelmében sorban állnak a nők, ugyanis a foglalkozása immár közel negyedszázada szülész-nőgyógyász. A szakképesítését 1973-ban szerezte a Budapesti Orvostovábbképző Egyetemen, majd nyolcévi másodfőorvosi gyakorlatot követően 1988-ban nevezték ki a miskolci Semmelweis Kórház szülészeti és nőgyógyászati osztályának főorvosává. S a héten kiderült, holnapután ő kapja meg az intézmény rangos kitüntetését, a Semmelweis-díjat. Szűk irodájában most nagy a felfordulás, ugyanis éppen költözik a főorvos. Maga mögött hagyja a Semmelweis Kórházat, hogy a megyei kórház szülészeti osztályának vezetője legyen. Nem kis dilemmát okozva ezzel eddigi munkahelyének és önmagának. Mint mondja: nehéz döntés volt, hiszen azt hagyja itt, amit felépített. Egy kicsit a szívére is hallgat, hiszen tanulóéveit a megyei kórházban töltötte. Egy azonban biztos: így több emberen tud segítem. Pedig eddigi osztályán is nagy átszervezések történtek, amíg itt dolgozott. Osztályvezetősége alatt évi 60 ezerre növekedett az osztály fekvőbetegbefogadóképessége, közel 90 ezer járóbeteget látnak el, az osztályán folyamatosan emelkedik a szülések száma (ellentétben az országos és megyei tendenciával). Az osztály műszerezettsége ma már a kor igényeinek megfelelő. Az országban harmadikként nyerték el a WHO és az UNICEF nemzetközi kitüntetését, a „Bababarát kórház” címet. Berkő Péter kandidátus lett, és miskolci munkája mellett bejárta a világot. A Föld számos pontján, különböző konferenciákon közel kétszáz előadást tartott, bemutatta az általa kidolgozott újszülött-vizsgálati módszert. S mint elárulja, az egészben az volt a legjobb érzés, mikor az emelvényre szólítva elmondták: Magyarországról, a miskolci Semmelweis Kórházból érkezett.- Nem szeretném, ha valaki azzal vádolna meg, hogy „ma- gyarkodom” - mondja -, de bármerre jártam is a világban, mindig hazavágytam. Sőt, a kint élő magyar származású családokkal beszélgetve az az érzésem támadt, hogy legbelül ők is magyarnak vallják magukat, s csak másodsorban annak az országnak az állampolgárai, ahol pillanatnyilag laknak. A sok munka meghozta gyümölcsét: számos szakmai elismerést kapott. Nemrégiben választották a New York-i Tudományos Akadémia tagjává, most pedig a Semmelweis-nap alkalmából újabb kitüntetést vesz át: a Semmelweis-díjat.- Azt kell mondanom, minden djj és elismerés kedves számomra, ám ez a mostani azért is érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert az elmúlt kilenc év eredményeit jelzi. Berkő Péter 24 éve dolgozik a „szakmában”, és annak ellenére ítélték neki a díjat, hogy távozik a kórházból. A kérdésre, hogy miért ezt az ágát választotta az orvostudománynak, így felel:- Két élmény is közrejátszott abban, hogy nőgyógyász lettem. Az egyetemen minden klinikáján jártunk, ám a legnagyobb lelki élményt az nyújtotta, mikor láthattam: mekkora boldogságot jelent a szülőknek egy kis ember vi- lágrajötte, és örülök, hogy én is segíthetek ebben. A nőgyógyászatot pedig egy nagy tiszteletnek örvendő professzorom speciál kollégiumán szerettem meg, aki a női hormonzavarokkal foglalkozott. A szülész saját gyermekei születéséről „lemaradt”. Az első fia érkezésekor még katona volt, a másodikénál pedig épp’ szakvizsgát tett - szülészetből. A vizsgája közben, mikor a négy tételéből kettőt már elmondott, vitték be a táviratot: egészséges fia született.- Akkoriban még nem volt divat a „papás-mamás” szülés - meséli. - Amikor bevezettük ezt a módszert, nekünk is voltak fenntartásaink, ám most azt mondom: tisztelem, és egy kicsit irigylem azokat az apákat, akik ott lehetnek a feleségük mellett, és biztathatják egymást, foghatják egymás kezét, még egy olyan intim pillanatban is, mint a szülés. Saját gyermekei már felnőttek. (A két fiú egyike sem választotta az orvosi hivatást: az egyik jogász lesz, a másik közgazdász.) A pihenés óráit, napjait legszívesebben teniszezéssel és síeléssel tölti. Erről is sokat tudna mesélni. Tavaly például mentő hozta haza egy franciaországi sítúráról. Közel 500 méter zuhant egy rosszul kiszámított kanyar után. Eltörött a válla, öt bordája, elvesztette az eszméletét, és helikopterrel szállították egy francia kórházba. De túlélte, és az idén már Ausztriában képviselte a miskolci színeket az első szülész-nőgyógyász síversenyen. Lófarok Filip Gabriella A hírtől, hogy Pesten megint lövöldöztek, már meg sem rettenek. (Persze, nem az én fülem mellett süvítenek el a golyók!) Az sem hoz már ki a sodromból, ha azt hallom: folytatódik a maffiaháború. (Könnyű nekem, az olajüzletből csak az étkezési ára érdekel, ukrán kapcsolatom nincs, kábítószert is csak a rendőrségi prospektusokon láttam...) Mondhatni, semmi okom a félelemre. De mégis: aggódom. Nagyon aggódom. Például Kovács néni miatt. Ixovács nénit mentővel hozták haza a kórházi kivizsgálásról. Hiába vehetné ingyen igénybe a tömegközlekedés szolgáltatásait, ő már segítség nélkül nem tud felszállni a buszra. A járdán is csak a botja lép, a lábait meg óvatosan utánatolja. Bal lábat a bot után, jobbat a bal után. De most végre itthon van, és a bot helyett a létrába kapaszkodik. Nem hív segítséget. Egyedül cipeli ki a ház elé a kétágú lajtorját. A következő „járattal" a fűrészt hozza. És lássatok csodát! Gyenge keze szorgos munkájának köszönhetően földre hull a meggyfaág, mely a szomszéd háza elől az ő háza előtti részre nyúlt át - úgy tíz vagy tizenöt centiméternyire. Kovács néni, ha szükségesnek tartotta, minden évben elvégezte ezt a műveletet. Nem volt ő haragban a természettel. Ablakában virágok nyílnak, példásan gondozott a kertje. Annak idején - még a férjével - ő is ültetett három kis díszfát a járda és az út közötti parkocskába. Azok is hatalmasra nőttek, de egyáltalán nem zavarják Kovács nénit. Csak a meggy. A szomszéd meggye. Hogy miért? Csak. Persze, ha kérdeznénk, bizonyára meg tudná indokolni, miért van neki igaza. Nem úgy ám, mint Arany János Péterjének és Páljának. Tanulta ő az iskolában, hogy nevetséges dolog a telekhatáron fütyülő rigó éneke miatt pereskedni. Ilyen kicsinységért nem megy ő a bíróságra, inkább maga szolgáltat igazságot. Senki sem szól már az öregasszonyra az önbíráskodásért. A szomszéd is csak mosolyog. Persze, ha mondjuk ő lenne a híres mezőhegyesi ménes gazdája, nem biztos, hogy ilyen szelíd ábrázattal nézné megcsonkított lovait, mint most az ágavesztett fát, és az utca kövén elvérzett meggyeket. Egy hete történt, hogy - akkor még ismeretlen tettesek - levágták a versenylovak farkát. Most már tudjuk, nem olyan valaki csonkította meg a lovakat, aki nem becsüli az állatokat. A főkolompos éppen egy lovas volt. Jól ismerete a járást az istállóban. Tudta, hogy kell a lovakkal bánni. Tudta, ára van a szép állatnak. Tudta, mit ér, ha fénylik a lószőr. Most már mi is tudjuk, nem anyagi haszonszerzés miatt csonkították meg az állatokat. (Pedig mennyi vonó készülhetne tizennégy lófarokból?!) A nyomozók az alom alatt megtalálták a levágott szőrzetet. Ez ugyan már nem vigasztalja sem a lovakat, sem a ménes tulajdonosait, bár az önkéntes „lóápolók" sem lettek gazdagabbak. Nem is a pénz miatt tették. „Csak" önbíráskodtak. A ménesbirtok tulajdonosai nemrégiben elbocsátották a lovast, aki ezért barátaival együtt nevetségessé akarta tenni az egykori munkáltatót. Arról nem szólnak a híradások, milyen versenyző volt a ló nélkül maradt lovas, valóban szerette-e az állatokat? Joggal mondott fel neki a munkáltató vagy jogtalanul? Végiggondolta- e, milyen kárt okoznak, milyen büntetés jár tettükért?! A rendőrségi közlemény szerint a lócsonkítók egyike fiatalkorú, ketten még középiskolába járnak, a legidősebb is csak huszonnégy éves. Fiatalok. Felelőtlenek... Bocsássunk meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek? Mert össze sem mérhető tettük az utcai lövöldözőkével, a fegyveres rablók támadásaival, az egymásnak feszülő érdekcsoportok kegyetlen leszámolásaival?... Gyerekek még? Meggondolatlanok? Majdcsak benő a fejük lágya, és rájönnek, éppen olyan szánalmasak, mint például Kovács néni. Megértik, meg kell érteniük, mit tettek: ártatlan állatokon álltak bosszút. S ha eddig eljutottak, akkor kell nagyon vigyázniuk, nehogy arra jussanak: „csak" az volt a bűnük, hogy a lovak farkát vágták le! Nehogy azt higgyék: azt volt a baj, hogy célt tévesztettek! Nehogy azt higgyék: önbíráskodhatnak!
