Észak-Magyarország, 1997. június (53. évfolyam, 126-150. szám)

1997-06-21 / 143. szám

II ÉJVMiétvége Műhely Június 21., Szombat □ Szlovenszkói költőpróféták (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 37.) Mécs-emléktábla a helmed Szentlélek-templomban Porkoláb Tibor Mécs László (családi nevén Martoncsik József) 1895. január 17-én született a „sárosországi” Hernádszentistvánon katolikus kántorcsalád­ban. A Kassán elvégzett középiskola után a pesti bölcsészkarra iratkozott be. 1914-ben belépett a premontrei rendbe, 1918-ban pappá szentelték. Két évig Kassán tanított, majd 1920-tól Nagyka- poson, 1929-től pedig Királyhelmecen volt plébá­nos. 1945-tól visszavonultan, rendházakban élt Magyarországon. 1953-ban letartóztatták, majd három év múlva rehabilitálták. 1961-től Pan­nonhalmán talált menedéket. Itt halt meg 1978. november 19-én. A szinte teljesen elfelejtett papköltő a két vi­lágháború közötti „szlovenszkói” magyar irodalom talán legnépszerűbb figurája volt. Invenciózusan, hatékonyan és nagy rutinnal igyekezett minden­ben megfelelni a (hálás) közönség elvárásainak. A pályatársak hiába mutattak rá, hogy Mécs a mű­vészi igényességet egyértelműen a sikereknek rendelte alá, a költő példátlan kultuszát a szigorú bírálatok nem tudták befolyásolni. ,A taps és alá­zatos szolgája: Mécs László, szlovenszkói költőfe­jedelem a legszerencsétlenebbül találkoztak. A taps Mécs László [...] tragédiája lett” - fogalmaz a maga kíméletlen pontosságával Fábry Zoltán. Mécs köteteit (Hajnali harangszó, 1923; Rabszol­gák énekelnek, 1925; Az ember és az árnyéka, 1930; Fehéren és kéken, 1937) elkapkodták, gya­kori felolvasókörútjai valóságos diadalmenetekké váltak. „Új prófétaként jár városról városra - írja Farkas Gyula -, számára nem jelentenek aka­dályt a határsorompók sem, minden táborból özönlenek hívei, akik nem annyira nyomtatott verseire, mint inkább deklamációira figyelnek fel.” (Miskolcon például 1929 és 1932 között leg­alább hét alkalommal szerepelt - természetesen mindannyiszor kirobbanó sikerrel.) Verseit rend­szeresen szavalták az iskolai ünnepélyeken, a nemzeti megemlékezéseken, a különféle társadal­mi összejöveteleken és műsoros esteken. Ahogy Fonod Zoltán megállapítja: „a lírai közhelyek pa­pos, pózos költője [...] a jótékonysági és hazafias ünnepségek sikerszáma lett”. Királyhelmecen két emléktábla is őrzi Mécs László emlékét. Az elsőt a Szentlélek-templom­ban állították tisztelői. A plakettekkel díszített márványtábla szövege: „VADÓCBA RÓZSÁT OLTOK / HOGY SZEBB LEGYEN A FÖLD” / MÉCS LÁSZLÓ / O. PRA- EM / 1895-1978 / 16- ÉVEN ÁT ITT TETT TANÚSÁGOT / HITÉ­RŐL ÉS SZERETETÉ- RŐL / A KÖLTŐ-PLÉBÁ­NOS / EMLÉKÜL A KI­RÁLY HELMECIEK. A másikkal a költő egykori lakóházát (Mécs L. u. 8.) jelölték meg 1993-ban. Felirata: EBBŐL A HÁZ­BÓL HIRDETTE 16 ÉVEN ÁT / MÉCS LÁSZ­LÓ / 1895-1978 / PAP ÉS KÖLTŐ / A HITET ÉS SZERETET / HALÁLÁ­NAK 15 ÉVFORDULÓ­JÁN ELHELYEZTE / AZ EPM ÉS MKDM. A tábla - sajnos - súlyos ortográ­fiái hibát tartalmaz. Mécs Lászlóhoz hasonló költői pályát futott be „a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom legtipikusabb költője” (vagy ahogy Fábry Zoltán fogalmaz: a „par excellence Szlová­kiád magyar költő”): Győiy Dezső is. 1900. márci­us 19-én született Rimaszombatban - Wallenti- nyi Dezső néven. Apja magyar-latin-görög szakos tanár volt. Iskoláit szülővárosában, a budapesti bölcsészkaron (1919), majd a hamburgi kereske­delmi akadémián (1920) végezte. Élettörténetét így foglalja össze Czine Mihály: .középiskolás fej­jel került az olasz frontra, egyetemi tanulmánya­it épp csak kezdi, Eötvös-kollégistaként máris fegyvert fog, hogy fenyegetett hazáját védje a Vö­rös Hadseregben [...] Ami utána következik, fel­sorolni is bajos: volt mezőgazdasági munkás és házitanító, bibliamagyarázó és sajtótitkár, ma­gántisztviselő és állástalan poéta, s főként újság­író [...] Élete első ötven esztendejében - noha alig mozdult a Kárpát medencéből - nyolc államérá­ban írták ’mindenféle könyvbe’ a nevét”. Pályájának csúcspontjaiként általában a hú­szas évek második felét és a harmincas évek vé­gét jelöli meg az irodalomtörténet-írás A húszas éveket azért, mert ekkor konstruálja meg (első­sorban Ady Endre, Szabó Dezső műveiből merít­ve és Simándy Pál szellemi hatására) azt a jellegzetes költői világképet és maga­tartásformát, amely a ki­sebbségi messianizmus ideo­lógiájára épül: „Új élet kell a magyarságnak. Nagy ma­gyar reneszánsz. Akkor meg­válthatjátok a világot. Új Messiást adhattok a világ­nak: a földi élet Messiását! A jövő Messiását! Ezt jelenti a Kisebbségi Géniusz. Vallom és hiszem. Én prédikálom szóban, cikkben, versben. Küldetése van a magyarság­nak Európa népei között. Küldetése van a kisebbségi magyarságnak az összma- gyarságban”. A Kisebbségi Géniusz harsány küldetéstu­data, agitáló pátosza, prédikáló attitűdje ismer­hető fel Győry 1927-ben megjelent verseskötetei­ben is (A láthatatlan gárda; Újarcú magyarok). Ez utóbbit (a magyar ifjúságnak, különösen pe­dig a kisebbségi magyar főiskolás diákságnak” ajánlja a kor generációs mozgalmainak (például a Sarló Mozgalom) programadó ideológusaként fellépő költő. A harmincas évek vége pedig azért tekinthető a Győry-életmű kiemelkedő időszaká­nak, mert a kisebbségi messianizmus költője ek­kor vált a „vox humana”, az „antifasiszta messia­nizmus” poétájává. Magyar Hegyibeszéd 1939 karácsonyán című csaknem négyszáz soros poé­máját (amely önálló kötetként Emberi hang cím­mel 1940-ben jelent meg) az irodalomtörténet­írás „a magyar antifasizmus egyik legjelentősebb költői dokumentumának” tekinti, és Fábry Zol­tán antifasiszta publicisztikája mellé emeli. Nagyon valószínű, hogy Győry (ma már szinte elképzelhetetlen) népszerűsége annak a befoga­dói mentalitásnak és elvárásrendszemek volt kö­szönhető, amely nem elsősorban a versek (egyéb­ként vitatható) művészi értékére figyel, hanem sokkal inkább a költő morális alapozottságú köz­életi szerepvállalását ismeri el. Talán éppen a megváltozott recepciós közeg (és ezzel az esztéti­kai fogyatékosságok felismerése) adhat választ arra a kérdésre, hogy a két világháború közötti irodalom ünnepelt költője miért vesztette el oly rövid idő alatt a közönség kegyeit. Az 1949-től haláláig (1974. február 1.) Magyarországon élő Győry egyébként már nem verseket, hanem fő­ként ,.romantikus ihletésű és sodrású történelmi regényeket” írt. Szeberényi Zoltán szerint „költészete olyan mélyen gyökerezett a csehszlo­vákiai magyarság társadalmi-politikai valóságá­ban, a szlovákiai táj igézetében, hogy mikor Ma­gyarországra költöztével ez a kapcsolat meg­szűnt, a költészetét éltető nedvek is kiapadtak”. Győry Dezső emlékét szülővárosában márvány­tábla őrzi. A kétnyelvű táblát - férje halála után - a költő özvegye állíttatta fel a Városkertben (ott, ahol hosszú ideig Tompa Mihály száműzött szobra is látható volt). Veres János úgy tudja, hogy az em­lékjelet (a Wallentinyi-ház udvaráról - Győry De­zső kívánsága szerint - ide átültetett bukszusbokor előtt helyezték el. Az emléktábla szövege: GYŐRY DEZSŐ AJÁNDÉKA / SZÜLEVÁROSANAK Győry Dezső rimaszombati emlékjele Fotók: Bujdos Tibor Kalász László Vászonhoz szövik a szót gyüröttszájú nagyanyák hosszú vásznat álmodok színes pamutot húzgálnak csíknak csöpűszálak közé s szivárványszín táncot járnak álmaik meg ujjaik hajukat is beleszőjék: az ezüstszálú időt bajukat is beleszőjék: lélegzethíjas tüdőt erő csússzon karjaikba: sűrű vászon hadd legyen emlék szökjön ujjaikba: szép mintájuk hadd legyen jaj micsoda álmot láttam vásznukat míg megcsodáltam: életük is rajta volt haláluk is rajta volt Cseh Károly Valahol, valamit P.L.-nak Bokám körül parlaggá züllő szőlők indái zörögnek szárazon a szélben, mítosztalan sziszegéssel kúsznak a tengerző időből, megfojtani a hajdani mezsgyék és tőkék sorát. Bükk Laokoonja nem lehetsz már itt, csak szemlélő, aki úgy keres valamit, mint elveszett hazáját emlékezetében a rég távollévő. N em tudom, hogy miért a lábnyomok? A szülőfa­lumban számbavehetetle- nül sok változás történt. A leg­nagyobb talán az, hogy világra­jövetelem óta (vagyis jó hatvan esztendő alatt) 1344 lélekkel csökkent a lakosok száma. Gye­rekkoromban - némi jószándé­kú kerekítéssel - ötezer lakosú nagyközségnek említettük Apá­cát, s most még 3300 lélek sem lakik a faluban. Persze, felso- rolhatatlanul sok a kedvező vál­tozás is - csak úgy szemre. De hagyjuk most a civilizációs vív­mányokat. Nekem - első pilla­natban - két dolog tűnik föl. Az egyik, hogy hatalmasak lettek a piactér platánfái, a másik, hogy nem látok a téren egyetlen liba lábnyomot; lúd-talpat, ha úgy tetszik. Nem is láthatok, mert lebetonozták a teret. Most saj­náljam a puha, langyos port - bár talpam még most is emlék­szik tapintására -, melyet együtt vertünk fel mi kölykök és a libacsapatok? Sajnálja a fene. A hajdani lúdláb-nyomokon azonban szívesen indulnék a múltból a jelenbe. A nyáron tán majd lesz időm... Most az jut eszembe, hogy - a szocializmusban - addig beszél­tünk a város és a falu közötti különbség eltűnéséről, hogy a dolog kezd valóra válni. No, nem egészen úgy, ahogyan ideo­lógusaink elképzelték. Kolléganőmnek megpendítem a dolgot, aki azonnal egy régi szó­lással válaszol. „Verje föl por­tád a fű” - mondja. Régen ez enyhébb átoknak számított, ma viszont - mikor füvesítik, par­kosítják a falusi portákat - so­kan nem is értik talán. Hajdan tudniillik, ahol a portát fölverte a fű, ott nem volt gazda, ott nem volt élet. Ahol viszont volt - rengeteg aprójószággal, meg az­tán disznóval, birkával, borjú­val, tehénnel, lóval - ott nem termett fű, de még gyom sem. Más termett - haszon! Hogy stílszerű legyek: nemcsak az ál­latok fialtak, fialt a pénz is. Magyarán: a keltetésből, fialta­tásból, éltetésből ha nem csur- rant, cseppent.- Mennyi túrót, tejfölt hozzak péntekre, ténsasszony? - kérdez­te a milimári, miközben átön- tötte dédnagyanyám köcsögeibe a friss, zsíros tejet. - Ahogy szoktad, fiam - válaszolt a szűkszavú, szikár öregasszony, aki (szigorúan tartván a. böjtöt) minden pénteken túrós lepényt sütött kemencéjében. (Hogy mi­ért nem szerettem akkoron a forrón remegő, mazsolás túrós lepényt, sőt még a - tejben ázta­tott, nagy fortéllyal párolt - li­bamájat sem? Hát bizony ezt magam sem tudom. Bocsánat, nagymama. S ha már itt tar­tunk, azért is elnézést kérek, hogy soha nem fogadtam el gye­rekként a „több nap, mint kol­bász” bölcsességét.) Öreganyámhoz nem volt köny- nyű bejutni tejesasszonynak, akkori szóhasználattal milimá- rinak, de akivel elégedett volt, annak évtizedekig biztos jöve­delmet jelentett a naponta szál­lított tej, s a heti tejfel, túró, meg vaj ellenértéke. Gyakran eszembe jut ez, mikor nyári lakhelyemen - a falusi asszonyokkal egy sorban állva ­kosaramba emelem a zacskós te­jet. Változnak az idők? Régen fi­gyelem a folyamatot. Falcaink­ban először a kenyérsütéssel hagytak fel. (Most ne kutassuk a szerteágazó okokat.) Aztán a te­heneken adtak túl, ma már so­kan disznót sem hizlalnak, s egy­re kevesebb a baromfi is a falusi portákon. Szerencsére a konyha­kertekben még termelnek. Nyil­ván ez megéri, meg szégyen is volna a megműveletlen kertecske - ha fű nőné be, gyom verné fel. Eszerint az állattartás nem kifi­zetődő? Nem bizony! Tessék fi­gyelni a sertések, szarvasmar­hák időről időre jelentősen vál­tozó (utóbb folyvást csökkenő) számát. A parasztember rend­szerint eleve tudja, amit a köz­gazdász sejt, s majd csak ké­sőbb diagnosztizál. Még megérjük, hogy azokban a községekben, ahol korábban 250-300 fejős tehenet hajtottak a legelőre, francia import tejet vásárolnak majd a magyar pa­rasztasszonyok. Pedig a föld még nem futott el (legfeljebb elég sok került idegen kézre), még vannak legelők, még most is megterem a széna és az abrak - most is lehetne állattar­tásból pénzelni. Megoldásra vá­ró országos gond ez! Csak hát nálunk ritkán kezelik súlyának, fontosságának megfelelően a dolgokat. Kis üzemi lopás, és máris rendőrért kiáltunk. A konyhalány elcsen két-három fasírozottat az óvodából, s azon­nal elbocsátják. A parlagon ha­gyott százhektárok azonban, mintha senkit sem érdekelné­nek. Természetesen legyen tisz­takezű a konyhalány, s ki kell „lőni” az üzemi szarkákat, de jobban figyeljünk legbecsesebb nemzeti vagyonúnkra a földre, s a földdel sáfárkodókra! Félek, hogy több a könnyelmű sáfár, mint az igazi gazda... Nem engedem, hogy elragadjon a nosztalgia. A fonók, a tollfosz- tás, a tengerihántás kalákás ideje lejárt. Közös szüretek van­nak legfeljebb, na meg családi események; lakodalmak, keresz­telők... De talán nem kellene a sok hasznos - eddig nemzedék­ről, nemzedékre öröklődő - is­meretet egészen elfelejteni. Olva­som, hogy a kalocsai iskolanővé­rek gazdaasszonyi, háztartási ismereteket oktatnak. A társa­dalom, a család szocializálása szempontjából múlhatatlanul szükség van ezekre. Megdöbben­tem, mikor egy harminc körüli falusi fiatalasszony bevallotta (s egyáltalán nem restellette), hogy halvány fogalma sincs a főzés­ről, sütésről. - Ezt nálunk anyu csinálja - mondta a legnagyobb természetességgel. És ha anyu, aki persze nemcsak főz, hanem, kapál, jószágot nevel és mos is a családra, egyszer csak nem bírja tovább... És ha majd. a két gye­rek és a hazatérő éhes férj hiába várja a friss vacsorát? Az persze jó, ha infrastruktúrá­ban, civilizációs lehetőségekben csökkennek a falu és a város kö­zötti különbségek. De kár volna a kiskerteket, udvarokat lebeto­nozni. Mert hovatovább a lélek sem. kap majd levegőt. És félre­értés ne essék: igazi üdülőfalu is csak egy termelő községi közös­ség lehet. Mert a falura kirán­duló vendég szeretné, ha nem a hűtőpultból emelnék ki számá­ra a csirkét, hanem az udvaron fognák meg. S aligha fóliázott felvágottra és mirelit halra vá­gyik. Hát még ha frissen fejt te­jet is ihatna... Na meg (ne le­gyünk álszentek) kisüsti pálin­kát és házi bort. S ha. mindezek mellé van fürdőszoba, telefon, telex, benzinkút és teniszpálya, meg flaszter, amin görkorcso­lyázni lehet? Legyen, persze, hogy legyen! Ugyebár ez nem zavarja a lege­lésző teheneket, a turkáló disz­nókat, a játszadozó kiscsikókat, a bégető bárányokat. De én még az úgynevezett természetes vagy parlagi tartást sem szorgalma­zom. Legyen táp és infralámpa, és futószalagos etetés és önita­tás, meg mit tudom én. Senki nem mondja, hogy szabadkémé- nyes tűzhelyen kell főzni, sütni, mikor van gáz, villany, mikor akár mikrohullámú sütőből tá­lalhatjuk a friss kolbászt és hurkát... Csak ne külhoni gaz­daságokból, portákról kelljen ide szállítani a sütni valót. M ert talán nekünk is le­het annyi sütnivalónk... És remélem, lesz is. Ne­künk is vannak marháink... Hoppá! Talán az a baj, hogy nem a legelőkön... Mert min­dennek és mindenkinek a he­lyén kellene lennie. Mint déd­anyám háztartásában, ahol nem volt több nap, mint amennyi kolbász. Gyarmati Béla Szószólóban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents