Észak-Magyarország, 1997. június (53. évfolyam, 126-150. szám)

1997-06-11 / 134. szám

Kellene egy nagyga

Egymást érik Debrecenben a tár- latnyitók. Öröm ez. Több kisebb galéria is működik a hajdú-bihari megyeszékhelyen. Ez is öröm. S az is, hogy ez a város az egyik központja a hazai képzőművészeti szimpóziummozgalomnak.

A mozgalom gondos gazdái - a fenntartók, a művészetszervezők és -pártolók - évről évre lehetővé teszik a régió művésztelepeinek megrendezését, minden tekintetben megteremtve annak működési feltételeit, példaértékű tehát e táborok mecenatúrája. Mert egyébként nem kezdhetné már a harmincnegyedik kurzusát a böszörményi Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep, jövőre tizenkilencediket a Hortobágyi Alkotótábor, s nem létesült volna a már harmadik szezonját élő alkotótanya Szoboszlón, a Cívis Nemzetközi Művésztelep. Mindezek folyamatosan élnek, hála a támogatóknak és a lelkes szervezőknek. Továbbá sorban nőttek- nőnek fel az elhíresült művésztelepek mellé a többiek, mint a vá- mospércsi, a nyíradonyi, a derecskéi.

De, éppen mert a hajdú-bihari megyeszékhely központi szerepet tölt be a régió képzőművészeti életében, számos alkotó itt él s dolgozik a művésztelepek köztes idejében, valami hiányzik a debreceni képzőművészeti életből.

Egy nagygaléria.

Kisebb-nagyobb tárlatoknak otthont adó helyek, igen, vannak. De, nyilván „köszönhetően” az előző rendszer építészeti és belső- építészeti „kultúrájának”, megörököltük azt az állapotot, hogy kifelejtették a művelődési mamutintézményekből a nagygalériának még a lehetőségét is. S máig sincs olyan méretű tér a városban, amely a helyi képzőművészeti élet minőségi és mennyiségi gazdagságát képes volna legalább kereszt- metszetében bemutatni, s amely az idegenforgalom számára is olyan bőséges választékot kínálna, amely alapján egy széles spektrumból választhat és vásárolhat is az érdeklődő és a mű- vészet- kedve- lő, akinek rá- adásul pénztárcája is elég vastag a minőség megfizetéséhez.

Nem ami feltétlenül a teret, hanem ami egy ilyen galéria működését illeti, arra vannak kitűnő példák.

Említsünk egy erdélyit a minőség mecenatúrájára. A Hortobágyi Alkotótábor tagjának, Balási Csabának a Csíkszeredái galériája a minőségért minőségi árat kér, nem váltják ott „aprópénzre" a művészek munkáit, nem adják olcsón a képeket, mondván: aki vásárol, fizesse meg a művek árát. S a kiállítóterem bőséggel kínál alkalmat

íács tibor

foto)«

arra is, hogy akinek meg nincs anyagi kondíciója a vásárlásra, lelkében vigye tovább az élményt. Igazuk van: áron alul adni a műveket (amire a kelet-közép-euró- pai régióban bizony, bőven rákényszerülnek művészek): a kultúra, a művészet leértékelése. Szükségből néha meg lehet tenni, de talán mégsem szükségszerű, hogy az amúgy is értékzavaros korban aprópénzre váltódjék a minőség.

Egy,a város és művészeti élete összefogásával léte- sülhető nagygaléria éppen arra lenne hivatott, hogy csak szigorú zsűrizésen átment alkotások kapj a- nak ott helyet, amelyeknek

egyúttal megkérik az árát is. Biztos, hogy ha a hazai és külföldi művészetértő turistákat rászoktatná a város arra, hogy igen, van ilyen hely Debrecenben, hasznára válna az e nagy településnek és jeles művészeinek egyaránt.

S nem is elsősorban a vásárlás érdekében kellene a nagygalériát

létrehívni. Hanem elsősorban azért, hogy az idegen egyazonos helyen csodálkozhasson rá a régiónk képzőművészetének sokféleségére és gazdagságára, s amely galéria részben talán azt is fel tudná mutatni, hogy mennyire gazdag a környező alkotótelepeink munkája. Kemény dió ez, tudom, s lehet, hogy utópiának tűnik. Mégis érdemes volna megpróbálni. Mert az értékeinket minél szélesebb „karcsapással” kellene megmutatni, büszkének lenni rá.

Tudós barátom azt mondta erre a (nem feltétlenül új, ám valahogy mostanában nemigen forszírozott) ötletre: igen, jó, s a létrehívás alapjaként (felkért) kitűnő helyi alkotók biztosan beszállóénak egy-két munkával, grátisz.

Biztosan.

Ami meg a zsűrizést, a kiválasztást illeti, a megméretésre is bőven rendelkezik a város esztétikailag felkészült szakemberekkel. Attól egy percig sem kell félni, hogy ne lehetne Debrecenben kiállítani egy több tagú elsőrendű zsűrit. Még abban is hiszek, hogy teljesen páratlan lehetne - és páratlan (mondjuk, hét vagy kilenctagú...) - a bírálóbizottság.

De a lényeg, újra és újra, a művészeti érték. Nem mindennapi élménye lehetne az iskolaváros diákságának sem egy ilyen - a vásárlások révén mindig változó és újuló galéria - rendszeres látogatása. Mert a művészetértővé nevelést (a Nemzeti Alaptanterv fontos része!) - a helyi kitűnő iskolagalériák mellett - még teljesebbre válthatná egy nagygaléria.

Arany Lajos

lériák, kiállítóhelyek Debrecenben

Medgyessy Terem (4025 Piac utca 31. T: 413 804)

Kortárs Galéria (4024 Batthyány utca 5. T: 410 851)

Kiss Galéria (4029 Domb utca 6. T: 419 844)

Ifjúsági Centrum (4024 Kossuth utca 1. T: 4419 113)

Kölcsey Kisgaléria (4026 Hunyadi utca 1/3. T: 413 977) Aranybika Szálló (4025 Piac utca 11/15. T: 416 777) Hajdútourist (4026 Kálvin tér 2/A. T: 415 588)

József Attila Művelődési Ház (4025 Piac utca 58. T: 410 147) Vasutas Művelődési Ház (4025 Petőfi tér 6. T: 418 494) Kodak Galéria (4029 Csapó utca 32. T: 315 150)

Kenézy Galéria (4031 Bartók út 2/26. T: 413 555)

DOTE Galéria (4012 Nagyerdei körút 98. T: 411 600)

KLTE Galéria (4032 Egyetem tér 1. 316 666)

Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola (4032 Egyetem tér 2. T: 419 366)

DATE Galéria (4032 Böszörményi út 138. T: 347 888)

Kölcsey Református Tanítóképző Főiskola

Bakoss Tibor Galériája (4026 Péterfia utca 1/7. T: 418 166) Református Nagytemplom Galériája (4024 Kossuth tér, T: 314 736)

Gábor Galéria (Gábor Dénes Műszaki Középiskola,

4027 Füredi út 69. T: 348 488)

Brassai Galéria (Brassai Sámuel Szakközépiskola,

4029 Víztorony utca 3. T: 316 590)

Dienes Galéria (Dienes László Egészségügyi Szakközépiskola,

4027 Thomas Mann utca 16. T: 411 674)

Fény Galéria (Egészségügyi Gyermekotthon,

4032 Böszörményi u. 148. T: 412 033)

Bocskai Galéria (Kossuth-laktanya, 4027 Füredi út. T: 346 877) Mecénás Stúdió (4025 Széchenyi u. 8. T: 413 243)

Déri Múzeum (4026 Déri tér 1. T: 417 577)

T. F. Mac Owen Cincinnati hatvanéves költő monológja egy Palm Beach-i szállodában.

Művészeknek éreztük magunkat, és ezért hajszoltuk az életet. De a játék veszedelmes és oktalan volt - az élet szörnyen megbosszulta magát. Ma már nincs egyéb számunkra, mint az élet.

A valóság, mely örökre túl van minden „realizmuson", a részletek őrjöngő halmaza, mely megváltozhatatlanul idegen, távoli minden „analízis”-től: csak az élet érdekel, szervezetem, sorsaim, ismerőseim, idegenek, csillagok, hőfokok színháza. A művészet iránti érdeklődésem: neurózis, az életben való mindent kizáró hitem: stílus. Egy hajszálat sem akarok vagy tudok hozzáadni a valósághoz, oly hatalmas, fantasztikusan erős, istenien tekintély-terhes előttem, körülöttem, rajtam. Életre születtem: hogy mondén életre, vagy hellén-ízű kultikus életre, nem tudom. Erős a gyanúm, hogy a kultikus életforma (D. H. Lawrence, Walter F. Otto) csak primitív és gépies „jobb-híján” dolog: akinek nincs pénze Monte-Carlóra, az a jachtversenyen való részvétel helyett imádja Neptunt. Egy ideig még harcolunk a műért, keressük a nyugalmat, a remeteséget, hogy ott elfelejthetjük a valóság, a kísértetiesen önző csak-valóság erejét, de ezek naiv próbálkozások, meddő preciőzködé- sek. Hiába bújok el hervadó parkok közepén búslakodó elhagyott hotelekbe, hiába futok Manrézák közkór- ház-imitáló, banális büro-gótikájá- hoz, hogy nyugalmamat valami illuzórikus „alko- tás”-hoz megszerezzem: én, az élet embere vagyok, az életet akartam, nem a festett képeket és írott könyveket, nem a fikció-köldökű isteneket és a „tudomány” gyáva arriválgatásait, s most az élet ideadta magát nekem. Adott ezer apró részletet, a mindennap, az úgynevezett trivialitás pornál milli- óbb mozaik-kövét, és adta nők, betegségek, művészi megaláztatások heroikus-fanyar motívumait.

Most már nincs menekvés: mikor reggel a fürdőszobában bordáimra eresztem a vizet, azokból a kiálló gebe-lécekből hiába akarnék (megszokásból, bamba rivalizálási reflexből, az „alkotás” tőlem idegen sznobizmusából) metaforákat teremteni, hiába orvostudományi értekezéseket, hiába mitológiai desszerteket. Mindez karikatúra ahhoz a döbbenetes és egész tudatomat, tudatalattimat, álmomat, múltamat elöntő tényhez képest, hogy a bordám: borda, nem több és nem kevesebb, maga a valóság, melyhez egyetlen és kizárólagos állásfoglalásom nem lehet más, mint élni velük, ha tetszik „banálisán”, mint a többi ember, de műkedés, koncert és képkiállítás, úgyhogy az az ősi, művészet-idegen életösztön, mely életem centrális vonása, eltorzult: szabad lányok, szabad borok, szabad pénzek, szabad tengerek és szabad vadaserdők (az egyetlen, ami igazán vonz és lelkesít!) helyett tinta, toll, festék, zongora lett az életem terrénuma: az ősi forrás téves mederben, oktrojált, hazug üregben. Ha egyedül élnék, városon, civilizáción kívül, valószínűleg eszembe sem jutna a műalkotás neurózisa a kultikus vagy akármilyen életelfogadás és passzív valóságba merülés mellett.

Lehet-e betelni annak latolgatásával, hogy vajon mit cselekednék most, ha más körülmények közé kerülök? „Más körülmények”: ezen nyilván azt értem, hogy „több pénz”. Abban az ordenáré körúti kórusban, melyet kereskedősegédek és tőzsdés-nejek, lila szájú rin- gyók és az „intellektuelle männliche Prostitution”-hoz tartozó újságírók énekelnek, s melynek szövege az, hogy „higgye meg fiA szerző' rajza naplójához

te, hogy művészet és élet között holmi idillikus vagy grandiózus együttműködés lehetséges, nem is sejtve, hogy néhány év múlva a legvérzőbb napokat kell töltenie azzal a kétségbeejtő kontemplációval, hogy vagy élet, vagy művészet: a kettő úgy kizárja egymást, mint világosság a sötétséget. És

am, az életben minden a pénz” - én vagyok a leghangosabb. Igen, igen. Ez nem naiv Mam- mon-imádat, én talán nem is imádom a pénzt, csak csodálom: és kétségtelen, hogy mindenekelőtt és mindenek fölött őt csodálom. Annál milliószor jobban kívánom, hal- lucinálom és csodálom, semhogy meg tudnám keresni, semhogy

■:n

élek,

félreérthetetlenül és kétségtelenül élek: én nem a könyveket szeretem, hanem a témákat, nem a vallásokat, hanem az isteneket, nem a művészeteket, hanem a „meddő” mindennapot. Engem a mindennap foglal le, az én szenvedélyeim nem vajúdó freskók, sem hullámként selymedző metafizikák, nem nagy epikai szivárványok, sem g-moll kvartettek: nem, nem és nem! Én a mindennapi pénzügyeimbe, nőügyeimbe, hivatali ügyeimbe, apró bosszankodásaimba, rokonszen- veimbe, ételeimbe és lakberendezési malaise-eimbe fulladtam bele menthetetlenül, a holnap nem azért izgat, mert alkothatok, hanem mert folytathatom minden képzelhető művészet minden képzelhető árnyékától is távolálló „prózai”, kaliberte- len életemet. Hogy enyhén pózoló szadizmussal ezt prózainak és kaliber- telennek nevezem, ennek a modern Európa és közvetlen neveltetésem az oka: körülöttem csupa könyvkeresüzletes vagy gyilkos, Shylock vagy filmrendező legyek. Amit igazán, fantasztikusan akarunk, azt nem tudjuk megszerezni. Az egyetlen nő-típus, mely vonz, mindig meg is bénít, kerüljük, félünk tőle, titkoljuk. Az egyetlen istent, melyért meg tudnánk halni, tudatosan elfelejtjük, gyávaságból, pesszimizmusból. így vagyunk a pénzzel: egyetlen témánk hajnaltól estig és estétől hajnalig, de nem tudnék a kisujjunkat sem megmozdítani érte. Ezért tartja az ilyet mint mi minden handlé erkölcstelen parazitának. Mert hagyom, hogy mindent ők vágjanak zsebre. De hát végül is nem trubadúroktól származnak. A művészet és az élet alternatívája: a művészet és a pénz alternatívája.

Nem olvastam szebb könyvet, mint az aszkéta-szenzuális J. C. Powys The Art of Happiness-ét, és nem olvastam könyvet, mely kevésbé győzött volna meg. Nekem azok a gyönyörök, melyeket ő a mindennapi élet gyönyöreinek nevez, éppen az artisztikum szörnyű bordély-csapdái: egy lehullt falevél, egy égő alvészet és tudomány mindörökre ki van zárva.

Talán ez a legnagyobb a fájdalmak közül, mely olyan embert ér, aki gyerekkorában szentül és vakon hitmely ingadozik a kedves arc és az „alkotás" között? Milyen boldog az, akinek még csak hipochondria formájában sem fordult elő az életében az alkotás rigolyája: milyen könnyen hallgat az ilyen idillikus szirénekre, akik csak a maguk kis Madonna-flörtjét, mamáskodó főzőcskéjét, bakfís-reneszánszát akarják. Mikor növöm már ki az „alkotó férfi", a „lehetséges szent", az „első igazi dé- mosz-politikus” rongy-heroikus babonáit: mikor milliószor látom, hogy csak babonák! A lényeg számomra az élet, egy-egy felvetődő arc, melyet a tegnap éjféli dagálya dob a lábam elé, mint ismeretlen kagylót. Gyerek arc: noha esetleg csak rokokó maszk vagy, légy hatalmas, mint az éjszaka tengerzöld hulláma, és mosd el papírjaimat, öntsd el a könyveimet, felejtsd el múltamat, jövőmet, kamaszkorom dilettáns ideáljait, és tény a valóság opus-tudatlan szent barmává. (1935. november 24 )

* „Az egyetlen metafora felé" napló-lapok kiadatlan folytatása, 1935-36. A Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött kéziratot sajtó alá rendezte: Tompa Mária.

konyati tó, egy étel mámora. Számomra az élet: a minden lehetőség, örök utazás, örök szökés. Szökés! Ezen fordul meg minden, ez magyarázza a pénz-hisztériát. Ez a témák témája, életeim, minden asszociációm, vérkeringésem, teóriám megváltó végcélja: szökni tudni, szökni rögtön és szökni akárhová, attól a pillanattól fogva, hogy ezt kívánom. Hol lennék, mit élnék, ha pénzem volna. Nem várom lelkem üdvösségét egy wagon-littől, nem várom Hellász hitének reneszánszát egy amerikai hoteltől, de igenis várom a saját primitív csak-élni akaró csak- élet ösztönöm egészséges kifejlését, azon kakofón kis hazugság, melyet számomra a művészet jelent, megváltó semmibe-foszlását. Lehet, hogy elzüllenék, delirium tremensben és szifiliszben halnék meg: de. ez még mindig egészségesebb valami lehet, mint az álarc, mellyel esetleg évtizedek múlva némi langyon elismerést is kikoldulhatnék a „nyájas olvasótól".

Tudja-e a világon más valami oly félelmetes erővel a szemünkbe mondani, hogy „nincs művészet, csak én vagyok, az anti-anti-antiar- tisztikus valóság", mint egy fizikai betegség, vagy egy kedves női arc? Kedves, gyermekded, kissé preciőzen asszonyos arc, hiszen a démonok és plakát-hetérák még a művészetre is képesek visszafanyalítani az embert. Honnan ez az iskolás aljas stréberség,