Észak-Magyarország, 1997. június (53. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-11 / 134. szám
Mezőcsalános- ra ritkán jár- ! nak le Pestről a színházi lU szakemberek Bf bemutató elő- 1 adást nézni. És még annál is ritkább egy olyan riagy tekintélyű művész megjelenése, mint Ver; mes Alfonz. O nem csupán a fővárosi Nagy Színház főrendezője, de sokkal több annál. Egyesek szerint nem is személy már, hanem foga( lom a magyar színházi életben. A szava döntő jelentőséggel bír, ha kell, por- ■ ba sújt, de van úgy, hogy fel is emel. Mercedesen érkezik, és mosolyogva száll ki belőle a Csor- tos Gyula Színház előtt.- Szervusztok - mondja a rá várakozó helyieknek, akik egyenként járulnak hozzá kézfogásra. Először az igazgató, majd Zselatin, a főrendező, Televényi Tankréd, a színház egyik vezető színésze, és így tovább. Boros Bence, a koros segédszínész is nyújtja a kezét, de az övét már nem tudja megmarkolni a nagy I színházi ember. Egyszerű- I en azért, mert az igazgató [ karon fogja őt, és elfordítja a szemközt lévő Kiskakas vendéglő irányába. Végül is az ebéd csak fontosabb egy kézfogásnál. Boros Bence, az ötvennyolc éves segédszínész így csak a levegőt markolhatja meg. Minek következtében először tapasztalhatja a „nesze semmi, fogd meg jól” közmondást a maga natúr valójában. Ráadásul, mivel erősen akarta megszorítani a nagy Vermes kezét, így erősen szorítja meg a semmit is. Valósággal beleváj a körmével a saját tenyerébe.- A fene... - morogja, és gyorsan körülnéz, hogy hányán láthatták ezt a jelenetet. Megnyugodva veszi tudomásul a feléje fordított seregnyi hátat, melyek mindegyike a vendéglőbe igyekszik. Ismerős képL megszokta már ezt. Ha életét önkritikusan rajzzal kéne jellemeznie, ott is egy nagy hát lenne a háttér. Rajzolna egy embert, amolyan magasra nyúlt, szikár fickót szemüveggel és egy feléje fordított nagy háttal. Igen, létezésének ez a szimbóluma. Ácsorog a színház előtt, kicsit va görbedten, mint egy ott felejtett kérdőjel, ami elől kiradírozták a mondatot. Aztán elballag a Kiskakas vendéglőig, és benéz az ablakon. Ott látja egy asztalnál a színháziakat, középütt Vermest. „Na, Boros Bence - gondolja -, itt a nagy alkalom. Megmutathatod ennek a pesti fógurunak, hogy te is a világon vagy.” Hírnököt játszik az este bemutatásra kerülő történelmi drámában. Be kell rohannia, letérdelni a király előtt, és elkiáltani: „Felséges uram, nyakunkon a tatárok!” Egyetlen mondat, de hányféleképpen lehet ezt kiüvöltenie magából. Rémülten? Beletörődéssel? Csupán a tényt közölve? És már ahogy beesik, ahogy letérdel, mi mindent lehet azzal is kifejezni! Akárhogy is, de este úgy kell eljátszania ezt a morzsányi szerepet, hogy megálljon a levegő, és tot. „reiseges tatárok!” Hol így, hol úgy mormogja el, de néha el is kiáltja, ha éppen nem lát járókelőt a közelben. Van úgy, hogy7 egy szuszra szalajtja ki magából, máskor meg szüneteket tart- közben. „Felséges uram - szüVermes Alfonz felfigyeljen rá. Ki ez a színész? Miért nem hallott róla még eddig? Miért tettek itt tatomba évekig egy ekkora tehetséget? Vermes Alfonz elképzelt reakciójától valóságos izgalomba jön Boros Bence. Nekilódul a városnak, fáradhatatlanul rója az utcákat, és közHirtelen riad fel, és nem tudja, hol van. Görcsösen markolja a trónszék karfáját, mintha így akarna meggyőződni a valóságról. Aztán felugrik, rohan ki a díszletműhelyből, le a lépcsőkön az öltözők irányába. Ahogy fut, egyre erősebben hallja az előadás végét jelző ütemes tapsot. net - nyakunkon - szünet - a tatárok!” Talán így lesz a jó - gondolja -, mert ha két szünetet is tartok, úgy hosszabbnak tűnik a szerep. És majd később is kezdem el. Előbb csak hosszan zihálok, hiszen futottam, és csak azután a szöveg.” Kezdés előtt már jó másfél órával ott van az öltözőjében. Kikészíti a festékeit, megnézi, rendben ott lóg-e a jelmeze, aztán csak ül a tükör előtt levett szemüveggel, és hunyorogva bámulja önmagát.- Te már itt vagy? - jön be Birinyi Lehel, egy másik segédszínész. - Hiszen csak a második felvonásban kerülsz színre.- Na és? - néz rá Boros Bence. - Attól még itt lehetek.- Igaz - törődik bele Birinyi -, gyere a büfébe, igyunk meg egy kávét. Boros Bence csak a fejét rázza, majd hirtelen feláll, és kisiet az öltözőből. Úgy érzi, megőrjítené most Birinyi meg a többiek fecsegése, jobb, ha eltűnik a szemük elől. Felsurran az emeleten lévő díszletmű- helybe, ott ilyenkor senki sem tartózkodik. Nem gyújt villanyt, az utcáról beszüremlő fényben botorkál el a Stuart Máriában használt trónszékig és beleül. „Felséges uram - kiáltja -, nyakunkon a tatárok!” Aztán elordítja még vagy tizenötször, majd hátradől és lehunyja a szemét. „Muszáj kicsit így is koncentrálnom” - gondolja. Aztán csak hallgatja a kintről bemorajló utcazajt, és elképzeli, hogy valahol tényleg jönnek a tatárok. És már alszik is, hortyogva, mélyen, álmában megannyi tatár üldözi tömzsi lovaikon, nyilaznak felé, és ő rémülten menekül, miközben szünet nélkül kiáltozza: „Felséges uram, nyakunkon a tatárok!”- Megőrültél? Hol voltál? - bámul rá Birinyi, arcáról törölget- ve a festéket, de Boros Bence csak legyint erre. Felkapja a felöltőjét, és gyorsan kiiszkol a színházból. „Azért - gondolja már odakint - megkérdezhettem volna Bi- rinyit, ki értesítette a királyt a tatárok bejöveteléről. Igaz, ez már mindegy, teljesen mindegy. Egy biztos, hogy nélkülem is bejöttek.” Néhány utcával arrébb bemegy egy kocsmába, és egymás után két konyakot hajt fel. „A nagy alkalom - gondolja -, hát ma ezt is elszalasztottam. Nem baj. Le van az egész szarva.” Éjfél körül tántorog hazafelé. Ott botladozik el a Kiskakas vendéglő előtt, ahol még mindig tart az előadást követő bankett. Kis tétovázás után bemegy, körülnéz, majd merev léptekkel elindul a hosszú asztal irányába, egyenesen Vermes Alfonzhoz.- Bo... Boros Bence színművész - mondja, és a kezét úgy nyújtja, löki ki a nagy ember felé, mint vívók a kardot.- Örülök... - morogja Vermes Alfonz, tanácstalanul tekintve a mellette ülő igazgatóra, majd meg akarja fogni a segédszínész kezét. Nem sikerül neki, mert az hirtelen továbblendül, és így Vermes csak a nagy semmit markolhatja meg. Boros Bence felröhög a jelenetet követő feszült csendben. És röhög, nyerít olyan hangosan, felszabadultan, mint aki egyszerűen képtelen abbahagyni. Aztán még mindig röhögve kiimbolyog a vendéglőből. Odakint összébbhúzza magán felöltőjét, szív egy nagyot a levegőből, és úgy érzi, boldog. Olyan boldog, amilyen csak egy nagy színész lehet a sikeresen megoldott, kitűnő alakítás után. X-A Első nekifutás Kezdjük a jó hírrel: évek óta nem látott méretű és színvonalú hazai művészeti seregszemlét rendezett a Műcsarnok május 15. és június 15. között, melyen Szabolcs-Szat- már-Bereg megyét három grafika és öt szobor képviseli. Sípra Ihanus és Bíró Lajos, a mátészalkai finn-magyar művészházaspár kivételével valamennyi művészünk Nyíregyházán tanít, vagy a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, vagy a művészeti szak- középiskolában. Erdei Anna és Szepessy Béla már ismert míves grafikái mellett újdonságként hatott Szosznyák Vince, a megyeszékhelyen oktató szentendrei művész Lehetséges múltja- id 1. című, vegyes technikával készült, színhatásokra épülő munkája, amit külön e tárlatra készített. Finom kimunkáltság jellemzi Erdei Anna: Fázisrajz I. című, tavaly készült szénrajzát. E kompozícióját az 1996-os megyei őszi tárlaton láttuk először, akkor díjazásban is részesült. Szepessy Béla: A lak a térben című kifejező fametszetét az 1994-es őszi tárlaton mutatta be korábban a nyíregyházi Városi Galériában. A szoborművek közül Sípra Ihanus Cím nélkül I. című lábas objektjét és Orr Lajos: Szétszántotta az ördög faapplikációját szintén díjban részesítették az 1996- os nyíregyházi őszi tárlaton. Itt találkoztunk legutóbb Bíró Lajos átütő tehetségű szobrászművészünk Király című bronzszobrával is. Nagy Lajos Imre Torzó című bronzdomborítására a hasonló papírmunkáinál megfigyelt ötletesség a jellemző. A trébelt bronz- lemez hajlatai és domborulatai között bravúrosan elrejtett női testidomra lesz figyelmes a szemlélő, mely e líraian hullámzó közeg szerves része. Ha figyelmesen szétnézünk a Műcsarnok főépületének tizenkét helyiségében, több mint harminc olyan szobrászművésztől találunk művet, akik a nyíregyháza-sóstói nemzetközi éremművészeti és kisplasztikái alkotótelepen annak huszonegy éves működése alatt egy vagy akár több alkalommal megfordultak, sőt olyanokat is találunk, akik itt készült művüket küldték be e kiállításra. Ebbe a kategóriába tartozik Zagyva László zseniális Dudás I. című munkája és Szabó Gábor: Csig lovag portréja című szoborművé, valamint Meszes Tóth Gyula: Kinyilatkoztatás című érme. A Városi Galéria gyűjteményéből két művet adott kölcsön a tárlatra: Győrfi Sándor: Töredék (Apám emlékére) és Vígh Tamás: Madár- bíróság című szobrait. A Győrfi Sándor művészeti vezetésével jelenleg működő sóstói nemzetközi éremművészeti és kisplasztikái alkotótelep nyolc hazai meghívottja közül a mátészalgyar Szalon kiállításra a műveket átadhassuk. A húsz-harminc fős sorban különböző formájú és méretű csomagokkal felszerelkezett emberek várakoztak, akik szerették volna műveiket mielőbb, méltó módon átadni a rendezőknek. Ez egy-másfél órába került, habár az átvételt számos művész - még Munkácsy-díjas is - segítette. A kétoldalas formanyomtatványok kitöltése, mivel több mint harminc nyíregyházi műről ni, ha csupán 422 kiállítására volt lehetőség? Tumultus esetére már feltalálták az előzsűrizést; rejtély, hogy ezzel most miért nem éltek. Hol vannak a művészek galériásai, ügynökei, akik százalékért leveszik a hercehurcával járó gondokat az alkotók válláról? A beadási és elszállítási napon biztosan elillant a mesterek alkotókedve. A létbizonytalanság rémével küzdő művészeinket etikátlan és megbotránkoztató olyan vállalkokai Bíró Lajos, a soproni Sz. Egyed Emma, a budapesti Márkus Péter és a szegedi Szathmáry Gyöngyi műveit vette fel a zsűri a Magyar Szalon kiállításra. A művésztelep fejlődését kezdettől fogva figyelemmel kísérő és 1979- tői felügyelő Czinder Antal szobrászművésztől, kinek sikeres életműkiállítását jelenleg a nyíregyházi Városi Galériában láthatja a közönség, egy 1995-ben készült terrakotta kisplasztikáját válogatta be a bizottság. Az S. L. távolról című kompozícióra ötletes színezés és bravúros megformálás jellemző. A megyéből származó, igen termékeny Nagy Sándor, akinek életművét hosszas tárgyalások után a város és a megye közösen megvásárolta és remélhetően hamarosan egy nyíregyházi szoborparkban helyezi Z. £rd . el, a Kőből 68x65 s?űbaduít, I. tetszetős fainstallációra helyezett kisszobor- együttessel rukkolt ki. Folytathatnám a kutakodást nyíregyházi vonatkozású művészek után, de inkább nézzük meg az érem másik oldalát. Második nekifutás A Városi.Galéria nyíregyházi művészek alkotásaival megrakott mikrobuszával április 1-jén 11-kor érkeztünk a Műcsarnok városligeti, behajtani tilos övezetében lévő melléképületéhez, hogy a Mavolt szó, elég fárasztónak bizonyult, de ehhez is kaptunk segítséget. További egy óra alatt leadtuk a műveket, melyek többségét sajnálatos módon két hét múlva - zsűrizve - öt alkotás kivételével, háromórás várakozás és szívós keresgélés után lógó orral hozhattuk vissza. Én személy szerint nem buktam nagyot a dolgon, hiszen nem túl magas az órabérem, de úgy érzem, a magyar művé- szek Zlsrajz 1. P- szén és rajtuk keresztül a művészet igen. Egyetlen iskolás nem kért sem a beadásnál, sem az elvitelnél autogramot művészeti életünk várakozó nagyságaitól, akiknek bizakodó jókedve a második menetre elszállt. Vajon miért nem lehetett a műveket, köztük terjedelmes méretű képeket, súlyos szobrokat a kiállítóhely által begyűjteni? Egyáltalán, miért kellett 2672 alkotást hiába megmozgatzásba belehajszolni, amin csak veszthetnek. Szívszaggató volt látni a magyar képzőművészet ifjú titánjait, középnemzedékét és idős mestereit, amint dohogva, megszégyenülten sillabizálták a „megdicsőültek” és „elkárhozot- tak” listáját. Szitkozódva konstatálták, hogy a magyar művészeti élet vezető alakjainak műveit is kizsűrizte a bírálóbizottság. Acsar- kodtak, pedig eredetileg a magyar államiság 1100. évfordulójának megünneplésére készültek. A nagy viszontagságok és botrányok közepette létrejött rendezvény ugyanis tulajdonképpen egy év késéssel valósulhatott meg. A magyar képzőművészek szervezetei tavaly össztüzet vezényeltek a Műcsarnokra, mikor kiderült, hogy az nemzetközi kötelezettségekre és életműkiállításokra hivatkozva el akarja szabotálni a Magyar Szalon megrendezését. E valós kifogások mögött alapvetően az állt, hogy ilyen típusú rendezvény nem illett a Műcsarnok kiállítási koncepciójába. Mivel állami intézményről van szó, amelynek felügyeleti szerve a magyar művészeti élet zavartalanságát és a művészek boldogulását szolgálni hivatott Művelődési és Közoktatási Minisztérium, végül is kompromisszumok árán sikerült a többség akaratát érvényesíteni. Göncz Árpád köztársasági elnök és Baja Ferenc miniszter védnöksége alatt megvalósult a várva várt rendezvény, amelynek Magyar Bálint miniszter által tartott megnyitójára sok mosolygós arcú ember érkezett. A boldog kiválasztottak és hozzátartozóik megjelentek, a kirekesztettek otthon maradtak. Matits Ferenc
