Észak-Magyarország, 1997. május (53. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-14 / 111. szám
Az Alsó Világban zengett a levegő. Mintha komor orgonasípok zúgtak volna fel, úgy szállt a sárkányok panaszos éneke. A fák ágai hajladoztak a vad szélben, nyikorogtak az ágak és törzsek. Hol késik a hős, hol a megtestesült erő és tisztaság, a létra- járó szentség? Mi lesz ezután az elrabolt királyasszonyokkal, és mi lesz az erőskarú, magányos kedvű szörnyetegekkel? A király- asszonyok darázsdereka megvastagodik, mellük apad, arcukra vonásokat raknak a sürgő-forgó hónapok, ruhájuk is ronggyá foszlik. A sárkányok várnak, türelmük oda már rég, arcuk helyére emberarcot öltenek, s a maszk egyszerre sajátjukká lészen. A történelemkönyvek majd sötét világról beszélnek, a fény teljes hiányáról. Nyomorról és fájdalomról, dúló járványokról. Jobbágyok és földesurak, nem isteni, hanem mélyen emberi, esetenként pedig erősen pokoli hierarchia. Az első éjszaka jogától egészen a kereszténység aszkézi- séig — a lista borzasztóan hosszú és véres. Fertőző királyságok szabdalják a kontinenseket, gregorián kórusok dalolják az Urat, aki büntet és jutalmaz, akinek gondja van a bűnösök pokolra taszítására. A kezdeti időkhöz képest meglehetős regresszió, semmi különösebb csoda, mindenre várni kell, minden annyira esetleges, és a legszebb zsoltárok ellenére is dominál az anyagelvű- ség. Lesznek persze bátrak és szabadlelkű diákok, fel-feldobott kőként igyekeznek a legmaga- sabbrendű szubsztanciák világába jutni. De hogyan! Álságos, szenteskedő tudorok okítása által? Ki lesz itt szabad, ki ismeri fel a fizika költőiségét, ki érti meg, ha már így esett, akkor ezt kell dicsőíteni? A valóság azért nem volt ennyire egyszerű és egyértelműi 1 - lesz- kedtek be az új világrendbe, de aztán egyre inkább feledték a múltat, és már kevésbé kívánkoztak el. Újabban más álmokat kellett hajszolniuk, ezeket pedig a hatalmas és mérhetetlenül magasra törő katedrá- lis mérnökei, a keresztény egyház papjai vetítették elébük. A nap néha gyönyörűen ragyogott. A sűrű erdőkben megbúvó tisztásokra éteri fény hullott, a levegőben virágok illata terjengett. Csak a szél zörgött a levelek között, és valahol messze, de közelebb az angyaloknál madarak énekeltek. Egy poros falucska feküdt a nagy síkság keleti felén. — Györke hé! — kiáltotta Karcsa, az idősebb fiú. A kisebbik gyorsan futott, mintha nyu- lat akarna fogni. Jó kedvük volt, pedig a világban, nem is olyan messze tőlük, sötétedett. Felgyújtott városok füstje konnozta az eget, a sikoltások, a harcba vonult férfiaktól elhagyott asszonyok, lányok és gyerekek jaja pedig mintha összesűrűsödött volna, fent vastag felhőtakaró zavarta meg a naen elborzasztó. A sárkányok, a néhai hatalmasságok ugyan keményen megszenvedték bukásukat és kínlódpot. A Grif hegyektől nyugatra, mint már annyiszor a nyomorúságos európai történetírás kezdetei óta, megint vihar tombolt. Ezúttal sárga veszedelem képében kísértett a halál. Mongolok jöttek a kacskaringós árnyat vető fal tövéből, lófarkas zászlóik rúdján koponyák vigyorogtak. A és hirdette: hódolni vagy halni. Az ellenkezők, az esztelen tudatlanok mind odavesztek. A bölcsek belátták, hogy az isteni gondviselés útjai kifürkészhetet- lenek, s talán mégis szebb koszos, utolsó szolgaként görnyedve imádni az Urat, mintsem hasított fejjel vettetni örök kárhozatra. Szénási Miklós BOSZORKÁNYOS ZÉPHISTÓRIA Mit tudtak, mit tudhattak ezek a játszadozó fiúk Helge vezérről? A szőke normann pár évszázada sárkányfejű hajóján az északi hideg tengerekről az egykori római birodalom által ölelt vizekre érkezett. Constantinopo- lison is túlra vitte jó sorsa, hogy vakmerő felfedezőként felhajózva egy széles folyamon ismét szelek uralta vidékre leljen. Szolgalelkű népek túrták arra a földet, nem kellett sok a büszke vikingnek, fáradt embereinek megálljt parancsolt, és azt mondta: ez a föld tetsző az ő szemének, a szíve már nyugalomra vágyik, élni ezután itt fognak mind. Király lett, és katonái grófok. Atyuskák a földtúrók felett, akik örömmel vették a törvényt, mely napjaikba rendet és rendszert hozott. Birodalom magvát vetette el ezzel a nagyszerű Helge, mely ki- n e k rendet kell teremtenie az elvadult és elzüllött földön, fenyegetni a hagyományokat felejtő csordákat, és visszaállítani az ősök tiszteletét. Ha vérrel, hát úgy. Attila útján jött a megállíthatatlan hadsereg, N agykán isteni küldöttnek tudta Előszó wmmsmmam 1991- ben jelent meg Debrecenben a: Alföld folyóirat körül gyülekező pályakezdő írók, kritikusok műhelyének, a rangos Alföld Stúdiónak 1 Más vagy című antológiája, ; amely egy csaknem három évti- ! zedes folyamat újabb állomása- I ként illeszkedett egy rendszerint f ötévenként napvilágot látó, fia- | talokat bemutató antológiasorozatba, s amelynek beszédes címé- | ül az egyik meghatározó egyéni- | ség, Szénási Miklós egy enable- matikus versének két szava szolgált: „más vagy”. A Debrecenben 1967-ben született költő, szer- | kesztő indulásának ez az ígéretes- 1 sége — újszerűséget és a tág ho- rizontú organikus műveltségi ha- I gyományokhoz való vonzódást | egyeztető törekvése — immár | harmadik verseskönyvében és el- 1 ső terjedelmesebb prózai munká- I jában igazolódik. A Boszorkányos széphistória című kisregény kü-1 lönös prózai kísérlet, nagyszabású elbeszélőirodalmi vállalko- | zás. E sajátos mű epikai, esztétikai ? jellegét elsősorban egy olyan vi-1 lágmagyarázat-elvű, lét- és törté-1 nelembölcseleti távlatú esemény-: leírás, mondhatni mito-poétikai koncepció határozza meg. amely egy közösségi egy nemzet élettörténetének — származásának, lét- küzdelmeinek — egészéti égy-: szersmind e nép öneszmélésének, világképének úgyszólván teljes szemhatárát kívánja magába ölel-1 ni. A modem, sőt posztmodem hagyománytudat érzelmes, nősz-; talgikus viszonyulása a kollektív | tradíciók megtartó értelmezési? övezeteihez, a közösségi kulturá-1 lis örökség távolról is üzenő jelentéstartalmaihoz: folytonos 1 késztetés és vállalás. Meg-meg- újuló igénye a titokfejtő metafizikai világlátás újjáteremtésének, Sárospatak — újkikötő? Múlt, hírnév, dicsőség. Sárospatak — ejti ki a nevet a művelt polgár, és a magyar történelmi nagy nevei, eseményei vonulnak el lelki szemei előtt. Okkal: a református kollégium valaha az ország minden részéből vonzotta a növendékeket, kisugárzó ereje messze túlnőtt a város határain. Emelkedett útirajzírók előszeretettel nevezik Bodrog-parti Athénnak a zempléni hegyek karéjában meghúzódó települést, s valóban, kevés magyar város büszkélkedhet ilyen megejtő földrajzi fekvéssel, szellemi arcéllel. Patak mítosza ma is eleven. Évente turisták tízezrei látogatnak ide, az ország északkeleti csücskébe, megilletődötten végigjárják az iskolákért — református gimnázium — (újabban) művelődési ház — Bodrog-part — Rákóczi vár útvonalat, s aligha gondolnak arra, hogy csak az egyik Patakkal találkoztak. Mert a történelmi emlékeken, az épületeken, a vízen kívül van egy másik Patak, az Alma Materhez gyermeki szeretettel ragaszkodó egykori diákoknak az egész világot behálózó köre; és van egy harmadik Patak is, az ország szegény peremvidékén található, munka- nélküliséggel, tőkehiánnyal, infrastrukturális elmaradottsággal küszködő, az év túlnyomó részében egészen hétköznapi életet élő, tizenötezer lakosú kisváros. Nem illik kimondani, de elhallgatni sem lehet: Sárospatak történelmi jelentőségét századunkban előbb Trianon, majd a kommunista rendszer alapvetően megingatta. Azzal, hogy a Felvidék, Kárpátalja és Erdély más országok része lett, Patak hatóköre drámaian beszűkült. A kommunista diktatúra az álla a négyosztályos gimnázium bevezetésével újabb csapást mért a kollégiumra. Megszakadt a több évszázados protestáns vonal, a tanárok nagy nemzedéke a hetvenes-nyolcvanas évekre kihalt vagy nyugdíjba ment, s a négy évnyi pataki diákiét már nem eredményez olyan szoros kötődést az iskolához és a diáktársakhoz, mint tette azt annak előtt a nyolc osztályos gimnázium. A rendszerváltozás következtében a református egyházhoz visszakerült intézmény ma is a helyét keresi, miközben — a kívülálló számára érthetetlen okból — felépült a versenytárs, az állami Árpád vezér gimnázium. A hetvenes évek végéig Sárospatak elhanyagolt, jelentéktelen kis vidéki településnek számított, s úgy tűnt, hogy már csak a múltjából él. Akkor azonban valami megmozdult. Talán az öregdiákok nem bírták már nézni a sorvadást és mozgásba hozták a „pataki lobbit”, talán dinamikus vezetők kerültek a város élére, mindenesetre elkezdődött a belváros rekonstrukciója: új a magyar organikus építészet legeredetibb képviselőjét, s a felépült csodapalota a város építészeti nevezetessége lett (még akkor is, ha használói szerint funkcionálisan sok kívánnivalót hagy maga után). Makovecz később lakóházak, Pataki nyár 97 (Június 30-ig) most tás- s a 1 é Pódium Június 3: Ratkó József: Segítsd a királyt! - Kas sai Thália Színház; 7: Hangverseny - Á zeneiskola tanárai; 13: Ez aztán kabaré! - Zenés nyári kabarészínház; 14: Hangverseny - Művelődés Háza Vegyeskara; 21: Pozsgai Zsolt: Fekete méz Színpadi játék budapesti színész.ekkel; 28: Schubert: G-dúr mise - Zempléni Kamarazenekar. Kiállítás Május 23: Zemplén régészeti leletei - Rákóczi Múzeum; május 17-iúnius 8: A Miskolci Galéria fotógyűjteményéből; június 17: A „pataki kerámia” története - Sárospataki Képtár; június: Rajz tanárok zempléni alkotóköre - A Művelődés Há za. A Sárospataki Képtár. Előtérben egy lovasszobor: címét, alkotója nevét hiába keressük majd az ugyancsak nevezetessé vált Árpád vezér gimnázium tervezésével jelentősen hozzájárult az egyedi, humán léptékű városkép formálásához. Ez azonban csak a külső. Ha a látogató a városban jár-kel, a polgárokkal beszélgetve borúlátó véleményekkel találja magát szembe. Azt mondják, hogy Pataknak van múltja — de jövőképe nincs. A város ugyan épül-szépül, ám irányításából hiányoznak a távlatos, nagy léptékű elképzelések. A rendszer- változás óta még senki nem fogalmazta meg a település hosszú távú fejlesztési terveit; azt a stratégiai célt, amely minden döntést meghatároz. És többek szerint az egyetlen kitörési esélyt a történelmi és művelődési örökség adja, amelyre építve 10-15 éven belül kulturális és idegenforgalmi célponttá lehetne formálni Sárospatakot. Nem kétséges, ehhez a természeti és környezeti feltételek adva vannak. A hegyek karéja pazar látványként vonzza a szemet, a város bővelkedik történelmi aurájú koncert- és kiállítóhelyekben (Vártemplom, Református templom, Rákóczi-vár lovagterme, Várudvar, Vörös torony, Református Kollégiut- cák léte- sültek, átjárók nyíltak, nagyvonalú rendezői kéz nyoma látszott a fő utcán és környékén. Az új művelődési ház tervezésének sikerült megnyerni Makovecz Imrét, um Repozitóriuma, Sárospataki Képtár, illetve a Művelődés Háza), erős a helyi képzőművészeti és zenei élet, vannak főiskolák, élénk az amatőr mozgalom. Ez azonban ma már önmagában kevés: ennek a célnak az eléréséhez új típusú kulturális-menedzseri és az idegen- forgalom igényeire érzékeny vállalkozói szemléletre van szükség. Tény, hogy a kultúra ma Magyar- országon vákuumba került: az állami támogatás csökkenését még nem ellensúlyozza a magánmecenatúra — szerepe például elhanyagolható a Művelődés Háza 45 millió forintos költségvetésében —, de ha az ország talpra áll, akkor ismét megnő az igény olyan szolgáltatások — utazás, kikapcsolódás, kulturális javak fogyasztása, konferenciaturizmus — iránt, amelyek egyelőre kevesek kiváltságának számítanak. Patakon jelenleg a hagyományos intézményi szemlélet jegyében nagy költséggel működtetnek változó hatásfokú egységeket. A fejlett nyugat-európai országokban, ahol a kultúra képviseletére és védelmére egész iparág szerveződött, jó ideje a programszemlélet nyert létjogosultságot: az részesül támogatásban, aki érdekfeszítő és közönségcentrikus programok tervével képes előállni. A kulturális beruházások munkahelyteremtő szerepe felismert lehetőség, a kultúra és az idegenforgalom összekapcsolása egy város gazdálkodása szempontjából természetes gyakorlat. Számtalan példája van annak, amikor egy település leleményes ötletemberei révén „kitalálja” magát, és valamilyen kulturális kínálattal ráírja a nevét a térképre. Pataknak óriási előnye, hogy már nem kell kitalálni, „csupán” a döntést meghozni és a módszert kidolgozni ahhoz, hogy mindaz az érték, ami itt az évszázadok során felhalmozódott, a város érdekében gazdasági haszonra legyen váltható. Hogy ehhez van-e Sárospatakban elegendő erő, nem tudni. De azt igen, hogy talán egyik magyar város sem rendelkezik ilyen szellemi háttérországgal — a volt diákok hálózatával —, mint Patak. Ha a város ezt a kapacitást képes volna saját jövőjének szolgálatába állítani, felkészülten, kínálati helyzetben várhatná azt a napot, amikor Magyarország európai integrációja teljessé válik. S akkor nemcsak a nosztalgiázó öregdiákok, hanem az ide látogató hazai és külföldi vendégek is énekelhetnék: Bodrog partján van egy város... Túri Gábor
