Észak-Magyarország, 1997. május (53. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-10 / 108. szám
ÉM-tabló ÉM-köszöntő Műhely Miskolc város napján adják Vajon összerakható-e egy Az 1887 nyarán kezdődő át a kitüntetéseket, díjakat komplett városkép a jeles prügyi évek a feledhetetlen a városért végzett mondások mozaikjaiból? szenvedések” időszakaként tevékenység elismeréseként A próbálkozást mentse jelennek meg az itt bemutatott a megközelítés Móricz Zsigmond személyiségeknek. szándékának mássága. visszaemlékezéseiben. II. oldal III. oldal VII. oldal A város tetején Fotó: Dobos Klára A hét embere Kozák Imre, Miskolc legújabb díszpolgára Balogh Attila Nem a borsodi megyeszékhelyen született, sőt, az ország túlsó végén, Vas megyében. Ma már azonban alighanem „tősgyökeres” miskolcinak érezheti, vallhatja magát. Most a város vezetésének elismerése is megerősítheti ezt az érzését: Kozák Imre holnap a városünnep rendezvényei keretében veszi át a polgármestertől a díszpolgári címet tanúsító dokumentumot.- Még mindig nem tartom magam rutinos interjúalanynak, bár az elmúlt években sokszor foglalkoztak velem az újságok, már „a hét embere” is voltam az Északban, legutóbb a MAB elnökévé való kinevezésemkor- emlékeztet Kozák Imre. Fél évvel ezelőtt kapta a legutóbbi nagy elismerést: októberben három évre a Miskolci Akadémiai Bizottság élére választották. Élete, munkássága szinte minden komoly eredménye Miskolchoz kötődik, holott sok száz kilométerre innen, a Szombathely közelében fekvő Górban született. Egyetemi tanulmányai révén került az ország túlvégébe; amikor a Nehézipari Műszaki Egyetemen átvehette mérnöki diplomáját, „ittragadt”.- A teljes felnőtt életemet Miskolcon éltem le. Itt jártam egyetemre, itt udvaroltam, ide nősültem, itt születtek a gyerekeim. Nem felejtettem el természetesen a szülőföldemet sem; bár a szüleim már nem élnek, a sírjuk Górban van, ami mégiscsak mélyen odaköt. Huszonéves korától a tudományos munka töltötte ki a napjait, éveit. „Haszontalan tudás nincs” - vallja, s ez mindent meghatározott. Az eltelt évtizedek során az egyetemen tanított, kutatásokat végzett a kontinuummechanika és rugalmasságtan terén, később bekapcsolódott a Magyar Tudományos Akadémia munkájába. A nyolcvanas években a Miskolci Városszépítő Egyesület első elnöke lett.- Azt mondják az emberre: „a városért dolgozott”. Mit jelent ez valójában? Például egy szimfonikus zenekar esetében? Hogy mindenki teszi benne a maga dolgát. Szerintem ez a lényeg. Én is így vagyok vele. Jórészt az egyetem kötelékében tett eleget önmaga elvárásainak. 1968 óta illeti meg az egyetemi tanári cím, több núnt húsz éven át ehhez járult a „tanszékvezető úr” megszólítás, közben egy ideig rektorhelyettes volt. 1961-ben nyerte el a műszaki tudomány kandidátusa, húsz évvel később a doktori fokozatot, 1995-ben pedig az MTA levelező tagjává választották. Bár nem említette, de munkásságnak is köszönhető, hogy ma úgy érzi: az egyetem ittléte büszkeségre adhat okot a városnak, lakóinak.- A gond az, hogy a mai „alapdivat” szerint mindenki úgymond magáért, a személyes boldogulásáért küzd. Nem pedig a társadalom üdvére. Csakhogy ha ez ötven évig így megy, az egyetemek mind becsukhatnak... Ilyen életfilozófiával ki vállalkozik majd arra, hogy hosszú éveken át képezze magát „hiába”, csak azért, hogy egyszer a hazájának, városának hasznot hajtson. Más kérdés, hogy ez ellen hogyan lehetne küzdeni. Az egyetemek önmagukban nem tudják megváltoztatni a társadalmat.- Minden mérnöki létesítéshez kellenek számítások - tér át a humán területről a reáliákhoz, megpróbálva beavatni saját szakterülete lényegébe. - Anélkül a kerék kipukkadna, a villanydrót leszakadna, a híd nem állna meg a folyó felett. Ezeknek a szükséges számításoknak az elméleti alapjait adja meg a kontinuummechanika, amivel magam is foglalkozom. A kutatómunkától - korábbi felelős megbízatások mellett - fél éve immár a MAB-elnöki teendők is elvonják. Mint megjegyzi, nem szereti - mérnök, műszaki ember lévén - az adminisztratív teendőket. Arról persze szó sincs, hogy ne tekintene elégedetten az általa vezetett intézmény működésére.- Ma már jól látom az akadémiai bizottság elnökségére háruló hétköznapok feladatokat. A legfontosabb mégis az, hogy sikerüljön ennek az országrésznek a tudományos elismertségét, súlyát növelni. Nem véletlen ugyanis, hogy a tudományos minősítettek több mint fele a fővárosban él, holott errefelé éppúgy rengeteg szakember dolgozik. A megyék ragsorában Borsod és Heves a harmadik helyen áll az egyetemre és főiskolára járók arányát tekintve. Végezetül - mint friss, sót, csak holnaptól „érvénybe lépő” díszpolgár - egy meglepő tényre hívja fel a figyelmet.- Azoknak, akiket ez a város díszpolgárává avatott a múltban, csak körülbelül az egyharmada miskolci születésű. Bár nem állítom, hogy így - akár az én esetemben is - más érzés lenne a kitüntető címet birtokolni, de mégis érdekes. Azt hiszem, Miskolc éppen jó példa arra, hogy sokat tudnak érte dolgozni, tenni olyan polgárai is, akik valójában nem itt látták meg a napvilágot. Helyek, idők, aranykor Bujdos Attila Paul Auster szép történetében egy New York-i trafi- kos reggelente pontban nyolckor lefényképezi a boltját. A fotó mindig ugyanabból a szögből, ugyanakkora képkivágással készül. Valamennyi felvételét albumba ragasztja. A meghittség pillanatai, amikor lapozni engedi a gyűjteményt a barátjának. Két férfi, cigaretta- füstbe burkolózva. Komolyak, tiszta tekintetűek. Átérzik a perc kivételességét: az egyik most nyitotta ki a másik számára a saját világa kapuit. S mire nyílt ez az ajtói „Hiszen ez mind a te trafikod" - bök a képekre a meghökkent új barát. „Tévedsz" - így amaz. „A trafik persze ugyanaz, de közben hol süt a nap, hol elered az eső, időnként nők tévednek a lencse elé, máskor férfiak, hol tavasz jön, hol nyár, hol meg tél." Állandóság és változás, ugyanabba a keretbe szorítva. Velünk öregszik, ami fölött - akárcsak saját magunk fölött - nem szeretnénk, ha eljárna az idő. Kevésbé észrevehető így a múló perc. I\egyes csalás ez, de mégiscsak csalás. Hiszen más egy trafik szabott ideje, és más egy emberé. Az utóbbi gyorsabban romló anyagból van, kevésbé csere- szabatos. Mégsem indokolatlan, ha helyekhez köti magát az ember: az egész világon csak az ő számára van értelme mindennek. Ezek a helyek nélküle is léteznek majd - ha már ő nem is -, de olyan érzéseket senki másból nem válthatnak ki, mint belőle. Senki úgy nem szeretheti, nem gyűlölheti mindazt, amit a világból átlátni képes, mint éppen ő. Nemcsak a dolog csalás jellege miatt nem sajnálom, hogy nem készítek naponta fotográfiát. Nekem nincs is olyan helyem, aminek a korát egyfolytában a magaméhoz akarnám mérni. De a pillanatot szívesen tenném el, ha lehetne. Újra hessegetném a hegy alatti kopasz parkban a lócák résein átsütő tavaszi napfénypászmákat (Durbincs sógor, kamaszos pókerparti, tökéletes mimikri, húsz évvel ezelőtt - ma már tudnám, hogyan kell nyerni, de ezt talán hagyjuk). Vagy a nyáresti Gárdonyi-kert képét (nálam még mindig két forint ez a dal?- de talán ezt is hagyjuk). Vagy a téli temető képét, amikor már megroskad a hó, s a hegyoldalban a teraszokon pirosra csípi a friss levegő az óvatosan araszolok arcát. Vagy a kőbánya panorámáját, ahogyan a csillék mellett gondolataiba merülve poroszkálhat a gyalogos. A gyros illatát a ház bejáratánál, a dinnyehéj nehéz szagát a szemetes edények fölött, a közeli benzinkút színes, játszi árnyait a plafonon, a görbe anyóka sziluettjét, amint a látómezőn átrángatja a nevető dakszli. Lám, egyszerű dolgok ezek. Ennyi tölti ki hirtelen a képzeletet. Rendjén való lenne, hogy ennyire semmi dolgok jelentsék az élet teréül adatott helyet? Aligha. Mert hát akkor kié ez a tempósan más-más alakot ölteni kész város? Kik miatt ölti ezt a más-más alakot? Mit ad azon túl, hogy itt élnem enged? És többet ad-e másnak? Az az érzésem, ha bárhol lecövekelném az állványt, mindig ugyanazt a filmet hívhatnám elő: a csapszékekben rendre csak hablatyolnak, nem derűs történetek fakadnak a habzó söröskorsókból. A buszon egymáshoz préselődőkön sem látszik különösebben, hogy érzelmeik lennének, ha van is örömük vagy bánatuk, annak jelét sem adják. Az öreg zenész ruhája még mindig koszlott, de már élesedik a kontraszt: fényes autók és megkímélt bőrű lányok, tengernyi szőkeség, diszkrét make up, a máló vakolatot váltó színes homlokzatok. Egy picit több fény a képhez (hogy jobban lássuk a részleteket, a megértés, az együvé tartozás, az emberség szép példázatait is: amikor a rendőr a falu bolondját cigarettával kínálja, s az el- szégyelli magát, hogy a virágbokorba hajította a kiürült dobozt). Hát így. Oly' messze még az aranykor, hogy innen nem is látni: ránk köszönt-e valaha, hoz-e a mások gazdagsága jólétet, szebb emlékeket. Vagy legalább gondtalanságot, hogy bonyolultabb érzések- i re is képes lehessen, akit jó sorsa arra szorít, hogy itt éljen és haljon. □
