Észak-Magyarország, 1997. április (53. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-26 / 97. szám
HÉTVÉGE ÉM-interjú A túra legkeletibb pontja, Karajakupovo, Magna Hungária területén fekszik. Ott baskírok élnek, őseikre a jelek szerint a magyarság átvonulása hatással volt. II. oldal ÉM-riport __________ A kalamajkát kiváltó pokoli zajt az oxigéngyár berendezéseinek, a levegőszétválasztó egységnek, illetve a hőcserélőnek a működése okozza. III. oldal Műhely_____________________________ G árdonyi Géza életének borsodi állomásain is emléktáblákat helyezett el a „hálás utókor”. Az író édesapja szinte az egész országot végigvándorolta. VII. oldal Este a Michigan-tó partján Fotó: Dobos Klára A hét embere Vasas László, a Szent György-szobros rendőr Cs. Kelemen Andrea Borsod-Abaúj-Zemplén megye közbiztonságáért-díjjal tüntették ki Vasas László alezredest. A mezőkövesdi rendőrkapitány - több társával együtt - a szerdán rendezett miskolci rendőrnapon vette át kitüntetését, a sárkányölő Szent Györgyöt ábrázoló szobrot.- Valójában mindig is rendőr szerettem volna lenni - kezdi pályájának történetét az alezredes - Talán az is közrejátszott, hogy ebben nőttem fel, ugyanis apám szintén rendőr volt. Sőt, még a család ismerősei, barátai is ebből a körből kerültek ki. Igaz, a szüleim soha nem erőltették, hogy ezt a pályát válasszam, magam döntöttem így. Amikor ’82-ben alhadnagyként a kövesdi kapitányságra kerültem, tudtam: ez a döntés nem néhány hónapra szól. Szóval, valahogy természetes volt, hogy apám nyomdokaiba lépjek. Vasas László alezredes a Heves megyei Újlőrincfalván született. Ott töltötte gyermekéveit, de az érettségit már Miskolcon, a Bláthy Ottó Villamosipari és Műszaki Szakközépiskolában szerezte meg. A katonasághoz azzal elképzeléssel vonult be, hogy utána a rendőri pályára lép. Mikor leszerelt, 1979-ben el is indult a felvételi folyamat Heves megyében, de számára máig is ismeretlen okok miatt próbálkozása nem járt sikerrel. Ezt követően jelentkezett a Mezőkövesdi Rendőrkapitányságra, és tizenöt évvel ezelőtt itt kezdhette - nyomozóként - rendőri pályafutását. Nem maradt sokáig a kövesdi kapitányságon, egy év múlva az éppen akkor szerveződő sárospataki rendőrségre került, majd hamarosan Kazincbarcikán kötött ki. Közben felvették a Rendőrtiszti Főiskolára, s annak elvégzése után már főnyomozóként dolgozott. Hamarosan új településen folytatta munkáját, közel két évig - már századosként - a sajó- szentpéteri rendőrőrs parancsnoka volt, s onnan került vissza ’92-ben közrendvédelmi osztály- vezetőnek Kazincbarcikára.- A nyomozói munka mellett őrsparancsnokként megismerkedtem a közrendvédelemmel - folytatja az alezredes -, igaz, úgy érzem, hogy a bűnügyi vonal közelebb állt hozzám, hiszen ott az ember jobban megvalósíthatja saját elképzeléseit, gondolatait. Három évvel ezelőtt az osztályvezetői állásomból pályáztam meg a kövesdi kapitányságot, így kerültem vissza pályakezdésem helyszínére. A családra fordítva a szót kiderül: ’84-ben megnősült, s van egy nyolcéves kisfia. A család persze nem vette könnyen a rendőri munkával járó változásokat, költözködéseket. Nem volt könnyű feladni otthonukat, s egy másik helyen újrakezdeni.- Igen, valójában a feleségem valamilyen formában alá rendelte magát az én munkámnak, hiszen neki mindent ott kellett hagynia Barcikán is - munkahelyét, a barátait -, mikor Mezőkövesdre jöttünk. Én viszont kellemesen csalódtam, mikor idejöttem dolgozni - térünk vissza a rendőrségre -, hiszen abban az időben emiek a kapitányságnak nagyon rossz híre volt. Megítélésem szerint közel sem volt olyan rossz a helyzet, mint ahogy azt előre leírták. Az akkori eredmények alapján sem azt a véleményt érdemelte volna ez a kapitányság, ami kialakult róla. Mikor idekerültem, a kollégákkal ismertettem az elképzeléseimet, s az valahol találkozott az osztályvezetők gondolataival. Persze, amikor én ebben a városban tizenöt évvel ezelőtt rendőr lettem, akkor a mostani munkatársaim avattak be a szakma rejtelmeibe. Mint mindenhol, itt is vannak problémák, de tudom, hogy számíthatok a kollégáimra. Nem akarok panaszkodni, egyébként is: a rendőrség anyagi helyzetét mindenki ismeri. Bár úgy vélem, hogy Kövesd még most is jobban áll technikai felszereltségben, mint más városok. Szerencsére nagyon sokat segítenek az ön- kormányzatok, a cégek és a Bűnügyi Alapítvány abban, hogy minél színvonalasabb körülmények között, minél eredményesebben dolgozhassunk. Arról, hogy a fia is folytatja- e majd a családi hagyományt, vagyis rendőr lesz-e, csak any- nyit mond az alezredes: ha elég őrült lesz ahhoz, hogy ezt a pályát válassza, nem fogom lebeszélni. Fűtés-demokrácia Görömbölyi László l\Aaga járt körbe a fűtés miatt? - kapom el az áprilisi tél gerjesztette párbeszéd-foszlányt a lépcsőházban. A helyszín a huszadik század kelet-európai építészetének egyik markáns, maradandó megnyilvánulása, tízemeletes panelház, egymást alig ismerő lakókkal. Típushelyszín, típuskérdés - típustörténet. Egyfajta rendszerváltás ez is, a demokrácia sajátos betüremkedése életünk apró, ám nem jelentéktelen szeletébe. Legyen fűtés vagy ne legyen? - ez itt a kérdés, a hivatalos fűtési szezonhoz alkalmazkodni képtelen áprilisi időjárásban. Volt idő, amikor nem kérdezték - döntöttek saját hatáskörben, ha úgy tetszik a fejünk fölött, ki sem kérve a véleményünket. „Ha három napon át az átlaghőmérséklet nem éri el a 12 fokot, automatikusan beindul a távfűtés" - vagy valami ilyesmi szabályt hoztak a tudomásunkra, s mi tudomásul is vettük, fáztunk vagy melegedtünk, megkérdezetlenül. Bezzeg most nem így megy, mert most már van civil társadalom (legalábbis alakulóban), a polgárok törődjenek a maguk dolgával, igenis szólhassanak bele, mikor mi történik velük, körülöttük - például: fűtsenek-e vagy séf A szolgáltatás korszerű, a szolgáltató órák alatt képes kielégíteni az igényeket - csak tessék szólni, máris megy a meleg víz a radiátorokba. Én meg ahelyett, hogy örülnék a fejlődés eme látványos, komplex megnyilatkozásának, csak állok értetlenül, legszívesebben kérdéseket tennék fel. Döntsön a lakóközösség! De miben döntsön? A lakóközösségnek nem kell fűtés - nekem kell, meg a szomszédnak, meg a harmadik, századik lakónak, kinek-kinek a saját lakásában. Lehet, hogy én tizennyolc fokban tudok jól aludni, a másik meg mondjuk huszonötöt szeretne. A technikai-műszaki felkészültségem korlátozott, de talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom: a távfűtést jó régen kitalálták már, s ha emlékezetem nem csal, mintha találkoztam volna olyan radiátorokkal, amelyeken ott volt egy tekerő - ha jobbra fordítottam, hűvösebb lett, ha balra, melegebb. Megkockáztatom: innen már csak egy lépés, hogy felszereljenek valami szerkentyűt, ami mérni tudja az általam „elfogyasztott" hőmennyiséget. És akkor fölösleges a cirkusz, mindenki fizet annyit, amennyit használ, vagy használ annyit, amennyit fizetni képes. Na most erre a szakemberek, könyörgöm, nekem ne kezdjék el mondani, hogy ez dilettáns megközelítés, mert ugyebár van egycsöves fűtési rendszer, meg van kétcsöves fűtési rendszer - amit lehet az egyiken, azt nem lehet a másikon. Amiből persze én rögtön következtethetnék arra, amit amúgy is tudok (éltem én egy-két évtizedet a szocializmusban) - abban a néhány százezer panellakásban, amit a szociális jólét megteremtése okán odaéktelenítettek a városainkba, nos, ezekben a lakásokban természetesen egycsöves, szabályozhatatlan fűtési rendszer van. Miután ésszerűség, gazdasági racionalitás egy szemernyi sincs benne, feltehetően ideológiai alapon, a társadalmi egyenlőség jegyében - együtt fázhattunk, együtt izzadhattunk. Ami persze távolról sem volt igaz, megtanultuk mi kijátszani a hatalom szándékait - az egyik lakásban „ráfűtöttek" még a nyitott ajtajú gázsütővel, a másikban meg éppen az ablakot nyitották ki - elébe helyezve így az egyéni szempontokat a kívánatos közösségi normáknak. Ha rendszerváltozás, hát legyen rendszerváltozás a távfűtésben. Ha már az egycsöves rendszerről nem vagyunk képesek áttérni a kétcsövesre, hát legalább döntsük el a kérdést demokratikusan, többségi akarattal: legyen-e fűtés vagy ne legyen? Már a kérdés is olyan álságos, hogy azt az Alkotmánybíróság kapásból elutasítaná, ha népszavazásra akarnánk vinni a dolgot. Ha hideg van, hideg van, e tény kellő objektivitással megállapítható - persze, hogy fűteni kell. A kérdés nyilvánvalóan az: hajlandóak vagyunk-e fizetni a fűtésért? S ha végre eljutok idáig, felismertem a probléma lényegét, újra elbizonytalanodom: milyen alapon turkáljak én mások pénztárcájában? Honnan tudjam, hogy három emelettel feljebb nem egy magányos kisnyugdíjas él, aki szegény a betevő gyógyszereit alig képes kifizetni - viszont van három kopott, de azért meleg takarója, ha magára tekeri, szívesen kivárja úgy a tavaszt a tévé előtt üldögélve. (Az legyen most mellékes: engem fűtés-ügyben még soha meg nem kérdeztek, persze az én hibámból - miért nem voltam otthon, amikor meg akartak kérdezni?) Va/on nem lenne érdemes néha világosan megfogalmazni a lényeget - persze nem csak a távfűtés kapcsán? A konkrét esetnél maradva, azt mondani például: bizony itt valami kegyetlenül el lett rontva, pénzünk meg nincs, hogy kidobjuk az egészet, kicseréljük olyanra, amilyet eleve be kellett volna szerelni. Akkor legalább nem szidnánk egymást (miért kell nekem a másik miatt fagyoskodnom, miért kell más miatt fizetnem?), s üldögélve hűvös szobánkban nyugodtan nosztalgiázhatnánk: bezzeg akkoriban, a szépemlékű Kádár-rendszerben - amikor ezek a kitűnő létesítmények is születtek - nem nyúzták a népet, még a fűtést is meg tudtuk fizetni. Most meg fizethetjük a rendszer árát - teszem hozzá én, a legkevésbé sem a nosztalgia, hanem a szomorú valóság jegyében. A □
