Észak-Magyarország, 1997. április (53. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-12 / 85. szám

Április 1 Ül., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII „Trianon menekültje”: Csengey Gusztáv (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 32.) Porkoláb Tibor Csengey Gusztáv 1842. augusztus 8-án született Komáromban. A pesti protestáns teológián, majd a jénai egyetemen tanult. Ifjúkori művei közül kiemelkedik A fogoly lengyel című balladája, amelyet húszéves korában írt, és amely 1863- ban, a lengyel felkelés idején jelent meg a Vasár­napi Újságban. A mű fogadtatása szinte példát­lan volt: országszerte szavalták és ünnepelték, Csengeyt a legjelentősebb magyar költők között kezdték emlegetni. Egy másik ifjúkori alkotása azonban még A fogoly lengyel népszerűségét is felül tudta múlni. A legismertebb Csengey-mú ugyanis (minden kétséget kizáróan) a jénai diá­kok búcsúdalának magyar fordítása, a Ballag már a vén diók. 1865-ben a Gyermekbarátot, az első nívós magyar gyermekújságot szerkesztette, 1867-től az aszódi evangélikus gimnáziumban ta­nított, majd a gimnázium igazgatójává nevezték ki. 1886-tól teológiát tanított az eperjesi evangé­likus kollégiumban, megválasztották a teológiai kar dékánjává, és a kollégium igazgatójává is. 1919-ben hetvenhét évesen - a Trianon elől me­nekülő eperjesi evangélikus jogakadémiával együtt - Miskolcra költözött. Életének utolsó hat esztendejét töltötte az Avas alján. Miskolci évei alatt előadásokat tartott a jog­akadémián, és „őszikéit”, a Népkerti dalokat írta. Lakáshoz nehezen jutott (kezdetben sógornőjénél volt albérlő, majd Soós Mihály református főgim­náziumi tanár fogadta be papszeri házába, végül a város utalt ki számára egy lakást a haliczkai ún. „menekült telepen”), állandó anyagi gondok gyötörték. Bruckner Győző, a jogakadémia dé­kánja egyenesen „kultúrbotránynak” minősítette ezt az állapotot: „Csengey Gusztáv országos hírű költőnk még mindig hontalan Miskolcon. [...] A fogoly lengyel szerzője f...] dolgozószoba hiányá­ban a jogakadémia helyiségeiben keres napköz­ben írói munkálkodásához szerény kis helyet, vagy enyhébb időben a Népkertben, tehát a sza­bad ég alatt hódol múzsájának”. Maga Csengey is beszámol miskolci „hontalanságáról” egy Seré- di Jenőnek írt rezignált hangú levelében: „összezsúfolva élünk hát egy szobában, f...] a me­nekültek konyhájáról étkezünk. Ez egész nyugdí­jamat elnyeli, sót nem is elég. [...] Tele bánattal, nyugtalansággal s gyötrő aggodalmak közt - éle­tem 80.ik évében lelki egyensúlyom végképp le­törött [...] Én leszámoltam az élettel s többé nem várok semmit, de tőlem se váljon senki bármiféle újabb szereplést”. Érdekes, hogy e körül az öreg, elkeseredett, mérsékelt tehetségű, majdnem jelentéktelen és szinte tejesen elfelejtett poéta körül a kultikus tisztelet félreismerhetetlen formái alakultak ki. Ennek első látványos megnyilvánulása minden bizonnyal hatvanéves írói jubileumának megün­neplése volt 1923. november 25-én. „A miskolci jogászegylet által rendezett matiné [...] impozáns keretek között zajlott le vasárnap a miskolci színházban. Az egész jubileum meleghangulatú, intimhatású ünnepség benyomásával lesz emlé­kezetes minden jelenlevő számára” - olvashatjuk a helyi sajtóban. Pedig a nap fénypontja még csak ezután következett: este a joghallgatók fák- lyás-lampionos felvonulással és szerenáddal kö­Borsodi Bindász Dezső Csengey-szobra Fotó: Bujdos Tibor szöntötték „az egész Felvidék szeretett Guszti bácsiját”. A költő halála (1925. július 13.) és temetése is a kultikus tisztelet demonstrálására adott lehe­tőséget. A helyi újságok cikkek tömegében mél­tatták az elhunyt erkölcsi nagyságát és írói érde­meit. A jogakadémia és a város is saját halottjá­nak tekintette „a magyar költők Nesztorát”. No- vák István Az eperjesi-miskolci jogászifjúság diákélete című könyvében így emlékszik vissza a temetés napjára: „1925. július 15-én Miskolc egyetlen nagy gyászoló családdá forrott össze s ezres tömegekben zarándokolt az evangélikus templom utolsó útjára induló nagy halottja elé a fájdalmas végtisztességre”. A gyászmenet - a tu­dósítások szerint - a Ballag már a vén diák hangjai mellett indult el, s amerre elhaladt, az üzletek redőnyeit mindenütt bezárták. Az evan­gélikus templomtól a mindszenti evangélikus te­metőig a jogakadémia tanári kara és a jogászifjú­ság kísérte a négylovas gyászkocsit. A Csengey- síremlék - súlyos ortográfiái hibát („álldott”) is tartalmazó - felirata: CSENGEY GUSZTÁV / AZ EPERJESI ŐSI EV. KOLLÉGIUM / THEOL. AKADÉMIÁJÁNAK NY. TANÁRA / ÉS TÖBB ÍZBEN DÉKÁNJA, A PETŐFI, / LUTHER TÁRS., EPERJESI SZÉCHENYI / KÖR STB. TISZTELETBELI TAGJA, / MISKOLCI JOG­AKAD. ELŐADÓ TANÁR / A MISKOLCI JOG­HALLGATÓK TESTŰ- / LÉTÉNEK DÍSZTAG­JA STB. EGYHÁZ- / TÖRTÉNETÍRÓ, ZSOLTÁRÍRÓ ÉS A / „FOGOLY LENGYEL” KÖLTŐJE. / 1842. AUG 8.-1925. JUL 13. / AZ IGAZNAK EMLÉKEZETE ÁLDOTT, (felül); CSENGEY GUSZTAVNÉ / BARTHA LENKE / 1868-1946 / EMLÉKE ALLDOTT! (alul). A „város közönsége” hamarosan utcát neve­zett el a költőről, a Joghallgatók Testületé pedig 1929. május 19-én leleplezhette azt az emléktáb­lát, amelyet (a Magyar Könyvhét alkalmából) Miskolc város polgármestere helyeztetett el a Csengey utcában. Az utcanév-magyarázó már­ványtábla szövege: CSENGEY GUSZTÁV / 1842-1925 / EPERJESI EV. KOLLÉGIUMI THEOL. ÉS JOGAKAD. / TANÁR. ZSOLTÁR-, REGÉNYÍRÓ, KÖLTŐ. A „FOGOLY / LEN­GYEL” SZERZŐJE. TRIANON MENEKÜLTJE. A tábla sajnos ma már nincsen meg. Áll még azonban az a Csengey-mellszobor, amelyet Bruckner Győző dékán, „az eperjesi szellem mis­kolci nagy újjáélesztője” javaslatára és a város támogatásával készíttetett a miskolci (eperjesi) jogászifjúság, és amelyet 1942. aug. 5-én leplez­tek le ideiglenesnek szánt helyén, az evangélikus templom főbejárata mellett, az ún. Luther-ud- varban. Az ércszobor a Lévayt is megmintázó Borsodi Bindász Dezső munkája. A szobor talap­zatának felirata: CSENGEY GUSZTÁV / 1842-1925. Avatási beszédében Bruckner Győző így foglalja össze a szobor (és a jogakadémiai Csengey-kultusz) történetét: „mikor a leleplezen­dő szobor szomszédságában álló istenházából kí­sértük utolsó útjára Csengey Gusztávot [...] meg­fogadtam, hogy emlékezetét elhalványulni nem engedem és azon leszek, hogy szoborral örökít­hessük meg emlékét [...] Arra törekedtem, hogy a jogakadémia hallgatói [...] a Csengey-kultuszt ne hagyják ellankadni”. ­Mi lehet a magyarázata annak, hogy Csen­geyt élete alkonyán (és halála után is) meglepően nagy, az irodalmi kultusz szokványos rekvizítu- mai és rituáléi által kifejezésre juttatott tisztelet vette körül? Valószínűleg a Trianon következté­ben előálló történelmi-politikai szituáció. Az öreg poéta ugyanis „Eperjes száműzött kollégiumának országos hírű költőprofesszora”, „Trianon mene­kültje” volt. Az sem véletlen, hogy a Csengey-kul­tusz elindítójának Bruckner Győző jogakadémiai dékán tekinthető, és e kultusz leglelkesebb és legaktívabb közreműködőjének (a fáklyavivó tö­megnek) a miskolci-eperjesi jogászifjúság bizo­nyult. (A miskolci polgárok csak a jogászifjúság közvetítésével válhattak a revíziós eszmerend­szer követelményei szerint áthangolt Csengey- kultusz részesévé.) A kultusz kialakulásának másik oka valószínűleg abban keresendő, hogy a költő tisztességben megőszült alakjához viszony­lag könnyen társítható volt a nemes erkölcsiség és szenvedélyes honszeretet ideája. Csengey ma­ga is szívesen felöltötte a lángoló magyarságú hazafi, „az utolsó kuruc” obiigát jelmezét. És ha a szabadságharc eseményeinek nem is lehetett ré­szese, A fogoly lengyel sikere után a függetlensé­gi, szabadságharcos, „kuruc” hagyományok örö­köseként és letéteményeseként léphetett fel. Eh­hez a szerephez aztán egész élete során hűsége­sen ragaszkodott. (Részlet a Bíbor Kiadó gondozásában - az ünnepi könyvhétre - megjelenő kötetből.) Kalász László Itt ült Attila valaha a Duna volt az asztala az alsó kő a széke dinnyehéj alatt a halak s vad korok a halak alatt úsztak elé ebédre dús bajszán morzsa billegett hörpintett valódi eget habos tetejét fújva fújja majd világnyi dudán hosszában az egész Dunán dalát ki megtanulja Urbán Tibor grafikája, Nagy Gábor fotója Vannak mondatok (jámbor óhajok), melyek soha nem veszí­tik el időszerűségüket. Például: »Elegáns kormányzatot szeret­nénk, amelynek van stílusérzé­ke.” Az elmúlt száz évben ez mindig aktuális kívánság volt nálunk, s ki tudja még, meddig lesz az. Egyébként Konrád György vetette papírra, még jó­val a rendszerváltozás előtt. Ak­kor már kezdett alábbhagyni a bolsevik gőg, de azt nem gon­doltuk (nyilván Konrád se), hogy milyen gyorsan föléled majd a neobarokk dölyf, pök- hendiség, pöffeszkedés. Hogy netán.... De.nem folytatom, hi­szen mindenki számára nyil­vánvaló, hogy mennyire nem veszett ki közéletünkből az ön­hittség, a kérkedés, a hencegés rtc. Hány szinonima, s mind ül. Merthogy a gőg minden árnya­latának vannak hordozói ná­lunk. Azt hiszem, ezt viseljük el a legnehezebben. Nem szere­tünk alattvalók lenni. Súlyta­lan emberek (kormányok) alatt­valói még kevésbé. „Urak, pa­pok dölyfét. / lm eleget tűrtük...” Adyt a következőkben is idézem még. Ő is elegáns kormányzatot szeretett volna. He most hirtelen eszembe jut Feri. Legalább harminc éve Vem gondoltam rá. Egyszerre csak itt volt, azaz én voltam mellette abban a régi Pobedá- oan, amivel hajdan jártunk, ha éppen Ferit adta kölcsön szerkesztőségünknek a párt- bizottság. Szerettem vele utazni, nemcsak azért, mert úgy ismerte a há­romnevű megyének még a dűlő- útjait is, mint a tenyerét, ha­nem azért, mert józan, termé­szetes észjárású, egészséges lel­kületű ember volt. Kevés szóval is sokat tudott mondani. Példá­ul mikor hírlett, hogy a megyei pártpotentátot miniszterei sorá­ba emeli Kádár János, megkér­deztem Ferit, hogy melyik tár­cát szánják a főnökének.- Hát művelődési miniszter aligha lehet - válaszolt a sofőr rezzenéstelen arccal... Napi­rendre tértünk a dolog fölött, volt érdekesebb témánk is - fő­leg a nők! Talán nem úgy emle­gettük a gyengébb nemet, mint az angol klubokban szokás, de soha nem voltunk ízléstelenek. A mindkettőnk lelki magatartá­sát meghatározó paraszti tar­tózkodás egyszerűen kizárta, hogy olyan szeméremsértő, dur­va kifejezéseket használjunk, melyek ma már (nemcsak a kocsmákban, de irodalmi orgá­numokban is) közkeletűek. Éppen ezért meglepett, mikor Feri - a sáros makadám úton lavírozva - váratlanul feltárta titkos vágyát: - Valami egyen­ruhást szeretnék egyszer... S ezúttal elhangzott az inkrimi­nált ige. Igekötőstől természe­tesen.- Úgy mondod, mintha ez lehe­tetlen volna.- Nem értesz te engem - rázta a fejét, a sofőr - majd belelendült a magyarázatba. - Úgy szeret­ném, hogy ne vesse le az egyen­ruhát, de még a derékszíját se.- Legyen pisztoly is az oldalán ?- Akárhogy nevetsz, éppen erre gondolok. Igen, legyen rajta fegyver, gumibot, s mit tudom én. Teljes szolgálati fölszerelés­ben szeretném...- S milyen legyen a nő arca?- Nem az arc fontos, hanem a tányérsapka! Nem nevettem tovább, mert azonnal megértettem: Feri nem valakit - a fegyveres hatalmat akarta maga alá gyűrni. Túri Daninak (Sárarany) sem a nő Gyarmati Béla kellett elsősorban, hanem a grófnő. Nagy dolog a dominan­cia vágya. De mi minden táp­lálja ezt a fölérendeltségi komp­lexust az „embervilágban”? Csak azt tudom, hogy ez a vágy mindkét nemben'munkál, s ter­mészetesen túlnő az intim szfé­rákon. Tulajdonképpen ekkor kezd igazán fontossá, sőt veszé­lyessé válni a modern társadal­makban - ahol egyre inkább megszűnik a természetes kivá­lasztódás. Annyira nem új do­log ez, hogy Szekfű Gyula (Há­rom nemzedék) már a harmin­cas évek elején figyelmeztette a magyarságot a trianoni Ma­gyarországon eluralkodott bel­tenyészetre. (Hivatalok, pozíciók a családban, a szükebb rokon­ság körében osztattak meg.) A kultúrát hordozó birtokos ne­messég szinte eltűnik ekkorra; szűkagyú hivatalnokok regnál­nak, akik magyar urat játsza­nak (dzsentroid magatartás) műveltség és birtok nélkül. Nyilvánvaló, hogy ez a társaság alkalmatlan volt a magyarság sorskérdéseinek megoldására. Olvasom, hogy Trianon a mi nagy szerencsénk, mert az emlí­tett magyar vezetés mellett, vé­res belháborúkban szakadt vol­na darabokra a soknemzetiségű ország. Ez persze hipotézis, s mint ilyen: történelmietlen, de gondoljunk csak arra, hogy mi­ként magyarkodtunk 1940-től a visszakapott Erdélyben. Ady már a század elején észre­vette az úgynevezett „sámedli embereket”. Könnyű kitalálni, hogy azokról van szó, akik nem szerves fejlődés folytán jutottak hatalomhoz. Akiknek sámedlire kell állniuk, mert törpék. S most gondoljunk vissza, hogy mi történt Magyarországon eb­ben a században, s mi közük van ennek a sok véres, tragikus és tragikomikus eseményhez a sámedli embereknek... Pedig figyelmeztetett Ady, in­tett, Szekfű Gyula, aggódott Né­meth László és sorolhatnám to­vább. És az elmúlt csaknem száz esztendő alatt sok víz le­folyt a Dunán, de könnyebb a folyók irányát megváltoztatni, mint a sámedlis embereket le­parancsolni zsámolyukról - amit sokszor trónnak tekinte­nek, ahová Isten kegyelméből kerültek. Ady - mirulig őszinte - liberális újságírónak nevezi magát. Szekfű Gyula arról ír, hogy mi­ként kapcsolja össze a liberális polgárságot a műveltség egysé­ge, a mai ember pedig elsősor­ban lelki függetlenséget vár a li­beralizmustól. De van-e lelki függetlenség anyagi stabilitás nélkül? Ezt is Szekfű Gyula kér­dezte - hatodfél évtizeddel ez­előtt. Országgyűlésünk, kormá­nyunk, közigazgatásunk úgy felel erre a kérdésre, hogy folyto­nosan - jóval meghaladva az inflációs rátát - emeli a képvi­selők javadalmazását. (Amit én- szemben némely kollégámmal- nem neveznék „apanázsnak” vagyis rendszeres segélynek. Ámbár, ha segély a tehetetle­neknek jár, akkor...) De nemigen van kedvem ékelőd­ni, mert hajdan én is liberális újságírónak álmodtam magam, ám mire felcsillant a remény, már több a „hírgyár”, mint az olyan orgánum, ahol netán a társadalmi közérzetre, s a kor- társak, polgártársak vélemé­nyekre kíváncsiak. A sámedlis emberek - Ferenc Józseftől mos­tanáig - mindig féltek az önálló véleményektől. Pedig: „A gondo­lat megfojtása a világ hátrafor- dulását jelenti” - írja Ady jóval az I. világháború előtt. Most néhány soros vendégszö­veg következik. ,A vezető réteg túlnyomó többsége szellemi éktet alig él. Ickjöket és erejü­ket leköti a reprezentálás, a hatalom birtokáért és megtar­tásáért folytatott harc számta­lan változata vagy az öröm, amellyel előnyös helyzetüket élvezik. [...] Irodalom és művé­szet iránt kevés az érzék és ki­csi az áldozatkészség." Ki és mikor írta ezt a szöveget? Weis István 1930-ban. „A magyar társadalom” című munkájából való idézetünk. Mintha nem vesztette volna el időszerűsé­gét. De térjünk visszp a je- knbe. Vannak-e még megfojtható gon­dolataink? Vagy csak indulata­ink, szólamaink, frakcióink és játékaink vannak? Tán’ 1960-ban tudósítottam elő­ször a Parlamentből. Amíg for­gott a magnótekercs, azt kérdez­tük egymástól, hogy vajon mit szólna ehhez Mikszáth? Ma már ezt se kérdezem. De azért van némi bűntudatom. Mert ezeknek az uraknak - mi vá­lasztók! - ácsoltuk a sámedli- ket. Most rúgjuk ki alóluk? Semmiképpen, csak szállítsuk le őket - hadd látsszon valódi nagyságuk. Nem tudom, hogy Ferinek - en­nek a kemény, világosfejű szat­mári fiúnak - teljesült-e valaha a vágya? Persze, könnyen telje­sülhetett volna, mert főnökéből rendőrminiszter ktt a szocializ­musban. De Feri nem úgy gon­dolta, hogy majd valaki sárned- lit tesz a lába alá. Szószólóban P Iis A “

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents