Észak-Magyarország, 1997. március (53. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-29 / 74. szám
ÉM-inferjú ________________________ A kiindulási alapom mindig a legigazibb népdal maga, ami olyan, mint egy> frissen kifejtett, csiszolatlan ékkő. Hog}> ezt hogyan használják fel és mire, az más kérdés. II. oldal ÉM-körkércfiés ____ A pogány széttartás kapcsolódik az egyházihoz, megszentelik a mágikus tojást: vannak hasonlatosságok., de mindenkinek mást jelent az ünnep. III. oldal Mőkely ________________ A z egykori reformkörösök — még ha meg is maradt baloldali szimpátiájuk — ma legalább két helyről figyelik a közéletet. A párton belülről és azon kívülről VII. oldal A hét embere Pável atya, aki örömtáncra hív Halmos Ildikó- Ezt az épületet rendház- “ak hívják, de ez most egyáltalán nem helyénvaló - tt^ndja mosolyogva Pável atya, miközben kerülgetjük ? húsvétra készülő, virágost, barkaágakat rendezge- to híveket. Első megjegyzésből rögtön kitűnik, nyelvi öehézségekre nem kell számítanunk. Aki egy idegen Nyelven szóviccet mond, az tökéletesen ismeri azt. Pe- jhg Pável atya hat évvel eze- , t egy szó magyar tudás üelkül érkezett Lengyelor- Szágból Miskolcra. De hozott magával egy új hagyományt, a húsvéti örömtáncot. Pável atya minorita szerzetes. ", tehát ferences rendi? - nézek ra kérdőn. • ~ Valóban, Lengyelország- aa> Olaszországban ference- eknek hívnak minket, de Angiban, Hollandiában, Dániáig1 úgy mondják, a szürke ba- ,atok. Mint itt a bort. Valójá- an a minoriták a ferences ,end eredeti, hagyományos agához tartoznak.-Magyarországon a 13. szá- adban még ötven kolostoruk alt a minoritáknak - meséli. - ,°val később, már a 20. századán, a rendszerváltás után, •óikor a szerzetesek előjöhet- r a a föld alól, kiderült, Magya- arszágon összesen három aktív inorita barát maradt. Szük- e®y°}t tehát külföldiekre. . Ezért indult el ő is 1991-ben ?”e,ncttársával Lengyelor- agból, hogy itt teljesítsenek "““•gálatok- A kelet-európai régióért felelős rendfőnök javasolta, hogy jöjjek. Válj egy kicsit, gondolkoznom kell rajta, mondtam neki, majd imádkoztam, és három perc múlva megvolt a válasz: jövök. Emlékszem, július 15-én érkeztünk Magyarországra, Bonaventúra napja volt. Mikor átléptük a határt, szinte remegtem, úgy féltem. Novícius- koromban nem féltem ennyire, pedig amikor bevonultam a rendbe, még csak 18 éves voltam. Ültünk a kocsiban, olvastuk a településneveket, és nevettünk, de belül sírtunk is. Nem tudtuk, mi vár ránk, hogy fogjuk magunkat megértetni. Csak annyit tudtunk, hogy a miskolci templomnak, amelyet keresünk, két tornya van, előtte pedig egy tér. Mikor odaértünk, megláttunk egy minoritát. 0 is, mi is habitusban voltunk, megismertük egymást, de szót váltani nem tudtunk. Később, amikor találkoztunk a rendfőnökkel, kiderült, beszél angolul. Rögtön megnyugodtam. Néhány nappal később kezdődött az intenzív nyelvkurzus. Három hónap múlva pedig már az egri teológiai főiskolán tanultak.- Lengyelországban négy évet már elvégeztünk, Egerben hátra volt még kettő. Persze, voltak nyelvi nehézségeink. Egy számítógépes lengyel-magyar szótárról álmodoztam, mert már izomlázam volt a sok lapozástól. Amikor eltelt a két év, itt, Miskolcon szentelték pappá. Azóta még mindig itt van, és marad is.- Úgy érzem, ez a hivatásom, hogy itt szolgáljak. Bár lengyel vagyok, de mivel itt szenteltek fel, papként magyarnak mondom magam. Eleinte nem volt könnyű. Lengyel- országban ugyanis sokkal több emberrel tudnék kapcsolatot teremteni. Itt meg kellett tanulnom, hogy ha egy ember jön hittanra, annak is örülni kell. De mint Jézus mondta, a jó pásztor a kilencvenkilenc juhot hátrahagyva elmegy, hogy az egy eltévedtet megkeresse. Nekem ezt a kis nyájat kell szolgálnom. Ennek a szolgálatnak része többek között a húsvéti örömtánc is.- Lengyelországban egy minorita plébánián született a tánc ötlete. Célja pedig az, hogy Jézus feltámadása feletti örömünket ne csak szertartással, de tánccal is kifejezzük. Mi, európaiak zárkózottak vagyunk, nehezen fejezzük ki az érzelmeinket, pedig ez nem jó. Hiszen Jézus azért halt meg, támadt fel és él, hogy boldogok legyünk. Ezt azzal is erősíthetjük, ha mással is láttatjuk. A tánccal szeretnénk azt kifejezni, hogy a feltámadt Jézus most is ugyanolyan élő, mint az apostolok idejében. Bár jelenléte láthatatlan, de minden keresztény számára valóságosabbnak kell lennie, mintha videokazettán látnák. Talán ezért is nem a 20. században jött közénk. Akkor a CNN kivonulhatott volna Betlehembe, és élő közvetítést adhatott volna. De nem hatott volna így, mint most, elrejtőzve. Például a szentmisén, ahol bár láthatatlan, de jelen van. Mi is, akik kimegyünk az utcára, és táncolunk, mellette teszünk tanúságot, ót hirdetjük. Ezzel a májusi evangelizációra is szeretnénk készülni. A hivatalos liturgián is átélik a feltámadás örömét, érvelek. Igazat ad, de hozzáteszi: a tánc azokhoz is szól, akik nem mennek be a templomba.- De nemcsak az öröm hirdetése, maga a tánc is fontos. Hiszen így a szívem és az ajkam mellett a testem is imádkozik. Hiszen az ember megtestesült lélek, lelkesült test. Sokan arra hivatkoznak, hogy a hit személyes dolog. Szükség van természetesen arra is, hogy magányosan imádkozzunk, de az ember közösségben él. Meg kell osztanunk egymással az érzelmeinket. Holnap negyedik alkalommal gyűlnek össze húsvéti örömtáncra a miskolci Hősök terén. Gitár hangjára táncol majd a körben gyermek és felnőtt, hogy együtt köszöntsék a Megváltó feltámadását. Valaki átment a temetőn Győri István Nem tudom, ki hogy van vele, de én szeretem a temetőket. Gyerekkoromban kedvenc kiránduló- és játszóhelyünk volt a laki temető. A parókiától, ahol felnőttem, alig pár percnyire terült el a hatalmas füves, bokros domboldal. Tavasszal csodálatos virágok nyíltak itt, később ide jártunk szamócát szedni, és megcsodáltuk a derékig érő fűből kimagasló sírköveket, hiszen egy gyereknek minden hatalmas. Sok sírkövön ott fényeskedett a név előtt: Ns. Azt hirdette, hogy nemes ember leszármazottja nyugszik itt. A lakiak őrizték a régi dicsőség emlékét. Aztán abban az életkorban, mikor legérzékenyebb az ember, jöttek a temetővel kapcsolatos rossz élmények. Már nem játszani és kirándulni mentem ki a temetőbe, hanem gyászolni. Édesapám, nagyszüleim, nagybátyám, egyik a másik után mentek el a minden élők útján. Megéreztem és megrémültem: ez az én sorsom is. Szeretteim nyugvóhelye vonzott, de a halál közelsége félelemmel töltött el. Közel kétezer évvel ezelőtt, tőlünk több ezer kilométer távolságra egy tavaszi reggelen ugyanilyen szívbéli kétségek között ment ki néhány asszony a Jeruzsálem melletti temetőkertbe. Szeretett Mesterük nyugvóhelyét keresték, de tele voltak félelemmel. Szívükben még ott kalapált a szorongás, hiszen még nem felejtették el a golgotái keresztet, rajta a sebektől vérző Istenfiát, a római katonákat, a gúnyolódó tömeget, akik pedig még nem is olyan régen milyen örvendezéssel köszöntötték a Szent városba szamárháton bevonuló Mestert! Mi lesz most velük? Mi lesz az ő sorsuk, ha a Mester is így végezte? Hol van a reménység, amit ő hirdetett? Hol van itt az Isten szeretete? Ismerős és örök kérdések ezek. Ma is megfogalmazódó, ma is kínzó kérdések. Az asszonyok félelme csak akkor változik át nagy örömre, amikor találkoznak a feltámadott Úrral. Egyszerre csak megnyílik a szemük, újra felismerik a Mestert, és az ígéretek kezdenek valósággá válni, szívük félelme oszlik, a sötétség világosodik. Angyalok hirdetik: „Mit keresitek a holtak között az élőt, nincsen itt az Úr, mert feltámadott!" Édesapám egyik versének néhány sora cseng a fülembe: S egyszer csoda történt, Megnyílt a szemem. Megláttam őt, Ki köztünk élt, Előttünk járt, Kit halálba adtak, Sírba tettek A temetőben, De életre kelt, És győztesen átment a temetőn. Ma már nem félek a temetőtől. A húsvéti örömhír bizonyossága nagyobb és erősebb, mint a természetes emberi ódzkodás. Más vidékeken, külföldön is, ha csak lehet, elmegyek a temetőbe. Van, ahol nyírott gyep van, és gyepszintbe süllyesztett egyszerű kőlapok; van, ahol kaviccsal felszórt sétautak, és minden sír körül mintaszerűen nyírt alacsony sövény; van, ahol hasig ér a fű, és kecskék legelnek a sírok között. De van egy közös dolog. Tavasszal mindenütt előjönnek a virágok. Hollandiában krókuszok bújnak ki a kőlapok alól, a laki temetőben apró fehér nárciszok, később pedig hatalmas, pünkösdi rózsák nyílnak. Mind ugyanazt hirdetik, mint az elhengerített kő a je- ruzsálemi sírkertben: az élet győz a halál felett. Mert Ő nem maradt ott, hanem „átment" a temetőn. (A szerző a Sárospataki Református Theológiai Akadémia dékánja) ffiS ,1 'Jwí1
