Észak-Magyarország, 1997. február (53. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-01 / 27. szám
II ÉM-hétvége ÉM-ífttferjü Február 1Szombat mmmmmmmmgmmmmssmmmmiMHM •j Tengerentúli posták A kiválasztásnál nincs kegyelem Pálinkás István Először csak kóstolgatod, aztán élvezni kezded, majd amikor rászoksz - már késő. Olyan, mint a keménydrog. Lehetetlen abbahagyni. Postagalambsport. E sorok írója több visszaesőt, kigyógyíthatatlant, menthetetlen életűt tudna említeni, akik az első galambpúder-illatos levegő beszippantásától alázatos rabjai a postáknak. Ezek után a tisztelt olvasó - akarja, vagy sem - kénytelen hinni a mezei magvak névtelen gasztronómusának, aki a következőket állítja: „Galambházad legszebb tojójánál sem lehet szebb asszony a világon.” Mindezek tudatában toppantam be Szentendrei László otthonába, aki 1967 óta galambász, 1956 óta él Chicagóban, s az utóbbi évben már nem kért kupákat egyesületétől, mondván: „Gyerekek, nem tudom hová rakni.”- A bátyám volt 18 éves, én meg 16. Azt mondta, világot akar látni, én meg mint az öccse, vele jöttem. Ez a forradalom után történt - kezdi történetét.- Mit tudott ekkor a postagalambokról?- Nem volt még galambom. Néhány persze akadt a ház körül, de tudatosan még nem galambászkodtam. Édesapám ’56 után kezdte otthon, Veszprémben lett első osztályú tenyésztő. Igazán akkor kezdtek nyerni, amikor én vittem nekik galambot.- Hogyan fogadta a papa a fia gesztusát, a galambküldeményeket?- Mindig személyesen vittem. Kosárba dugtuk, s természetesen nagy meglepetés volt. Aztán jobbak is voltak, mint az otthoni galambok. Én, Chicagóban egy Kardos nevű úrtól tanultam sokat. Még a mai napig, nyolcvannéhány évesen felhív, hogy Lacikám, tudnál adni egy tojót, mondjuk egy fakót. O versenyzett, vele beszélgettem, hogy mi lenne, ha én is csinálnám ezt. Szereztem tőle néhány fiókát, kiengedtem a ház körül... Aztán a szomszédok annyit balhéztak, hogy kiköltöztem a városból. Kijöttem ide, nyugalomba, azért vettem ezt a házat, mert akkor még senki nem lakott itt. A Szentendrei „farm” egy meglepően szép zöldövezeti területen van. A galambdúcok - természetesen - fűzfákkal övezett parkban állnak. Rend és tisztaság az egyenre vágott pázsiton, s a galambházban is.- Itt, Amerikában védi a jog a galambászt?- A postagalamb az patentos galamb, most már, Ilii-, noisba bárhol lehet postákat tartani. Tíz évvel ezelőtt az illinoisi elnök aláírta, hogy a versenygalambot bárhol tarthatják. Másrészt, barátkozni kell a szomszédokkal. Meg kell mutatni nekik a postagalambászat értelmét.- Meddig tartott, amíg a belga és holland vérvonalak mellett döntött?- Természetesen ez főleg pénz kérdése. A jó galamb nagyon drága. De ha bárki elkezd galambászni, én azt javaslom, hogy mindig a létező legjobbat vegye meg. Ne kettőt, ne hármat, ami olcsóbb. A legjobbat!- Ezzel a szekcióval hol tart most?- Chicago és környékét tekintve első, második vagyok mindig. Talán 150-200 kupám van. 1968-ban kezdem versenyszerűen, s már akkor kupát kaptam. Amerika legjobb versenyzője velem röptét egy klubban. Szerencse, vagy balszerencse, de ha nyerni akarok, akkor nekem őt mindig meg kell vernem. Húsz éve már egymással versenyzünk.- Nem gondoltál arra, hogy hazavidd az állományt?- Ha nyugdíjba mennék, akkor biztosan vinném. De az a baj, a magyar tenyésztők nem tréningeznek annyit, s nem áldoznak annyit a galambra, mint itt. Nekem egész életemben a legfontosabb a galamb volt Én nem eszem, nem iszom, amíg ezek rendbe nincsenek. Előbb vannak, mint a gyerekek. Sajnos, ez így van. Ha nem ezt csinálom, akkor megvernek. Rohanok haza a munkából, elsők a galambok.- Mennyire tartja fontosnak a kemény kiválasztást a fiataloknál?- Itt nincs favorit. Az a jó, amelyik az első. Sót, nem is akarom tudni, ki az anyja-apja, amíg nem mutatja meg, mit tud. Meg sem akarom nézni, nehogy a drága galambot előnyben részesítsem valamiért. Évente száz fiát nevelek, azok egyformák, amikor elindulnak. Amelyik nem röpül a ház körül, adok neki egy hetet, aztán kitekerem a nyakát.- Milyen a keresettsége, elismertsége ennek a sportnak az ÚSA-ban?- Csökken. Olyan drága az orvosság, mint az embereknek. Vitaminok, magok... Ha nem áldozol idővel, pénzzel, nem nyersz. Aki viszont áldoz, az simán visszakapja a pénzét. Amíg a galambdúcban pakoljuk a „bombázókat”, arról beszél, hogy nagy a veszteség ősszel és tavasszal a sasok miatt. Ezért a Szentendrei galambdúc csak a röp- tetés ideje alatt tart nyitva, egyébként nem engedi ki többezer dolláros madarait. Aztán a röptetési útvonalak nagyságáról váltunk szót, de közben kénytelen vagyok egy fakó szemét megdicsérni, mert ilyen galamb még az életben nem volt a kezemben...- 160 kilométerrel kezdünk, aztán a tíz út során a 850-ig emelkedik a táv - mondja László magabiztosan, mintha ez a világ legtermészetesebb dolgai közé tartoznék, majd így folytatja: - Akitől vásárolnak galambot, az hülye, ha nem, ad. De a jó tenyésztők is annak szeretnek eladni, akik jó eredményt érnek majd el. Mindig megmondom, ha eladok, hogy O.K., de ha nyer, akkor tőlem vetted. Azt szeretném elérni, hogy hozzám jöjjenek a legtöbben vásárolni, mert nekem vannak a legjobb madaraim. „Amit elhatároztam, sikerült megvalósítani” Várhegyi Miklós, a Tiszai Vegyi Kombinát Rt. elnök-vezérigazgatója Marczin Esztkr Amikor huszonegy év után, 1992-ben felmondott, úgy gondolta lezárult életének egy fontos, hosszú fejezete. Nem sértődötten hagyta ott a céget, mindössze annyi történt, hogy a Tiszai Vegyi Kombinát akkori vezetésével szakmai kérdésekben nem értett egyet. Elkerülendő a konfliktushelyzeteket inkább a „válás” mellett döntött. Saját bevallása szerint meg sem fordult a fejében, hogy egyszer majd visszatér. Ehhez képest ma ő, vagyis Várhegyi Miklós a tiszaúj- városi vegyigyár első embere. □ Nem lehetett egyszerű huszonegy év után szedni a sátorfáját, és egy olasz-magyar vegyes vállalat alkalmazásában újrakezdeni.. • Valóban nem volt könnyű döntés, hiszen a vegyészdiploma megszerzését követően 1970-ben ide vezetett az utam az akkor még Tiszaszederkényként ismert városkába. A második TVK-ban töltött évtized vége felé pedig kereskedelmi vezérigazgató-helyettesként a kombinát legfőbb döntéshozó rétegébe kerültem. A ’90-es évek elején zajlott a cég részvénytársasággá alakítása, és ennek során a vezetés olyan kollégák kezébe került, akikkel nekem személyes problémáim ugyan nem voltak, de szakmai téren merőben eltérő álláspontot képviseltünk. Tudtam, ha maradok, állandó konfliktusok várhatók, így gondoltam egy merészet, írtam egy levelet, amelyben kértem, szüntessük meg az eddig tartósnak bizonyult kapcsolatot. □ Az egyetemet Bakuban végezte, és miután felmondott a TVK-ban az olasz-magyar vegyes vállalat képviselőjeként Triesztbe szólította a következő munkája. Vonzódik a külföldi élethez? • Nem mondhatnám, hogy valamiféle vonzalom, motiválta ezeket a lépéseket. Bakuba például véletlenszerűen kerültem. A középiskolában a tanárok arra biztattak bennünket, végzősöket, hogy próbálkozzunk meg a külföldi ösztöndíjas felvételi vizsgával, így szerezhetünk egy kis rutint, ami megkönnyíti majd a hazai egyetemen a felvételit. Én ezt érdekes kísérletnek tartottam, és persze ahogy a legtöbb diák agyában, az enyémben is megfordult a gondolat; addig sem kell iskolába járni, amíg a vizsgára készülök. Az az igazság, egy kicsit magam is meglepődtem - nem beszélve a szüléimről - amikor kiderült, fölvettek, méghozzá a bakui egyetemre. Ott indult ugyanis az általam megjelölt kőolajfeldolgozással, petrolkémiával foglalkozó szak. Szégyen, nem szégyen először azt sem tudtam pontosan, merre van ez a város a Szovjetunión belül. De azzal együtt, hogy a cári időkben száműzetési helyként tartották számon, nekem a kellemes, szép diákéveket jelenti. A több mint húsz évvel későbbi olaszországi munkavállalás az egyetemi éveknek tulajdonképpen folytatása. Szerettem volna a családot kimozdítani, szerettem volna, ha személyesen megtapasztalják: a világ nem végződik a város, az ország határainál, másutt is emberek élnek, és el kell fogadni, hogy ott mások a szokások. □ Az igazi vonzerőt ezek szerint a petrolkémia-ipar jelenti, mert visszatért ide, Tiszaúj- városba. • Ez az iparág valóban a hivatásomat jelenti, de a visszatérésben nem volt szándékosság. Amikor elmentem a TVK-ból, úgy gondoltam, lezárult életemnek egy fontos, hosz- szú fejezete. □ Ehhez képest ’94 őszétől nyílegyenes út vezetett vissza... • Nehéz indokot találni a miértre, hiszen szerettem Triesztben dolgozni, sikeres, eredményes volt a munkám, ráadásul a családom is jól érezte magát. Talán azért jöttem vissza, mert a huszonegy év erős kötődést jelentett, mondhatni, együtt nőttem fel a vállalattal. És persze nagy volt a kihívás is, hogy a ’94 tájékán nagyon nehéz helyzetben lévő társasággal mit lehet kezdeni. □ Eljött az alkalom, hogy bebizonyítsa, az ön szakmai elképzelései megoldást jelenthetnek... • Ügy éreztem, csak akkor érdemes újra belevágni, ha vállalom mindazt, amit korábban helyesnek tartottam , pontosabban tartottunk, hiszen többen voltunk hasonló véleményen. Csak azért visszajönni, mert egy kényelmes pozíciót kaphatok, nem lett volna érdemes. □ A vezérigazgatóvá választása óta eltelt két év nagyon mozgalmas volt a társaság számára, Nagyszabású átszervezéseket hajtottak végre, miközben a TVK ’95-ben sorra döntögette az összes korábbi rekordjait, mind az árbevétel, mind a nyereség szempontjából, Tavaly pedig lezajlott az év egyik sikersztoriVárhegyi Miklós (50) Végzettsége: vegyészmérnök Család: felesége vegyészmérnök, három gyermekük közül az idősebb fiú villamosmérnök, a kisebb egyetemista, lányuk középiskolás Hobbija: két éve szinte kizárólag a TVK, de ha ideje engedi szívesen olvas, zenét hallgat és kertészkedik Autó: a vállalat Audi 4-esével jár „Amikor a dolgozó otthon számolgatja, hány részvénye van, mekkora ezeken az árfolyamnyereség, akkor feltehetően az is eszébe jut, mi az, ami ezt javíthatja, mi az, ami ronthatja." jaként emlegetett privatizáció. Mennyire tartja ezeket a saját szakmai sikerének? • Ez nagyon nehéz kérdés, és szeretném, ha nem tűnne álszerénységnek, amit most mondok. Azt gondolom, sem különlegesen sikeres ember nem vagyok, sem arra alkalmas, hogy mások elé példaként állítsanak. Ez egy csapatmunka, amiben mindenkinek megvan a maga szerepe. Én elvállaltam egy feladatot, és amit elhatároztam, azt eddig sikerült megvalósítani. Ugyanakkor tudatában vagyok annak, mennyi volt ebben a sikerben a külső körülmények szerepe, és mennyi a szerencséé. Gondolom, igazán sikeresnek akkor tarthatom majd magam, ha megúszom, hogy fejembe szálljon a dicsőség, és azt higgyem, ezt én csináltam, ez az én személyes érdemem. □ Ön szerint mi az eltelt két év igazi eredménye? • Úgy vélem, a külvilág számára látványos eredményeken túl az igazán lényeges dolgok a felszín alatt történtek. Én elsősorban abban látom az eltelt két esztendő eredményét, hogy egyre edzettebb, egyre alkalmazkodó- képesebb lesz a TVK. Ez biztosíték arra, hogy bármilyen nehézségek következzenek be, bármilyen hullámvölgyek jöjjenek a szakmában - ezek ugyanis törvényszerűen követik a csúcsokat - a cég képes lesz megbirkózni vele. Nem ismétlődik meg az, ami ’92-’93-ban megtörtént, amikor állami segítség nélkül egyszerűen nem maradt volna talpon a gyár. □ A hét egyik híre volt, hogy a Tiszai Vegyi Kombinát Rt. a Budapesti Tavaszi Fesztivál mecénása. Miért nem szőkébb pátriánk támogatására fordítják ezt az összeget ? • Ügy vélem, nem fogható ránk, hogy nem vagyunk megyepártiak. Tiszaújváros és a TVK például rendkívül sok szállal kapcsolódik egymáshoz, és ennek fontos részét képezik az általunk nyújtott különböző támogatások, alapítványok. Ha a városnak lenne színházi élete, egészen biztos, hogy lelkesen támogatnánk, mint ahogy a Miskolci Nemzeti Színházat az előző évadban és most is szponzoráljuk. Tudomásul kell azonban venni, hogy túl kell lépnünk a megye, sőt az ország határain is. □ Ez presztízs kérdési • Nem, arculat kérdése. A társaságnak nincsenek olyan termékei, amelyek közvetlenül a fogyasztók kezébe kerülnek, mivel azokhoz más cégek még egy-két feldolgozási fázist hozzátesznek. Amíg festéket gyártottunk, addig könnyebb volt, hiszen azon keresztül megismerhette jó vagy rossz hírünket a lakosság. De ma már a TVK új arculatát kell elfogadtatnunk, bizonyí- tanunk kell, hogy ez egy jól működő, .persRekjáyá- val rendelkező vállalat. A helybeli Derkovits Művelődési Központ és a Miskolci Nemzeti Színház támogatása kevés ahhoz, hogy ezt a jövőképet, arculatot a közvélemény előtt megfelelően kialakíthassuk. A tavaszi fesztivál nemzetközi hírű esemény, mi a sok kedvezőnek tűnő lehetőség közül ezt a rendezvényt választottuk ki. Persze hangsúlyozom, nem csak a fesztivál mecenatúrát vállaltuk el, számos más programot is támogatunk. □ Az is része az imázsala- kításnak, hogy a PR-ügynökségük Budapesten van? • Ez a partnerkapcsolat úgy kezdődött, hogy a privatizációs kampányhoz pályázat útján keresett PR-céget az akkori tulajdonos, az APV Rt. A kiválasztott ügynökséggel nagyon jó együttműködés alakult ki azokban a hónapokban, így teljesen logikusnak tűnt, hogy a közös munka ne szűnjön meg a magánosítás után sem. Természetesen nem örök életre szóló „házasság” ez, de amíg elégedettek vagyunk egymással, addig miért ne folytatnánk? □ A vállalat belső életében milyen változásokat hozott a privatizáció? Más követelmények szerint kell dolgozni? • Természetesen megfogalmaztunk új követelményeket, próbáltunk egyértelmű, világos szempontokat kialakítani. De ostobaság lenne azt várni, abban reménykedni, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozik az emberek gondolkodása. Változások azért vannak, és ezt nem valamiféle kincstári optimizmus mondatja velem. Azt hiszem, a mi szándékinknál sokkalta nagyobb hatású az, hogy részvényesek vagyunk, hiszen a kedvezményes részvényértékesítés révén a dolgozók is tulajdonosok lettek. Lehet persze demagógiával kezelni ezt a kérdés - vannak, akik így is tesznek -, de a nagy többség szembe kell, hogy nézzen azzal a ténnyel: az ő munkája valamilyen módon kihat a részvények árfolyamára. Tehát amikor a dolgozó otthon számolgatja, hány részvénye van, mekkora ezeken az árfolyamnyereség, akkor feltehetően az is eszébe jut, mi az, ami ezt javíthatja, mi az, ami ronthatja. Amiben én igazán türelmetlen vagyok, az a vezetők hozzáállása. Ebben a körben sem gyors az átalakulási folyamat, de úgy vélem, a tapasztaltaknál gyorsabbnak kellene lennie. Fejlettebbnek kellene lennie a tulajdonosi tudatnak, és a vezetői felelősségből adódóan jobban át kellene érezni, hogy ma már nem lehet ugyanazt és ugyanúgy csinálni, mint korábban. P H V 1/ 1
