Észak-Magyarország, 1997. február (53. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-22 / 45. szám
ÉM-interjú _________________ B orsod megyéből indult el a megpróbáltatások útján, s Los Angelestől egy órányi autóútra, Ontarióban talált magyar közösségre Szabó Sándor lelkész. II. oldal ÉM»rlperf_________________ A tapolcai parkra tavaly is volt elkülönített összeg a költségvetésben, és az idén is van, csak ez nem automatikus. Harcolni kell érte. III. oldal Műhely____________________ Kiss József emlékhelyeit ma már sajnos hiába keresnénk: szülőházát lebontották, és miskolci emlékszobája is megsemmisült a háború alatt. VII. oldal Hang-zavar Fotó: Dobos Klára A hét embere Varga Ferenc, az elnöki titkár Szalóczi Katalin A hét egyik legjelentősebb megyei eseménye a köztársasági elnök látogatása volt. Ahhoz, hogy e kétnapos program olajozottan fusson, hosszú és minden részletre kiterjedő előkészítésre volt szükség. Aki belátott a „színfalak” mögé, tudja, hogy ebből a megyei közgyűlés elnöki titkára alaposan kivette a részét. Mégis meglepődik, mikor előadom, hogy be szeretném mutatni az olvasóknak. „Nekem az a dolgom, hogy a háttérben legyek” - válaszolja. Csak azzal sikerül „csőbe húznom”, hogy a munkája érdekel.- Életem során a legkülönbözőbb vendégek fogadását kellett megszerveznem, de államfőét még először. Most sem egyedül, hanem az elnökasszonnyal és a köztársasági elnök titkárával közösen. Úgy érzem, jól sikerült. Ügyeltünk rá, ne legyen „hajtás” a program. Nemcsak Göncz Árpád korára tekintettel, de mindig adni kell arra, hogy a vendég jól érezze magát, ugyanakkor hasznos is legyen az itt töltött ideje. Jól ütemeztünk, így a legnagyobb késés 3 perc volt, kivéve az egyetemen szerzett negyedórás csúszást. Az elnök úr úgy belemelegedett a hallgatókkal folytatott beszélgetésbe, hogy nem volt lelkünk sürgetni. Hogy a titkár személyére tereljem a szót, elmondom: ha megkérdeznék tőlem, van-e olyan ember, aki képes egyszerre három nyelven három telefonon beszélgetni, azt felelném, ismerek is egy ilyet. - Jót nevet rajta.- A francia és az angol nyelvtudásom nem érdem. Amire büszke lehetek, mert tanult nyelvem: éppen a magyar. A franciába beleszülettem, az angolt pedig észre sem vettem, úgy sajátítottam el - kapom a véletlenül elcsípett „mutatvány” magyarázatát. Varga Ferenc édesapja húszéves fejjel úgy döntött, hogy Franciaországban próbál szerencsét. Egy francia lányt vett feleségül. Feri fiuk tehát Franciaországban született. Két és féléves korában azonban a család áttelepült az Egyesült Államokba.- Édesapám azzal a biztos tudattal hagyta el a hazáját annak idején, hogy egyszer visszaköltözik. Engem azonban előreküldött. Jó oka volt rá. Ha maradok, aligha kerülhettem volna el a vietnami háborút... Tehát 15 évesen visszarepült a vén Európába, s megtelepedett Miskolcon, a keresztszüleinél. Tarsolyában legfeljebb 500 szavas szókinccsel tanulmányait egy magyar iskolában folytatta.- A Herman Gimnáziumba jelentkeztem, francia tagozatra, hogy legalább egy tárggyal kevesebb gondom legyen. A tanáraim és az osztálytársaim segítettek, sosem nevettek ki, pedig megesett velem néhány mulatságos eset - mosolyog az emlékeken.- A második kémiaórán a tanár a szénről beszélt. Jócskán belemelegedett a magyarázatba, mikor egyszer rám pillantott, s megkérdezte, értem-e. Én ott akadtam el, hogy fogalmam se volt, mi az a „szén”. Odament a kályhához, mutatta: a szén az, amit abba belerakunk. Ekkor sem esett le a tantusz, nem csoda, odaát én csak olajkályhát láttam. Végre felírt a táblára egy nagy C betűt. Ja, carbon! - tört rám a felismerés. A gimnázium után távközlési technikai műszerésznek tanult, de hamarosan az egyetem számítástechnikai csoportjához került. A katonaság után feleségül vette azt a lányt, akit már másodikos gimnazista korában kerülgetett. Pálja most a 10. Számú Általános Iskola igazgatója, egyetlen gyermekük, Viktor a Földesbejár. Az egyetemről hagyta magát 1976-ban elcsábítani a BVK új számítóközpontjába. Nyelvtudására hamarosan felfigyeltek, s bőven adtak alkalmat arra, hogy kamatoztathassa. Egyre többet tolmácskodott, sőt, majd’ egy évet Líbiában is eltöltött cége felkérésére. Mikor hazajött, a vállalkozási osztályhoz került, majd már automatizálási diplomával a zsebében kinevezték a vállalati kapcsolatok önálló osztályának részlegvezetőjévé, később osztályvezetőjévé.- Jólesően tapasztaltam az elnöki látogatáskor, hogy amit akkor a munkatársaimmal beindítottunk: a PR-tevékenysé- get, a sajtókapcsolatokat, a protokolláris szervezést, azt most profi szinten csinálják a cégnél - kanyarodunk vissza mostani feladatához. Tizenöt éves vegyipari múlttal a háta mögött ’91-ben, Szabó György akkori elnök hívására felvállalta a megyei közgyűlés kül- és sajtókapcsolatainak ápolását. Vonzotta, hogy ismét a nulláról kell elindítani valamit. Az volt kicsit furcsa számára, hogy az iparban jóval gyorsabb tempóhoz szokott. De e téren nem alkalmazkodott, nem lassult le, végül őt így szokták meg. Szerencséjére. Ugyanis az új elnök, Gyárfás Ildikó - szerinte - még csak fokozta az iramot. Alig telt bele egy hónap, s az elnök felkérte, eddigi feladatai mellett vállalja el az elnöki titkárságot. Arra mindig gondosan ügyel, hogy a munkát és a feszültséget ne vigye haza. Mikor az átváltás technikájáról faggatom, elárulja, évek óta ugyanazt a „titkos fegyvert” veti be: egyetlen üveg söröcskét. Arról viszont hiába kérdem, mit volt nehéz elviselnie az eddigi főnökeiben, nem volt-e rossz hozzászoknia, hogy férfi létére nő a felettese. A végén már azzal is beérném, ha arra választ kapnék: milyen tulajdonságban különbözik a titkár az elnökétől. Jó titkárhoz méltón kivágja magát:- 0 szereti a sztrapacskát, én pedig nem. Miért nem szeretem ? a „pszichológust'’: Görömbölyi László Egy kicsit irigylem Végh Antalt. Nem az únyi birtoka, nem a negyvenvalahány (többnyire utolsó szálig elkelt) könyve, nem írói sikerei, botrányai, barátai és ellenségei, nem is híressége (egyes körökben hírhedtsége) miatt. Újságíróként irigylem az írót. Nem a szépírót (ilyen babérokra én soha nem törekedtem), hanem a közírót - aki ebbéli minőségében is megmarad szépírónak. Nem esztétikai értelemben (lehet, hogy úgy is, de ez most számomra nem fontos), hanem gondolkodásmódjában, a rendelkezésére álló információk kezelésének módjában. Az újságírót kötik a tények, kötik a szakma előírásai. Az újságírónak kötelessége ellenőrizni a tudomására jutott híreket, kötelessége szembesíteni a véleményeket másfajta véleményekkel, soha nem feledheti a „hallgattassák meg a másik fél is" elvét. Ha nem tud bizonyítani, még akkor sem hozhatja nyilvánosságra állítását, ha magánemberként meg van győződve vélt igazáról. Vég/i Antal nem újságíró - ő megengedheti magának, hogy eltekintsen ezektől a szabályoktól. Hogy közíróként helyesen teszi-e ezt vagy sem, arról valószínűleg megoszlanak a vélemények. Szerintem nem teszi helyesen - így aztán, ha belegondolok (az olvasók előtti népszerűség miatt bármily csábítónak tetszhet is a Végh Antal-i módszer), nem is irigylem az írót. Mert nekem mégiscsak az a szim- patikusabb, ha a konkrét valóságot a konkrétumok kötöttségében - értve ezalatt persze a dolgok összetettségének, sok- szempontúságának megjelenítését is - próbáljuk bemutatni. Mindez a Miért nem szeretem Varga Zoltánt? című könyv olvastán jutott az eszembe. Pár hete jelent meg, beszéltek róla több helyen, többféleképpen - ki-ki ízlése, vérmérséklete szerint. Függetlenül a véleményektől biztos vagyok benne: az utolsó példánynak is akad majd gazdája - elég garancia erre a két név, Varga Zoltán és Végh Antal szerepeltetése a címlapon. Még mindig sokan szeretik a focit Magyarországon, s még mindig sokakat érdekel, hogy mit mond ez ügyben - most éppen az egykori futballsztár viharos hazatérte, Fradi-edzővé válása kapcsán - Végh Antal, korábbi futballkönyvek népszerű szerzője. Bevallom őszintén, a címbeli kérdésre nemigen kaptam választ. Számomra csak az derült ki: a kérdés álkérdés. Végh Antal mintha önmagát próbálná meggyőzni arról, hogy igenis, neki minden oka megvan arra, amit pontosan tudott, érzett már akkor, amikor még hozzá se fogott a kérdezőskö- déshez, az íráshoz: ő bizony nem szereti Varga Zoltánt. Sőt! Mintha egyenesen utálná. Miből következtetek erre? Terjedelmi korlátái vannak, hogy példák sokaságát idézzem a könyvből, inkább a tendenciát jelzem: Végh Antal mindig arról és úgy beszél, ami beleillik az általa festeni próbált képbe. S akik megszólalnak? A sértettek, szinte kivétel nélkül, ráadásul azok, akiknek már nincs vesztenivalójuk. (Ügyesen bekerült azért egy Vargaszimpatizáns is, mintegy hitelesítendő az objektivitást...) Nem szólal meg Varga Zoltán (amire kevés ok, hogy nem válaszolt az író levelére), s nem szólal meg a Ferencváros egyetlen hivatalban lévő vezetője sem. Miközben ezer kérdés fogalmazódik meg, amelyekre éppen ők adhatnának megerősítő vagy éppen cáfoló választ. Azért egy-két példa is álljon itt, csakis ízelítőként. Végh Antal nem tudja megbocsájtani Varga Zoltánnak, hogy otthagyta a mexikói olimpiai csapatot, disszidált. Példa nélküli eset! És Puskás, Kocsis, Czibor, a fél aranycsapat? Más: Varga bundázott a Bundesligában. Bűn, erkölcsi mélypont, nincs mit vitatkozni róla. Végh Antal itt körültekintőbb: említi Mészölyt, aki ugyancsak bundázott, s háromszor volt - nem edző a magyar elsőosztályban, de szövetségi kapitány. De azt például már nem említi a szerző (a megannyi lehetőség közül), hogy bundázott a Mezey-féle, '86-ban ugyancsak Mexikóba tartó válogatott honvédos fele (Détári, Nagy Antal, Sallai és a többiek), éppen az író által nagy szeretettel annyiszor emlegetett Debrecen partnereként. S még egy példa, talán a legtipikusabb. Az atlantai olimpia után írta Ötkarikás szemmel című könyvét a szerző, benne a focistákról is szólt, mások mellett Lisztes Krisztiánról. Mit isi „Lisztes Krisztián olyan elkényeztetett macska, amelyik nem tanult meg egeret fogni." Most meg, hogy Varga nem ájult el az ifjú reménységtől, Lisztest rögtön másként, nagyszerű futballistaként említi. Miként az elküldött Teleket, „Magyarország legértékesebb középhátvédjét", aki azóta próbajáték okán végigutazta fél Európát, míg végül megvette a Kassai Lokomotív. Aki valamelyest ismeri a labdarúgást, tudja, miféle nívót képvisel ez a csapat. Aliért érdekes ez az egész? Azért, mert veszélyesnek tartom a szemléletet: előítéletesen gerjeszteni konfliktusokat, újabb előítéleteket, ahelyett, hogy azt mondanánk - nézzük meg, mire képes ez az ember új helyzetében, új feladatkörben. Minősítsen a teljesítmény, a Varga Zoltán által irányított csapat teljesítménye. Ehhez azonban két-három hónap egy kicsit rövid időnek tűnik. Legalább annyi időt adhatott volna Végh Antal a nemszeretem edzőnek, amennyit neki adtak Debrecenben, a hőn szeretett Lokinál. Ahol annak idején, valamikor a heh-enes évek vége felé, botcsinálta pszichológusként próbálta az NB l-be segíteni a csapatot. Nem sikerült, talán nem véletlenül. Én, az akkori debreceni azóta nem szeretem Végh Antalt, a „pszichológust". 83
