Észak-Magyarország, 1997. február (53. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-12 / 36. szám

szemüveges —, akkor ez volt a világ legmagasabb tornya.

— Hát azóta egy kicsit megcsö- kött.

Csak egy szájhúzásnyi mosoly, aztán a feketeszemüveges megint megszólalt:

— Nekem mintha a világ tágult volna ki. De azért még mindig elég magas ez a...

— Neked aztán igen...

Hallgattak jó sokáig, csak az erkély nyikorgón minden eresztékében.

— A várat tatarozták-e azóta? — kérdezte a feketeszemüveges.

— Nem. Maradt a régi.

— S a város?

— Történt egy-két változás...

— Például?

— Nézd, Mátyás, nem hiszem, hogy értelme lenne összezavarni most mindent benned — mondta a báty.

— Igazad van, csak fölöslegesen erőltetném a fantáziámat. Elég az, ha tudom: a Saskő még a helyén van. Ilyen éles szél csak a Saskő felől fúhat.

— No ne félj, nem történt itt hegyrengető változás. Csak amolyan apró-cseprő módosulások. De azért zavarnának.

— Az is valami — dünnyögte a feketeszemüveges. — Már olyan régen zavart valami.

Elindultak körbe, a korlát mentén. A feketeszemüveges csúsztatta tenyerét a fakorláton, bátyja fogta a karját. Amint eltűntek a kanyarban, az őr lépett néhányat. Valahogy nem akarta szem elől téveszteni a két férfit.

— Ez jön utánunk? — kérdezte a feketeszemüveges. — Mit mind jön utánunk.

— Csak úgy — mondta a bátyja. — Azt hiszem, az a kötelessége, hogy mind jöjjön utánunk.

Körbejárták a tornyot, majd, hogy visszaérkeztek előző helyükre, a feketeszemüveges megtorpant.

— Visszaérkeztünk — mondta a bátyjának. — Ez nem hagyna egy kicsit magunkra?

— Megkérdezhetjük... Hé, uram, nem hagyna egy kicsit magunkra az öcsémmel?

— Nekem itt fenn kell ülnöm, ha látogatók vannak — mondta bizonytalanul a toronyőr, mert valójában nem is tudta: benne van-e a szabályzatban ez, vagy kellene várnia az újabb látogatókat, akik persze nem jönnek. Ez a kettő itt, ezek is csodaszámba mennek.

— Nem azért mondom — tétovázott a báty is. — Csak az öcsém

Körbe-körbe járt a keskeny, fakorlátos, fapadozatú körerkélyen, s arcát fölfelé fordítva jobb híján a tépett tavaszi felhővonulást bámulta, a megszaggatott felhőrongyokat, melyeket a Saskő felől elszabaduló nyugati szél űzött át a városka fölött. Itt, az éles szélben még mindig kellemesebb volt sétálgatni, mint lent a toronyaljai fülkében ülni a dohszagot terelgető huzatban. Amikor itt fent silbakolt, többnyire arra gondolt, hogy lent ül a torony aljában, a fűben, s nézi a to- ronygomb fölött elrohanó felhőket egészen addig, amíg ettől a rohanástól úgy érzi, a torony lassan, de súlyos bizonyossággal feléje dől, zuhanása egy örökkévalóságig nyúlik, meghosszabbítván a rettegés pillanatát addig, amíg neki jólesik. Magányos emberek szórakoztatása az ilyesmi.

Egy-egy erősebb széllökésre a kis körerkély megremegett, mindenütt recsegés-ropogás és nyöszöfgésnyi hosszúra elnyújtott nyikorgás töltötte ki az űrt, s néha már-már úgy tűnt, a keskeny, korhadozó csigalépcsőn közeledik valaki, hogy lássa a város körképét. Ilyenkor a toronyőr arra gondolt, hogy lent felejtette a jegytömböt, hisz a torony is a kicsiny fellegvárból átalakított múzeumhoz tartozott, ám ide már rengeteg ideje nem tévedt föl senki, s ő egyre fölöslegesebbnek érezte magát, ami rosszabbnak tetszett a közönséges magánynál. A szél ne- ki-nekiiramodott a Saskő ormáról, űzte a felhőket, nyöszörögtette a kis körerkélyt, nyöszörgött minden a toronyőr körül, miközben a torony mellett valami madarak lebegtek ol- daloz

Mózes Attila

zva, eev-egy széllükés.jn^t>eme^^mthéYT3r.í>át.

lintette olykor őket. Eddig semmi szokatlan nem történt, s nagyon elcsodálkozott, amikor a tornyot megkerülve a feljáróban megpillantotta a két férfit. Középkorúak lehettek, de inkább öregek, mint fiatalok, s mindkettő szemüveget viselt. Volt valami tapogatózó bizonytalanság lépteikben, mint amikor ismeretlen, veszélyes terepen jár az ember, éppenséggel nagyon magasan. Az egyik férfi szorosan beléka- rolt társába, mintha egy esetleges zuhanás kettesben elkerülhetőbb lenne. A toronyőr elkapta tekintetét a felhők vonulásáról, s ezzel megszüntette a zuhanás játékát. Odalépett a két ismeretlen látogatóhoz, s mindjárt mondókájába fogott, hogy monoton hangon leduruzsolja azt a keveset, amit a fel- legváracska tornyának körerkélyé- rőí meg lehetett mutatni-magyaráz- ni egy idegennek, de az egyik férfi azonnal leintette:

— Hagyja csak, mindketten idevalósiak vagyunk. Az öcsém most jött vissza idegenből, hogy még egyszer láthassa innen fentről a várost.

— Igen — vont vállat a toronyőr, és nem értett semmit. Az öcs fekete szemüveget viselt, s a másik óva igazította az ő bizonytalan lép— Nincs itt a jegy tömb — motyogta zavartan a toronyőr.

— Nem baj — felelte a fekete- szemüveges, kotorászott zsebében, majd valami pénzt nyomott a markába. Aztán a korlát mellé húzódtak, s a feketeszemüveges arcát a szélbe feszítette.

Az őr tapintatosan hátrább lépett, de nem távolodott el nagyon tőlük; valahogy olyan gyanúsak voltak.

— Emlékszel — kezdte halkan az idősebbik férfi -, kölyökkorunkban lentről a fűből bámultuk a tornyot, a vonuló felhőkkel, s úgy látszott, zuhan az egész mindenség.

— Igen — mondta a feketemessziről jött, nagyon-nagyon messziről. És régen, nagyon-nagyon régen nem járt itthon. Most pedig egyedül szeretne maradni a Saskő- veí meg ezzel az egész panorámával, amit kamaszkora óta nem látott.

— Én nem értem az öccsét — mondta konokul, nem tágítva a toronyőr.

— Én sem — hajtotta le a fejét a báty.

— Megengednétek, hogy én legalább értsem magam? — szólt közbe ingerülten a feketeszemüveges. Majd a Saskő felé fordulva támadóan mondta, pont olyan hatásosan, mintha közvetlenül az őr képébe sziszegné:

— Fizettem, s még jegyet sem adott!

:— Majd lent — állt türelmesen tovább az őr. — Ha majd lent leszünk a fülkében.

Nem mert a feje fölött rohanó felhőkre pillantani. Úgy érezte, most nagyon biztos talajon kell állnia, hisz ezek ketten itt, ezek is ismerik azt a játékot.

— Vidd le! — könyörgött halkan a feketeszemüveges a bátyjának. — Vidd le, talán meginna egy sört. Ti már biztosan unhatjátok, de én olyan régen nem voltam itt fenn. Olyan régen nem láttam semmit ebből a városból. A világból...

— Nem lehet — mondta szigorúan az őr. — Szolgálatban nem lehet! Különben is, mit akar látni... maga!?...

— Az öcsém lát! — tiltakozott sértetten a báty. — Az öcsém számára ez az egyetlen kilátója a világnak. Hagyjon neki békét!

— Nekem itt ne mind hadovál- janak! Engem ne próbáljanak átverni, értik? Azt hiszik, vak vagyok?!

Az őr egy pillanatra elvesztette a fejét. Kiabált. Közben a feketeszemüveges egyre inkább megros- kadt, rátámaszkodott a kifényesedett fakorlátra, szinte fejjel előrebukott, ki a városka fölé.

— Azt hiszik, vak vagyok?! — kiabált a toronyőr, de hirtelen el- szégyellte magát.

— Én azt hiszem, maga a vak — mondta csöndesen, szinte nyugodtan a feketeszemüveges. — Ide figyeljen. Én látom a várost. Nézze csak — nyújtotta előre a kezét arra van a városháza, ott, mellette a Lajta-porta, a kettő között, kissé mögöttük az unitárius templom épülete, tovább...

— Honnan tudja?... Honnan tudja! — hüledezett az őr, s kedve lett volna lekapni az öcs szeméről a fekete szemüveget. Az feléje for^Alábbi cikkünk szerzője lélekgyógyász, aki több mint fél évszázad I dós külföldi tartózkodás után települt vissza Magyarországra. 1994-1 ben alapítványt hozott létre a lélektani szaknyelv magyarítására. Lón- | donban nagy sikert aratott szakkönyve, „Az idő kérdése” február-1 ban jelenik meg idegen szavaktól mentesen a Kossuth Egyetemi Ki- _ I adónál. írásában a hazatelepülése — 1996 májusa — óta éltek idő | ^nyelvi élményeit foglalta össze a Szó-Kép számára. (A szerk.)

K

edves angliai ismerősöm megkérdez: „Hát aztán, hogy éned magad itt, az anyanyelv élő közegében?” Mit mondjak? Hiszen tudja, mennyire sóvárogtam a tisztán csengő, ékes magyar szó után.

Hiába éltem több mint harminc évet angol nyelvterületen Londonban és Kelet-Afrikában, nyolcat a spanyol nyelvű Argentínában és Üruguayban, hetet Németországban és a német Svájcban, hatot Olaszországban; hiába írtam könyveket angolul és németül, verseket olaszul és spanyolul, egy nyelven se éreztem, hogy én én vagyok. Mintha mindig álarc mögött éltem volna, vagy folytonos szerepjátszásra ítélt volna a végzet. Pedig vonzottak ezek az álarcok, és serényen karban is tartottam őket. Egyikmásik néha a megtévesztésig ráfor- rótt a lelkemre.

Mégis mindez színjáték volt. Ma már tudom, hogy csak egy nyelvet lehet tökéletesen elsajátítani, az anyanyelvet. Ha az ember egyáltalán megtanulja, mert nem könnyű, és hallatlanul hosszú időbe telik. Életünk első évében csak hangokkal kísérletezünk. Azután kinyögjük az első szót, ami valójában egy egész mondat. A felnőttek, akik minden fontos dolgot gyorsan elfelejtenek, szónak nézik, mert rövid. Az első „Mama!” körülbelül azt jelenti, hogy „Maradj velem. Ne is álmodj arról, hogy itt hagysz, mert ha csak egy lépést is teszel, olyan irdatlanul üvöltök, hogy megszakad bele a szíved, és örökre megbánod. De az is lehet, hogy egyszerűen megöllek.” Évtizedek telnek el, mire mindezt így szépen, részletesen szavakba tudjuk foglalni. Közben pedig csak tanulunk, tanulunk. Mindenki körülöttünk figyeli, élvezi döcögő, dadogó, selypítő, tétovázó, zökkenős haladásunkat. A bárgyúbbak leszállnak a mi szintünkre, és velünk együtt idétlenkednek. Ezekre nem kell ügyelni. A többség javít és oktat.

Egyszer adódik mindenki életében az a hódító élmény, hogy közvetlen környezetünkkel együtt fedezhetjük fel az anyanyelvet, és így az egész világegyetemet. Minden egyes benyomás, amit az érzékek sugallanak, a mélyen lélekbe hatoló dallamok, zajok, zörejek, ütemek, az ízek, szagok és illatok, a bársonyos, érdes, selymes, puha, kemény, meleg és hűvös felületek, a szivárvány minden színe és árnyalata, amire a gyermek felajzott érdeklődése, kielégíthetetlen kíváncsisága irányul, egyenként elkülönül, kibontakozik az egészből, fogalommá sűrűsödik, és nevet kap. A gyerek örül a felfedezéseinek, játszik velük, és játszik magával a nyelvvel. Élvezi édes anyanyelve adta szellemi hatalmát. Az életkedv és a nyelv szeretete egymásba fonódnak.

Áldom a sorsot, hogy tizenhárom éves koromig volt időm az anyanyelvemmel fölnőnöm. A komoly idegennyelv-tanulás azután kezdődött. Károsul és nem nyer az a gyermek, aki már zsenge korában két-három idegen nyelvet tanul egyszerre, és ugyanakkor sem a család, sem az iskola nem vezeti be őt kellőképpen a magyar nyelv erős várába, hallatlanul gazdag kincsestárába. Ez gáncsolja á gondolkodási képességet, mely egy nyelven fejlődik a legjobban. Ä nyelven keresztül gondolkozik az ember. A szellemi képesség az anyanyelvben bontakozik ki a legteljesebben, föltéve, hogy azt folytonosan óvjuk, műveljük, és nem zavarjuk meg több más nyelv túl korai tanulásával. Egy vagy két idegen nyelv még használhat is a már jól megalapozott anyanyelvi

tudásnak, ha azzal együtt gondozzuk és ápoljuk őket. Minden nyelvet úgy kell művelni, mint egy szép és hasznos kis kertet, amelyet állandóan figyelünk, és amikor kell, locsolunk, táplálunk, tisztítunk, gyomlálunk és részben újra beültetünk. Nem vadon vagy őserdő, mit magára lehet hagyni.

Az idegenmajmoló úgy fitogtatja tudását, hogy' az angol-amerikai kifejezések korcs magyar változatát a lehető leggyakrabban bedobja beszédébe. Ebben egész környezete megerősíti. Mert nálunk divat az anyanyelvnyúzás. A divat csak terjed, terjed. A nyelvbomlasztás ragályos betegség, sőt nemzeti öngyilkosság is, de a legtöbben nem így látják. Pedig jaj annak a négy-ötévesnek, aki a mai utcai föliratokon gyakorolja első olvasási kísérleteit! Mire folyékonyan ír és olvas, már nem tud se angolul, se magyarul.

Igen, hazajöttem, több mint fél évszázad után az anyanyelv közegébe... „Szuper!”, mondja mellettem egy jól öltözött fiatalasszony a postán, miután a hivatalnok biztosítja afelől, hogy levelét másnap megkapja a címzett. Eszébe se jutna olyasmit mondani, hogy „Nagyszerű!”, vagy „Nagyon jó!” Megfordulok, és íme szembeötlik a felirat az új bolt fém és üveg homlokzatán: „Postashop”. Kimegyek. Amerre csak nézek, mindenütt „akció”-ba ütközöm. Bámészkodom a kirakatoknál. Ott is: „Akció!” A sarkon találkozom egy ismerőssel. Megkérdezem, hogy mi ez a nagy tevékenység mindenütt. Értetlenül néz rám, és kérdi: „Hol?” „Hát itt, ez a sok „akció”. Nem érti, hogy tényleg nem értem. A végén rájön.

Én is. Ez az egy szó mindent jelent, mindent helyettesít: a tavaszi, nyárvégi, őszi, téli vagy alkalmi ár- leszállítást, kedvezményes árakat, a végkiárusítást, az IFOR-csapatok bevetését, a mozgalmas amerikai filmeket, az utcai tüntetéseket Belgrádban, a karácsonyi jótékonysági gyűjtést, a rendőri rajtaütést és még sok mást. Minek szaporítjuk a szót? Egy szó elég... „Ez már beépült a nyelvbe. Nem lehet kifogásolni. Különben az idegen behatás nemcsak a szavakat érinti, hanem a mondatszerkezetet is" — teszi hozzá. Mintha nem tudnám. Belül fölkavarva, udvarias mosollyal megköszönöm a felvilágosítást, és hazamenekülök.

Bekapcsolom a rádiót, a tévét. A torz szavak tömege árasztja el meleg otthonomat. Mindegyik két- három, de sokszor húsz-harminc gyönyörű magyar szót tuszkol ki emlékezetünkből. Kosztolányi Dezső gyűlölte a „fantasztikus” szót, és sohase mondta ki vagy írta le. Szerinte a következő szavaink rovására használjuk: fellegjáró, elképesztő, boszorkányos, csodálatos, déli- bábos, döbbenetes, egetverő, elbűvölő, hátborzongató, hihetetlen,' hökkentő, káprázatos, kísérteties, kitűnő, lidérces, megrökönyítő, nagyszerű, óriási, regényes, regeszerű, tündökletes, varázsos stb. (Nyelv és lélek, 1971, Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.)

Ä műsorvezetők érezhetően élvezik a lehetőséget, hogy a nagy nyilvánosság elé tárják ezt a la- tin-angol-magyar nyelvzagyvalékot, amiből természetesen az angol látogató egy árva szót sem ért. De nekem ezt most meg kell tanulnom. Megtanultam, hogy Hajdú- Bihar megyét már nem így hívják, hanem „régiónak”. De lehet, hogy félreértettem, és talán a Tiszántúlt vagy egész Kelet-Magyarországot illő így szólítanunk, velősen latinul. Megtudom, hogy a közegészségügy „szektor”, vagy ha jobban tetszik, „szféra” (még nem nyomoztam ki a különbséget), a maradi szemlélet nyilvánvalóan nem divat, és ehelyett azt mondjuk, hogy „retrograd” vagy „retrospektív perspektíva”, de a pénzelés, a tőkebefektetés, az anyagi támogatás, a fedezet se divat már, mert itt csak „finanszíroznak" és „szponzorálnak”. A magánosítás is szűnőfélben van. Annál erőteljesebben halad a „privatizálás” és a még divatosabb „privatizáció”, miből végre született egy új magyar szó: „tocsikol”. Pontos jelentése még nem egészen világos, de legalább ennek az egy szónak magyar a hangzása.

Hogyan énem magam az anyanyelv élő közegében? Drága, jó barátom, bevallom, fuldoklóm, és lehet, hogy bele is betegszem. Különben Debrecen levegője jó, nekem egészséges, és nagyon szeretem. Nyelvünket is meg lehetne menteni. Ez az egyetlen kincsünk, amit mindenki megtarthat és gyarapít- hat. Nem kell hozzá se hatalom, se összeköttetés, se vagyon. Csupán egyéni elhatározás dolga, hogy gondozzuk ezt a drága és egyedi nyelvet. Elmúlt nemzedékek lelkét és szellemét hordozza magában. Ok ápolták és művelték sokszor nagy áldozatok és szenvedések árán. Óvjuk meg mi is az eljövendő nemzedéknek.

Molnos Angéla

Debreceni utca, sej, debreceni utca... Fotó: Czeglédi Zsolt

Hazatérés az anyanyelv bomladozó közegébe