Észak-Magyarország, 1997. február (53. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-12 / 36. szám
A nyíregyházi városi galériában az elmúlt év december elejétől ja- ^ nuár végéig a miskolci jlWll OS Herman Ottó Múzeum képgyűjteményéből válogatott anyag került bemutatásra. A miskolci képek többsége egykor Petrd Sándor miskolci orvos és műgyűjtő tulajdonában volt, és adományából került 1977-ben a közgyűjteménybe. Goda Gertrud művészettörténész válogatta és rendezte a Keresd a valódit! Műalkotás — Hamisítvány — Másolat című, a közönség által nagy érdeklődéssel fogadott kiállítást. A látogatók műélvezetét és tájékozódását vezetőfüzettel és a kiállítótérben elhelyezett információkkal segítette. Kétségtelen és sajnálatos tény, hogy a Petró-gyűjteménybe nagy nevekkel — Csont- váry, Egry stb. — hamis képek is bekerültek, ezt azonban az egykori tulajdonos a szakértői vélemények ellenére sem ismerte el. Németh Lajos professzor több fórumon szót emelt e káros jelenség ellen. A dolgok helyretételét jól szolgálta a miskolci művészettörténész szellemes vállalkozása. A városi galéria következő rendezvényeként január 23-án egészen más habitusú budapesti műgyűjtő és műkereskedő, Haas János mutatkozhatott be. Haas szoros munka- kapcsolatot tart fenn számos művészettörténésszel, és tanácsukat nemcsak akkor szívleli meg, ha véleményével és elképzeléseivel megegyezik. Számára nem a nagy nevek gyűjtése a cél, hanem a jó — akár a szakma által nem jegyzett nevű — művészek képeit keresi. A kétszáz darabosra tartott festészeti és grafikai anyagból ötvenöt művet hozhattunk el és mutathatunk be március elejéig 1. emeleti három termünkben. Haas Jánossal első alkalommal több mint öt évvel ezelőtt találkoztam egy évekig Budapesten élő angol ismerősömnél. A hölgy örömmel fedezte fel Simon György János (Trieszt, 1894 — Leeds, 1968) — Angliában Jean-Georges Simon néven ismert — festő- és grafikusművész alkotását Haas János képgyűjteményében, és módot biztosított arra, hogy összeismerkedhessem a műgyűjtővel. A Tabán című alkotásról, amelyen nem volt aláírás, a BÁV-ban vett és sokáig csak a beadó által megadott szerző nevét tudta. „Üzleti szempontok” alapján, ami azonban a becstelen nyerészkedés és csalás tényét kimeríti, e művet nyugton odarendelhette volna a 20- as évek elején élt és magas áron forgalmazott, hasonló stílusban dolgozó valamely magyar vagy külföldi alkotóhoz. De Haas nem a pitiáner, hirtelen meggazdagodásra vágyó gátlástalan szerencselovagok fajtájából való, amelyektől sajnos hemzseg a műkereskedelem. A legtöbb amorális, hazárd zugügyletekkel operáló műkereskedő számára az a jó üzlet, ha jól becsapja a hozzájuk forduló gyanútlan vásárlót. Hamarosan felkereshettem otthonában, ahol sokáig elidőztem, hisz a fal képekkel volt kítapétázva. Sok TJQS művészt ismertem teagyar tárlata méháxá» - nye;nkbő1’ **** de számos olyan is akadt, akiknek nevét akkor hallottam először. Többek között olyanokét, akik annak ellenére, hogy a művészeti könyveink, lexikonjaink nem, vagy csak szerény mértékben foglalkoznak velük, tehetségről tanúskodó alkotásokat hagytak hátra. Meglepetésemre kiderült, nem is egy Simon-gra- fikáról, hanem háromról van szó. A tehetséges művész, aki a két világháború közötti időszakban gyakran szerepelt budapesti kiállításokon, és egyre gyakrabban szerepel budapesti aukciókon, több híres budapesti műgyűjtő, így például Deák Dénes, Vörösváry Ákos és Kieselbach Tamás figyelmére is számot tart. Simon életművének feltárása során kerültem kapcsolatba a közelmúltban tragikus körülmények között elhalálozott kitűnő műgyűjtő, mecénás és jó tollú művészeti író Deák Dénessel, aki Haas János atyai jó barátja volt. Egyébként a kimagasló értékekkel rendelkező Deákgyűjtemény — mint fiókintézmény — 1986-ban, tehát még az adományozó életében, a székesfehérvári városi képtárba került, e kollekció bizonyos vonulatai Haas János gyűjteményében is fellelhetők. Mindkettőjüknek a 20-as, 30-as évek progresszív művészete volt a legkedvesebb, habár az idősebb gyűjtő szívesen válogatott a 10-es évek terméséből is, míg Haas János érdeklődése a későbbi évtizedek irányába is kiterjedt. A két gyűjtemény közötti legnagyobb eltérés — annak ellenére, hogy gyakran beszerzési forrásaik és lehetőségeik is azonosak, illetve hasonlóak voltak —, talán abból adódik, hogy Deák Dénes képeken kívül jelentős szobor- és éremanyagot is magáénak tudhatott. Az elmúlt év tavaszán Haas János a zalaegerszegi városi hangverseny- és kiállítóterem- ben megrendezett bemutatóra 76 művet, majd az óbudai Kassák Múzeumba, az őszig tartó tárlatra 71 képet adott kölcsön. Benedek dúlt s önérzetesen mosolygott. Elégedett lehetett magával. — Tudja — kezdte magyarázni —, ha nyugatnak fordulok, pont szembe fú a szél. Nyugatra van pedig a városháza, innen figyelve, talán egy arasznyira tőle a Lajta-por- ta... — s magyarázta, magyarázta boldogan, mint aki magát igazolja. — Csak szélirányban kell fordítanom az arcom. Az arcommal látok, érti? Ahogy megyek itt körbe, a széliránnyal együtt változik nekem a panoráma. Nézze — lassan körbeindult -, ott van a park, mellette, ott, abban az irányban a Népszínház, közvetlenül mögötte a gazdasági iskola, csak a piros teteje látszik... — Nem látszik — motyogta akaratlanul is az őr, s észrevette a báty szemrehányó pillantását. — Hogyhogy nem látszik?! A toronyőr nyelt egyet, a báty a fejét csóválta. Akkorát hallgattak, hogy a feketeszemüvegesnek meg kellett értenie. — Szóval lebontották — állapította meg csöndesen. — Pedig ott végeztem. Mindegy. Aztán tovább mutogatott, csak amikor az új lakónegyedhez ért, változott meg ismét a másik kettő hallgatása. A feketeszemüvegesnek még a csönd fokozataira is érzékeny füle volt. Legyintett, aztán abbahagyta a városmutogatást. — Bár ne szóltam volna! Akkor még most is látnám a gazdasági iskola piros tetejű épületét. Ott most mi van? — Rozoga volt már. Kétemeletes új iskola van helyette... — Ügy — tűnődött az öcs. — Ügy. Azt nem látom. Azt már sosem fogom látni. Nekem ez már csak amolyan mesebeli város marad, a törpe gótikájával. — Láttál te már modern épületeket. Ez is csak olyan — mondta nyugtatólag a báty. — Azokat nem itt láttam. Azokat nem tudom ide elképzelni. Sokat fogok itt állingálni — mondta az őrnek a Saskő felé fordulva. — Sokat fogok itt vesztegelni, s maguk meg fogják unni. — Nem baj — vigasztalta az őr -, az a kötelességem. Záróráig. A bátyja is szívesen teszi, gondolom. — O, a bátyámmal már megbeszéltük, hogy nyugodtan magamra hagyhat itt. Mikor lesz záróra? — Alkonyaikor. Hétkor. De én, ha a bátyjának lennék, nem hagynám itt magát. Veszélyes itt emlékezni... Szemlélődni. Én majd hétkor bezárom a feljáró ajtaját. De addig állok rendelkezésére. — És ha én most?!... — Akkor én magához ugranék, és... — Ne mozduljon! — sikoltott fel hisztérikusan a feketeszemüveges. — Ne tegye rám a kezét! — O, nem. Azt csak szükség esetén. — De nekem nincs szükségem!... — Engem nem érdekel, hogy magának szüksége van-e vagy sem valamire. Engem azért tettek ide... — Ne vitatkozz vele, Mátyás. Minek veszekedsz vele, ember? O a toronyőr. Mátyás markolászta a fakorlátot, s mintha farkasszemet nézne a bátyjával. A toronyőr meg őket figyelte. Olyan sokáig álltak ebben a mozdulatlanságban, hogy közben egész sereg felhő rohant el a torony- gomb fölött. Lentről, a sarjadó fűből gyerekek bámultak fölfelé, nézték, hogyan dől meg a torony. Nézték, ameddig akarták. A torony pedig csak dőlt, de ebből ott fent most mit sem vettek észre. Egymást figyelték. Aztán Mátyás lemondóan suttogta: „Na!”. És a toronyőr meg a báty szinte abban a pillanatban: „Na”. Akkor Mátyás eleresztette a korlátot, és belékarolt a bátyjába. Elindultak a lejáró csigalépcsője felé. A feketeszemüveges még visszaintett, a szél borzolta tarkóján a gyér hajat: — Ott volt a gazdasági iskola épülete. Megjegyeztem. Ott volt. Ott most egy új iskola áll. Köpök rá. Nem látom. — Ott van most is, Mátyás. Inkább hidd, hogy ott van. JDe talán az sem fontos, hogy hidd. És az sem, hogy ne hidd. Ott volt valamikor, s nekünk ennyi elég kell hogy legyen. A többi mind csupa bizonytalanság. Ennyi, ami bizonyos. — Menjenek, jóemberek! Keressenek maguknak más tornyot. Más toronyőrt! — kiáltott utánuk az őr felbátorodva. Jól hallotta még egy darabig, hogy nyikorog tétova léptük alatt a korhadt csigalépcső, aztán ez a zaj is beleveszett az általános nyikorgásba. Saskő felől fújt az állandó szél, terelgette a felhőket, nyöszörögtette a kis, keskeny körerkélyt. A torony mellett valami madarak oldalaztak a szélben, egy-egy széllökés megemelintette őket. A toronyőr már hónapok óta nem fogadott látogatókat. Kicsi és jelentéktelen volt ez a múzeum, úgy látszik, már csak afféle hazajáró lelkek vetődnek föl ide. Akik szintén tudják, milyen egy torony lentről a felhőrohanásban, e fura, kis mesebelien gótikus város közepén. Behunyta a szemét és szélirányba fordította arcát. Szembecsapta a Saskőről lezúduló havasi szél. Hirtelen megpillantotta a gazdasági iskola épületét madártávlatból, nagyon-nagyon távol. Senki nem vol a közelben, égen-föl- dön. Csak a neszek, ezek a hosszú, elnyújtott nyöszörgést utánzó hangok, amelyek itt kóborolnak a kis vidéki múzeumban, értéktelen és érdektelen emléktárgyak között. (Az elbeszélés a Felsőmagyarország Kiadó kötetében jelent meg.) fx>xí*x«$Mtó>»»:<*x-x-: F őképp a nyolcvanas években született írásokból áll össze ez a prózakötet, amelyben nyolc — a szerző alcímbeli műfajmeghatározásával — elbeszélés kapott helyet. A negyvenes éveiben járó Mózes Attila, a kolozsvári Utunk, a mai Helikon című folyóirat munkatársa, az erdélyi írók középnemzedékének egyik legismertebb, markáns figurájának számít, ám a határ innenső oldalára tekintve már korántsem mondható el ugyanez. Igaz, mostanában csend veszi körül. Éppen ezért magától értetődőnek vélhetnénk, ha a szerzőt nálunk is, reprezentatív módon, bemutatni szándékozó könyv legalább az alapvetően elvárható ismeretekkel segítené a róla való tájékozódást. Többek között azzal, hogy közli, az érdeklődő válogatott kötetet tart a kezében, vagy azzal, hogy jelzi, mikor íródtak és hol lelhetők fel a most itt újraközölt szövegek. Bár a könyvnek nincs füle, azért Mózest is be lehetett volna mutatni az olvasónak egykét mondattal; hátha akadnak még néhányan ennek ellenére, akik kedvet kapnak és utánanéznek a dolognak a könyvtárban. Mert érdemes megismerkedni vele, annál is inkább, mivel egyáltalán nem regionális igényű és nem ilyen olvasót megcélzó prózavilág tárul elénk. Mózes Attila történetei bevallottan életrajzi hátterűek. Legtöbbjük egyes szám első személyben villant fel néhány „sűrű” napot, hetet szereplővé formált önmagának vagy másoknak az életéből. Mindegyikük helyzetében közös, hogy számukra ismeretlen környezetbe, helyszínekre kerülve hat- ványozódik idegenségük, és végleges magányuk tudatában megerősödve távoznak onnan. Körülményeiket eleve elfogadják, nem a változtatás, illetve a befogadtatás óhajával, pusztán a megértés igényével közelítenek másokhoz, perifériális kisközösségekhez. Azok azonban különcöt látnak az eseti „látogatóban”. Ezek az alakok túlságosan kívülállók ahhoz, hogy bárhol is megragadjanak, minden kísérletük során csupán egyedüllétük rajzolódik ki egyre élesebben. Ennek ellenére sosem mondanak egyértelmű ítéletet a többiekről, figyelnek és tanulnak tőlük. A szerző a lineáris történetvezetésű, fabuláris írásmódot, a néha szociografikus pontosságúvá váló leírásokat jó érzékkel ötvözi a metaforikus nyelvhasználattal. A lírai betétszövegek oly módon kommentálják az eseményeket, hogy egyúttal a szereplők önértelmező mozzanataivá is válnak. A középpontba helyezett figurák igazodási pontjukká majdnem mindig az eltelt időt teszik meg, a keserű nosztalgiával sóvárgott múlthoz mérik jelenüket. A múlt már önmagában is érték, nem véletlen, hogy a gyűjteményes kötet történeteinek többségében valaki vagy valami korábban meglévő elvesztésének folyamatát kísérhetjük végig. Miközben a történetek jelenidejűsége állandóan a szereplői múlttal szembesül, a szövegek nem zárják ki azt az olvasatot sem, amelyben a szerző személyes emléktöredékei lennének. Nézzük most már kicsit részletesebben! A toronyőr jele- netező novellájának a gyermekkor, a szülőföld elvesztése képezi tárgyát. A címadó történet, az Egy pohár vigyor hőse Camus Közönyének temetési szituációját juttatva eszünkbe, a szertartás abszurditásától viszolyogva búcsúzik el apjától, akiből mindössze a pohárban felejtett protézis-vigyor marad groteszk me- mentóul. A Szerelem a feleség, a Nafmyugati vándorlás modernre hangolt cigányrománca pedig, Az Oroszlán havával egyetemben, a fiatalság romantikus illúzióinak, a hajdanvolt szeretők elíllanásának meséje. Mi marad hát, ha minden odavan? Maradnak a fények, szagok, illatok, melyekből összeilleszthető egy emlékvilág, amely azonban nem „elsüllyedt mennyország”, sokkal inkább a társadalom kényszerpályáira szorított és az ezeket minduntalan megkerülni igyekvő ember lényegi pillanatairól szól. Persze úgy, hogy csak a pillanatok élik túl a visszahozhatatlant, minden más örökre beléjük zárul. (Felsőmagyarország, 156 l., 400 Ft) Aczél Ákos Katalin, a Magyar Nemzeti Galéria művészet- történésze indította el e változó méretű és tartalmú kiállítássorozatot, amiben Csapiár Ferenc, a Kassák Múzeum igazgatója is segítette. A Haas-gyűjtemény egyébként rendszeresen ad kölcsön kiállításokra képeket, gondoljunk csak a Farkas István-, Jándi Dávid- stb. emlékkiállításokra. Nem véletlen, hogy a Nyíregyházán is bemutatott Perlott Csaba Vilmos Nagybányai utca című festmény a Budapest Galériában tavaly megrendezett Nagybányai Művésztelep-emlékkiállításon szerepelt, e mű került a kiállítás meghívókártyájára. Nyíregyházán a bemutatott alkotások között megtalálhatjuk a helyi vonatkozással bíró művészek — Amos Imre, Dienes-Dénes Rudolf, Jándi Dávid — képei mellett a nagybányai, a szentendrei művésztelepek, a KÚT, az UME és az Európai Iskola tagjainak műveit. A már említetteken kívül további fontos alkotásokra is szeretném felhívni a figyelmet, nevezetesen Barcsay Jenő Csendélet, Batthyány Gyula Török bazár, Bern Géza Bohócok, Egry József Szajna-parti rakodók, Farkasházy Miklós Hajók, Kádár Béla Mulatozók, Kemény László Kertben dolgozók, Kmetty János Csendélet, Molnár C. Pál Madonna gyermekkel, Rafael Viktor GyőzőTere-fere, Scheiber Hugó Fej, Tipary Dezső Folyópar- [ ton című kompozíciói- I ra, melyek jól reprezen- I tálják Haas igényes vi- I lágát. A kiállításhoz I színes és fekete-fehér I fényképekkel ellátott I vezető készült, melyben Benedek Katalin tanul- I mányát olvashatjuk. I Haas János mindig | hangsúlyozza, hogy I több milliót érő anya- I gát viszonylag szerény f anyagi eszközökkel | hozta létre. Káros szen- ! vedélynek nem hódol, \ nem dohányzik, nem I iszik, autót sem hajt, | szerény körülmények 1 között, takarékosan él családja körében. Nagyon jó érzékkel, ízléssel, szorgalommal és egyre nagyobb szakértelemmel válogatta azon- . ban képeit, hiszen a mintegy negyedszázada megkezdett vásárlások tárgyainak többsége az eltelt időszakban nemcsak megtartotta értékét, hanem jelentősen növelte is. A gyűjtők között bevett eljárásnak számító képcsere útján - mikor is nem kell a piac ingadozásainak kitéve forintosítani a csereárut — számos kiemelkedő mű került hozzá. Nagy változást jelentett életében, mikor két éve a miskolci MissionArt Galéria tulajdonosaival, Jurecskó László és Kishonthy Zsolt művészettörténészekkel megállapodott arról, hogy közös műkereskedést nyitnak. Üzletük előbb a pesti belváros szívében, a Párizsi utcában, majd a budapesti műtárgyforgalom javát lebonyolító Fáik Miksa utcában várta és várja a vendégeket. Matlts Ferenc Batthyány Gyula: Török bazárban Elek Emil felvétel
