Észak-Magyarország, 1996. december (52. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-07 / 286. szám
ÉM-intergw A múltban egyenlően osztották el a szegénységet — mindenki között. Ez pszichológiailag olyan érzést keltett, hogy> szinte mindenki egyforma. II. oldal ÉM-rigaert Egyszer csak elkezdtek színesedni a magyarok. A fiatalabb korosztályhoz tartozó nők megőrültek a lehetőségtől:fillérekért lehet f nyugati cuccokhoz jutni. III. oldal Kilátó Ha a magyarság 1100 éves történelmét gondolatban végigpásztázom, a nagy’ kudarcok és veszteségek ellenére akár optimista is lehetnék. VII. oldal Fotó: Bujdos Tibor Kovács Sándorné, akinek minden napra van egy verse Várakozás A hét embere Dobos Klára Elfáradt kicsit, mondja. Szervezés, ünneplés, szereplés... sokallja, nincs ehhez szokva. Úgyhogy most magára zárja az osztályterem ajtaját, és annak örül, ha Zolika rendetlenkedik... De az általa szerkesztett könyv - amelyet a Bíbor Kiadó a Gyermekkönyvhétre jelentetett meg Minden napra egy vers címmel - ott lesz a karácsonyfája alatt. Igazából talán akkor hiszi majd el a most még tündérmesének tűnő valóságot: három év utánajárás után három hónap alatt elkészült a kiadvány. , „Az egyik legfontosabb, amit én elgondoltam, hogy a gyerekek elsősorban a magyar hazával, a magyar tájjal, a magyar költőkkel ismerkedjenek meg, utána kitekinthetnek a nagyvilágba...” Kovács Sándorné, Gabriella, a miskolci Szilágyi Dezső Általános Iskola tanítója egyelőre nem gondol a folytatásra, pedig mondatában benne van, hogy talán majd a „nagyvilágból” is összegyűjti a kicsinyeknek szóló verseket. A most megjelent kötet a 6-10 éveseknek szól. Olyan verseket válogatott az alsósokat tanító pedagógus, melyeknek hangulata, témája az ő érzelemvilágukhoz, tudásukhoz a legközelebb áll. „Igazából saját munkámban szerettem volna felhasználni. A lányom volt a kísérleti alany. Most már 12 éves, de három évvel ezelőtt, amikor elkészült az összeállítás, még éppen belefért a korosztályba. Eleinte minden napra egy vers jutott, aztán nem bírta megállni, és folyamatában olvasta. A versek összefüggnek, hömpölyög a gondolatsor. Elindul például a viharvárástól, aztán jön a vihar, majd kitisztul az idő, megjelenik a szivárvány... Iparkodtam rövid verseket választani, hogy a legkisebbeknek is legyen elég lendülete és türelme végigolvasni.” Azt mondja, kitartó típus. A Bíbor Kiadó nem az első volt azok közül, akiktől kiadást remélt. Eredetileg pályázatokkal próbálkozott, de újra és újra előjött az a feltétel, hogy mielőtt neki adnak, neki is adnia kell. Erre a pedagógusfizetés- ből nem volt képes. „Hogy találkoztam Borkúti Lászlóval, az csodával ér fel számomra. Nyár végén futottunk össze, szeptemberben elkezdtük a könyvet csinálni és december elejére elkészült...” 367 vers... Jut a szökőévre is, sőt, van egy plusz. Nem számolta el magát a szerző: a kötet elejére Simon Emil Hónapok című költeményét tette, ami az egésznek megadja az alaphangulatát. „Amikor egy kicsit lazítani akarunk, vagy nagyon kapcsolódik egy anyaghoz, akkor fellapozom, felolvasom, megbeszéljük, szebbé tesszük a napunkat. De szerintem sokkal nagyobb a jelentősége a családon belül. Felolvashatja a mama a gyereknek, vagy fordítva, esetleg ha éppen olyan a kisdiák hangulata, akkor bevonul a kuckójába, és olvasgatja.” Előfordul ez egy gyereknél? - kérdem tőle. A lányát hozza az igen válasz bizonyítékaként. „Néha úgy kell noszogatni, hogy most már tedd le a könyvet, menj focizni vagy fára mászni...” De persze sokat olvasnak együtt is. Jut ideje saját gyermekére, pedig az iskolában is minden gyerek hozzá fordul... „Az a véleményem, hogy ezen a pályán egyrészt azok maradtak, akik végképp sehol nem tudtak elhelyezkedni, másrészt azok a pozitív őrültek, akik a pedagógusokat érő csapások ellenére is kitartanak. Én ezek közé tartozom. Nem hiszem, hogy innen már szabadulni lehetne... Közel 15 éve vagyok a pályán. Látom a problémákat a családon belül is, ahogy az anyagi helyzet romlik. Átérzem a gyerekek helyzetét. A szülőkkel alig találkoznak. Többet vannak velem, tehát nekem kell azt a pluszt nyújtanom, amit esetleg a család az időhiány miatt nem tud megadni. Annyira ragasz- kodóak, őszinték a gyerekek a pedagógussal, hogy az akarva- akaratlanul is pótmamává válik, aki ismeri az örömeiket, a problémáikat, onnantól kezdve, hogy be kell kötni a cipőfűzőt, megvarrni, ami éppen elszakadt...” Egyébként annak idején az édesanyja is pedagógus szeretett volna lenni. De őt másfelé sodorta az élet. Viszont lehet, hogy a lányát ő indította erre a pályára?! Ezt már nem lehet megfejteni. De az biztos, ő íratta be abba az általános iskolába, ahol tanult, majd főiskolásként kistanító lett, és ahol azóta is tanít - azzal a hittel, ahogy eleinte. „Mi az osztályban úgy vagyunk, mint egy nagy család. Nekünk nem szabad ellenségeskedni, és ha kritizáljuk is egymást, csak jobbító szándékkal tehetjük. Megbeszélek a gyerekekkel mindent, ha tévedek, elismerem, hiszen a pedagógus is emberből van, lehetnek jobb és rosszabb napjai.” Igen, olykor türelmetlen ő is. Néha „kifullad”. Például így karácsony táján, az első félév vége felé. Jól jön a szünet. Örül, ha úgy ülhet két órát, hogy nem kell az iskolával foglalkoznia. De azért ilyenkor is jönnek a gondolatok. Ebből a csendből „bújt elő” a könyv is. „A költő és a pedagógus hivatása a nyelvben találkozik. Nagyon élveztem ezt a találkozást...” Műmikulások Filip Gabriella Tat 'aly ilyenkor a Télapu járt a mozikban. Igaz, már nyugodtan nevezhették volna Mikulásnak a Mikulást, mégis maradtak a Télapónál, illetve a Télapunál. így a magyar fordítók kifejezőbb címet találtak a filmnek, hiszen a rendező valami olyasmit akart elmondani a The Santa Clause című vígjátékkal: Mikulássá kell válnia az apának ahhoz, hogy belenőjön a szülői szerepbe. Mindezeken kívül a következő kérdésekre kereste a választ a Walt Disney Pictures produkciója (idézet a film ismertetőjéből): „Planétánk gyermekeinek joga van megtudni: ki is voltaképpen a Mikulási. Hogyan mászik a kéményekbe, hogyan látogat végig minden gyereket egyetlen éjszaka leforgása alatt! No meg: mekkora zsákra van szüksége ahhoz a tömérdek ajándékhoz?" Hát ez az! Ezek a műmikulás-csinálók is a Mikulásról beszélnek. Egyetlen valakiről, aki mindent tud, mindent lát, aki egyetlen éjszaka ajándékot hoz minden gyereknek. A filmesek ragaszkodnának a csodához, éltetnék tovább a legendát, de közben pusztítják azt, amibői élnek. A Mikulás helyett már régen Mikulások jönnek. Sőt, már itt is vannak. Ha beindul a szezon, minden valamire való áruházban beöltöztetnek valakit a piros köpenyes, vattaszakállas jelmezbe. Vevőcsalogatónak is jó egy ilyen alkalmi munkás. De az utcákon is ott vannak a Mikulások, és az iskolákban, a szakszervezeti ünnepségeken, a televízióban, a reklámokban, az élelmiszerboltok polcain - piros, lila, kék és ki tudja még hányféle színű sztaniolban; a játékboltokban zenélő Mikulás kapható, valamint rénszarvasos, felhúzhatós, lépegetős; kínálnak már mikulásos zoknit is, a férfiak számára ajánlják a mi- kulásos nyakkendőt. És el ne feledkezzünk arról, ami meglepetés, ajándék és csokoládé (valamint teljes jelkép- és tudatzavar) egyben: a háromtojásos Kinder- Mikulás... És még sokáig folytathatnám a felsorolást. Biztos, hogy kihagytam vagy ezret az egyetlenből! Mert Mikulás csak egy van. A mesék - meséljék így vagy úgy, Amerikában, Törökországban vagy Lappföldön - csak egyről tudnak. A többi utánzat, gyenge hamisítás. A mostani ünnepre készült új amerikai filmben például korunk hőse, Arnold Schwarzenegger - mint karácsonyi ajándék után loholó apa - kerül konfliktusba egy „műtélapóval", ráadásul egy „gagyizó műtélapóval". Mert nem elég, hogy az alkalmi Mikulások csalnak - persze kegyesen - a szereppel, közöttük is találni valódi csalókat, megbízóik helyett saját zsebre dolgozó szélhámosokat, jóságos öregúrként bemutatkozó gonoszokat. A Hull a pelyhes - így fordították az eredeti, Jingle All The Way címet - egyébként karácsonyi filmnek készült, mégha erről nekünk a télapós dal jut is az eszünkbe. De mindegy. Sem a Miklós-nap, sem a karácsony értelmét, a két ünnep jelentőségét nem ebből filmből fogják megtanulni a gyerekek. De ettől még jól szórakozhatnak. Különösen emlékezetes lesz, ha a szülőkkel együtt mennek moziba! Persze, utána majd magyarázkodhatnak az apukák, hogy miért nem tudnak olyan Turboman-akciófigurát venni csemetéjüknek, mint Schwarzenegger filmbeli kisfiának. De legalább biztathatják gyermekeiket: ha bejön a kasszasiker, rövidesen hozzánk is megérkezik Turboman. Tömegesen. Tele lesz vele a polc, mint a Mikulás-figurákkal az édességbolt. Ha a gyermek elfogadja az indoklást, következhet az újabb kérdés. Most akkor mikor is jön a Mikulás?! Itt marad karácsonyig? Mégsem az angyal vagy a Jézuska csenget a szentestén? És mitől karácsony a karácsony?! Mitől ünnep az ünnep?! Télapó-e Mikulás? Mikulás-e Télapó? Es egyébként is, miért olyan fontos az „utolsó akcióhősnek", a „ragadozónak", a „halálosztónak", az „ovizsarunak", a hollywoodi filmek szupersztárjának, hogy megvegye azt a fránya turbóembert?! De ne turbózzuk tovább a kérdések sorát. Mindegy már - Szent Miklósból menthetetlenül csokoládéfigura lett. De azért - ha már nem is tesszük ki az ablakba - tartsuk tisztán a cipőnket! És vigyázzunk, nehogy belelépjünk valami álcázott piszokba! Ne akarjuk drága pénzért megvenni azt, ami nem áru. És igyekezzünk megőrizni az ünnepeinket. Talán még nem késő?! Szerencsére a karácsony még tartja magát. Egyelőre nincsenek a boltokban sztaniolba csomagolt jézus- kák. Várjuk csak ki, hátha jelenthet még valamit az adventi várakozás! O
