Észak-Magyarország, 1996. október (52. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-22 / 247. szám

VI m ÉM-ünnep Október 22., Kedd r Az eresz alá állt, mégis ázott Találkozás Simon Józseffel, az Ottawában élő Filip Gabriella Mire a levél megérkezett, már ő is itt­hon volt. Ha teheti, mindig hazajön - és mindig hazamegy. Miért? Amikor 1956 decemberében Ausztriába érke­zett, azt sem értette: warum? És kér­dés maradt azóta is: miért? Miért?- Nem akartam én elmenni itt­honról. Soha nem akartam elszakad­ni a gyökereimtől, és azt hiszem, elég erősek voltak ahhoz, hogy megtartsa­nak - mondja Simon József itthon, aki Ottawából még Joe Simonként cí­mezte levelét. ,Az én generációmnak, s nekem sze­mélyesen, életünk legnagyobb élménye volt 1956. október 23.” - kezdte levelét, melyben megírta, miként élte meg Mis­kolcon a forradalmi eseményeket. „Kitört a forradalom, fiam. Pesten folyik a harc - ébresztett anyám 1956. október 24-e reggelén. Szokatlan volt anyámtól ily szavakat hallani, hiszen ehhez hasonlót egy magyar csak talán 1848-ban mondhatott igazán. Izgatot­tan öltözködtem, rohantam ki a házból. Mindenütt az utcákon emberek cso­portjai élénken, összehajolva beszélget­tek. A Széchenyi úton szinte megállt a forgalom, óriási embertömeg hullám­zott a Városház téren és környékén. Mindenki a pesti eseményekről beszélt: az előző nap hatalmas diáktüntetés Pesten, s harc a rádió körül. Tüntetés és fegyveres harc Rákosi országában? Ez valóban történelmi esemény volt, s mi ennek akkor tanúi lehettünk...” Simon József nem akarja magát hősként feltüntetni, mint mondja: egy volt a sok lelkes fiatal között. Azóta el­telt negyven év, a szeme is gyengül, a haja megőszült, megfogyatkozott, de lelkesedése a régi. „Gyönyörű verőfényes őszi nap volt... Hatalmas tömeg gyűlt össze az Egyetemváros szabad területén. A központi épület lapos tetejéről diákok, tanárok és az üzemek dolgozói szóltak hozzánk. Pontokat olvastak fel: füg­getlen, demokratikus kormányt aka­runk, semleges Magyarországot, a szovjet csapatok hagyják el az orszá­got, Nagy Imre vegye át a hatalmat...” Az akkor 18 éves fiatalember ott vonult a többiekkel, boldogan viszo­nozta a Földes Ferenc "Gimnázium ab­lakából kihajoló tanárok integetését. Ott volt a Petőfi téren, ahol Nagy Atti­la elszavalta a Nemzeti dalt. A többi­ekkel együtt mondta a refrént: Eskü­szünk. esküszünk, rabok tovább nem Mindenütt az utcákon emberek csoportjai élénken, összehajolva beszélgettek. A Széchenyi úton szinte megállt a forgalom, óriási embertömeg hullámzott a Városház téren és környékén. Mindenki a pesti eseményekről beszélt: az előző nap hatalmas diáktüntetés Pesten, s harc a rádió körül. Tüntetés és fegyveres harc Rákosi országában? Ez valóban történelmi esemény volt, s mi ennek akkor tanúi lehettünk... leszünk... Aztán látta, azt is, amikor az ÁVH-sok a tömegbe lőttek. „Ekkor elszabadult a pokol. A szín­ház előtt egy teherautó közeledett, előtte egy csizmás férfi próbálta a tö­meget elterelni. Itt jön a nép ellensége, mondta. Félrehúzódtunk a teherautó elől, s amint az elhaladt, borzasztó lát­vány tárult elém: egy férfi teste az au­tóhoz kötve, dróttal a nyakán, feje félig elkopva a durva kövezeten. A zeneis­kola előtti emlékműre akasztották fel nagy nehezen. Utána még több AVH-s tisztet vonszoltak az emlékmű elé...” Mintha ma történt volna, pontosan emlékszik minden részletre, bár akkor közel sem volt ilyen tiszta a kép. „Nem láttuk közelgő veszély jeleit. A szabadság napjai elhódítottak ben­nünket. ’Mindennek vége, fiam, Kádár elárulta Nagy Imrét!’,- anyám újra ilyen, tőle szokatlan szavakkal ébresz­tett november 4-én...” Aztán kenyérért küldték a fiút... Később felvette a munkát, látta a tankokat, az orosz katonákat, és diósgyőri polgárral az egyre kilátástalanabb helyzetet.- Érettségi után jogra jelentkez­tem, de nem vettek fel, így a DIMÁ- VAG-ban dolgoztam. Ott is ott állt az orosz tank. A forradalom alatt nem gondoltam én arra, hogy elhagyjam az országot, aztán december 7-én mégis a Tiszai pályaudvarra mentem. Szinte semmim nem volt, otthon sem mond­tam el, hová megyek. Két nap múlva Ausztriába érkeztünk. Fantasztikus volt, milyen lelkesen fogadtak.ben­nünket. Hallgattuk a rádiót is, szinte minden adó a magyarokról beszélt. Mint mondja, sem akkor, sem azóta nem érezte; "hogy*őt üldöznék, mégis elment.- Azt szoktam mondani, beálltunk az eresz alá. De mégsem maradtunk szárazon. Nem volt könnyű azoknak sem, akik maradtak, de azokat is meg­próbálta az élet, akik elmentek. Itthon tényleg kilátástalannak tűnt minden. Olyan embereket csuktak le, akik mel­lettem álltak a tömegben. Semmit nem tettek, mégis megbüntették őket. Tanulni akar- ^ tam, biztonságra vágytam. Akkor nem úgy indultam el, hogy végleg kint maradok. Nem is ma­radtam ott, bár most is kanadai ál­lampolgár vagyok. Igaz, néhány éve megkaptam a magyar állampolgársá­got is. Eisenstadtból Kanadába men­tem. mert ott nem volt kötelező a ka­tonaság, Nem akartam más nemzet hadseregének tagja lenni. Nem volt könnyű dolgom. Állás kellett, lakás. Aztán sikerült annyit összespórolnom, hogy beiratkozhattam az egyetemre. Angol-nemet szakot végezteni. Itthon akkor a gimnáziumban csak oroszul lehetett tanulni, nagyon szégyelltem, hogy amikor kimentünk Ausztriába olyan egyszerű szavakat sem értet­tem: warum?! Az egyetem után az első útja haza vezetett. Európába érkezve vett egv kis Wolksvagent és hazajött. Egy évig a kohászatban dolgozott, majd a sze­gedi egyetemre került.- Szabó Zoltán rektor mellett kap­tam munkát. Tudományos dolgozato­kat fordítottam. Nem panaszkodha- tom, viszonylag nyugodtan dolgozhat­tam. Aztán Pestre kerültem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem munkatár­sa lettem, órákat is adtam, de mégis úgy éreztem, vissza kell mennem Ka­nadába. A fizetésemből alig tudtam megélni, elment minden pénzem a la­kásbérletre, a kocsim is kikopott aló­lam. És volt összehasonlítási alapom is, tudtam, hogyan élhetnék Kanadá­ban. Bár különösebben itt sem korlá­toztak, de pontosan tud­tam, milyen is a sza­badság. Két év után visszamentem Otta­wába. A nyelvtudá­somnak köszön­hetően miniszté- | riumi állást % kaptam, az jß * egyik doku- * mentációs köz­pontban voltam le- 0 ? velező. Közben tanul­ja tam is, elvégeztem a köz- f * gazdasági egyetemet. De ha te­hettem, jöttem haza, nekem Diós­győr jelenti a szülőföldet. Aztán már hoztam a fiamat is. Amíg éltek a szü­leim, mindig jött velem. O is jól beszél magyarul. De ő már a barátai, a gyer­mekkori élményei miatt erősebben kö­tődik Kanadához. Persze, nagyon tet­szett neki a Diósgyőri vár is... Simon József most itthon van, itt­hon fog ünnepelni. Még maga sem tudja, miként. Nem hittem volna, hogy valaha is szabadon ünnepelhetünk. Ottawában mindig megemlékeztünk '56-ról, már­cius 15-éről, augusztus 20-áról. Az utóbbi időben eljöttek a követség veze­tői is ezekre a megemlékezésekre, ko­rábban teljesen függetlenül működött a magyar ház. A mostani évfordulótól nem valami kokárdás nekibuzdulást, hangos ünneplést várok, hanem csen­des emlékezést. Tényleg csodálatos volt. Meghatározó élménye az életem­nek. Egyre kevesebben leszünk. Ezért gondoltam úgy, hogy le kell írnom a történteket, okulásként' a gyermeke­inknek, az utánunk jövőknek... Isten tud görbe vonalon is egyenesen írni Kuklay Antal körömi plébános visszaemlékezése A papnevelő intézetekben októberben egy héten át szünetel a tanítás. A kispapok lelkigyakorla­tot tartanak. így volt ez a budapesti Központi Szemináriumban is 1956-ban. Szentmise, lelki- vezetőnk négy buzdító beszéde, elmélkedés, . szentírásolvasás töltötte ki napjainkat. Csak az elkerülhetetlen esetekben válthattunk szót egy­mással. Ebbe a csendbe dördültek bele a fegyve­rek tőlünk pár száz méterre a Rádiónál. Másnap kézről kézre adtunk egy sebtiben írt beszámolót a Sztálin-szobor ledöntéséről. Beszivárogtak hí­rek a négypontos tüntetésről, s a parlamenti vé­rengzésről is. Az a „véres csütörtök” életem leg­megrázóbb emléke. Hatodéves, már felszentelt hallgatóként rám volt bízva a betegszoba fel­ügyelete. Egyik társunknak megfájdult a foga, s én kísértem ki a Madách téri SZTK-rendelőbe. Láttuk' a teherautókra rakott halottakat, hallot­tuk a járókelők átkait. Valamiképpen megérez- tük. hogy ezen a napon megfordult a világtörté­nelem. A sátán szentélyének hazugságból szőtt füg­gönye kettészakadt,, a gonoszság leplezetlenül feltárta arcát. Ez előtt az arc előtt jó lelkiisme­rettel már senki sem hunyhatta be a szemét. S a mártírok véréből megszületett a szabadság. A nemzet öröme bennünket is magával ragadott. Jártuk a kórházakat, látogattuk a sebesülteket, osztottuk a Máltai Szeretetszolgálat adományait. Kiszabadulták a bebörtönzött paptársaink és Mindszenty bíboros is felsőpetényi házi őrizeté­ből. Egyik kispaptársunk bejutott a prímáshoz, és felhívta a figyelmét az Állami Egyházügyi Hi­vatal irattárának egyháztörténelmi jelentőségé­re. Ez volt az egyházüldözés csúcsszerve, a vidé­ki „bajuszos püspökök” főnöksége. A bíboros rög­tön telefonált a kormánynak. Áz engedély meg­szerzése után Maiéter Pál honvédelmi miniszter­től kért katonai fedezetet a Pasaréti úton lévő épület, a volt Szakasits-villa lefoglalásához,, a tit­kárát pedig megbízta, hogy hívjon kispapokat a szemináriumból az iratok csomagolására. No­vember 3-án reggel indultunk gépkocsikkal a Bazilikától. Az épületben nagy felfordulást talál­tunk, a kandallókban rengeteg hamut. Az-ÁEH tisztviselői napokig égették a kompromittáló ira­tokat. A bíboros úgy intézkedett, hogy másnap az érseki levéltárba kell szállítani az összecso­magolt anyagot. Este lelkesen hallgattuk rádió­beszédét, másnap pedig döbbenten a szovjet tan­kok dübörgését.- Szemináriumunk egybeépült az egyetemi templommal, melyhez a másik oldalon az ELTE jogi karának épülete csatlakozott. A közös ud­vart kőkerítés osztotta ketté. Várható volt, hogy az egyetem épületében lévő nemzetőröket körül­zárják az oroszok. Mi nyitva hagytuk a templom udvari bejáratát, a sekrestyébe pedig reverendá­kat vittünk, hogy az egyetemisták a szeminári­um Eötvös utcai kapuján keresztül elhagyhassák az ostromlott épületet. Később a börtönben talál­koztam olyanokkal, akiknek így sikerült elmene­külniük. Egyik évfolyamtársam, Varjú Imre bennre­kedt a Bakács kórházban. Egy héten át ő volt az érzéstelenítő: műtét alatt fogta a csonkolt fiatalok kezét. Egyikük utána is kérte: „Üljön az ágyamhoz, atya, akkor nem fáj a levágott lábam”. A rengeteg élmény kikívánkozott belőlünk. Ezekből és az összegyűlt dokumentumokból - köztük volt a bíboros rádióbeszéde, Illyés Gyula híres verse, az Egy mondat a zsarnokságról - összeállítottunk egy 16 oldalas gépelt füzetet, amit sokszorosítottunk és elküldtük barátaink­nak. Ezekből több már a postán a rendőrség ke­zébe került. 1957 májusában tartóztattak le bennünket. Akkor már szikszói káplán voltam. Kilenc kispa- pot a szemináriumból vittek el. A hercegprímás titkárának, Turtsányi Egonnak az ügyéhez csa­toltak bennünket. Én voltam a harmadrendű vádlott. 0 életfogytot kapott, én tíz évet. Sok ezer társunkkal együtt bekapcsolódtunk az „Ismerd meg hazánk börtöneit!” mozgalomba. Számomra ez a Fő utcát, a Markót, a Gyűjtőt és Márianosztrát jelentette. Hat éven át, az am­nesztiáig. A kívülálló a börtön szó hallatán egy valamire gondol. Valójában nagyobb különbség van börtön és börtön között, mint egy körömi cigányputri és égy amerikai milliomos luxusvillája között. Vidéken a nyomozók verték a foglyokat. Sőt, a pufajkások egyik fő feladata volt, hogy sziszte­matikusan végigverjék az ország lakosságát. Minden helyiségből kiválasztottak néhány em­bert, bog)' azok elrettentő példaként elvegyék a többiek kedvét a „hőbörgéstől”. Ezzel szemben a Fő utcán a rendőr egyenruhára váltott ávós tisz­tek éhségsztrájk, lázadás vagy szökés kivételével álalában nem vertek. Az egyetemen jogot tanul­tak és büszkék voltak rá, hogy kínzás nélkül is eredményt érnek el. Persze a puhításnak meg­voltak az egyszerű eszközei. Reggel az alumíni- umlavórban beadott mosdóvízben ott úszkált a szomszéd zárka öblítetlen felmosórongya. A ke­mény priccsen háton fekve, kitett kezekkel kel­lett feküdni, szemben, az ajtó felett éjjel-nappal égett a villany. A börtönélet másik paramétere a „rab­sűrűség”, azaz az egy főre eső férőhely nagysága. Az internálótáborok ENSZ által sürgetett felosz­latása a gyakorlatban azt jelentette, hogy az in­ternáltak felét kiengedték, a másik felét pedig bezsúfolták a börtönökbe és elítélték. A Gyűjtő­fogházban ebben az időben a 2x4 méteres zárká­ban tizenegyen éltünk. A padlóra rakott szalma­zsákokon fejtől-lábtól, oldalunkon feküdtünk. Ennél a .0,727-es rabsűrüségnél a Markóban va­lamivel jobb volt: 0,818. Itt a 4x4.5 méteres zár­kában huszonketten voltunk. Ehhez képest Má- rianosztra valóságos üdülés volt.. Itt a két darab emeletes vasággyal berendezett - a múlt század­ban egy személy számára épített - cellában két egész négyzetméter jutott egy főre. A markói avas szalonnát, amit a katonai rak­tárakból selejteztek le, és a savanyú lekvárral kevert vízbegrízt csak az igazán éhes ember tud­ta undor nélkül lenyelni. De hát mindig igazán éhesek voltunk. Márianosztrán ellenben a leg­jobb éttermek szakácsai dolgoztak a rabkony­hán, s nagy fegyelem miatt itt az őrök is keve­sebbet loptak, a kertészet is javította a kosztot. Nosztrán férgek sem voltak. A szalmazsáko­kat rendszeresen beszórtuk Gezarollal. Akkor még nem tudtuk, hogy rákkeltő anyag. A Markó­ban és a Gyűjtőben viszont hemzsegtek a polos­kák. Egyszer egyedül beraktak egy elhanyagolt zárkába. Éjjel megkértem az ellenőrző őrt, hogy hagyja pár percre égve a villanyt. A WC-papírral százon felüli menekülő állatkát mázoltam el a falon. Az osztályidegen elítéltek számára kijelölt nosztrai börtönben viszont lelkileg igyekeztek kínozni bennünket. A különféle felekezethez tar­tozó negyvennyolc papot a legfelső emeleten ti­zenkét egymás melletti zárkában helyezték el. Egy éven keresztül semmiféle betűhöz nem ju­tottunk. Természetesen írószerekhez sem. De ennek is megvolt a nem várt haszna. Minden cella átalakult egy-egy kis kolostorrá. Minden percet beosztottunk. Felidéztük az elmúlt évti­zedeink minden élményét, ismeretét. Egymástól tanultunk jógagyakorlatokat, népdalokat és fé­sűfoggal szappanra karcolt idegen szavakat. Ké­sőbb. amikor már megengedték, sőt kötelezővé tették a munkát - kötélverés, perzsaszőnyeg- csomózás, cipőkészítés - visszasírtuk ezeket a szép időket. Ä munkahelyeken viszont találkoztunk a töb­biekkel. Tudtuk őket vigasztalni, gyóntatni, ál- doztatni. Kenyerünk volt a misézéshez. A fél- évenkénti háromkilós élelmiszercsomagban hoz­zátartozóink szilvalekvárhoz kevert mazsolás te­kercset küldtek. A vízbe tett néhány szem ma­zsola egy-két óra alatt megduzzadt. A ajtóba vá­gott kerek kémlelőnyíláson, a „cirklin” át bete­kintő őr nem tudhatta, hogy az asztalon lévő ke­nyérdarabka mellett az alumínium kannában néhány csepp valódi szőlőmust van, s az ágyon ülő három rabtársa mellett fel-alá sétáló, latin szavakat mormoló elítélt ugyanolyan misét ce­lebrál, mint a Szent Péter-templomban a római pápa. És persze azt sem sejtette, hogy az unoká­ja egy emberöltő múltán majd áhítattal nézi a te­levízió képernyőjén a római pápát, aki a győri ipari parkban ezzel az elítélttel mondja el a ke­nyér és a szőlőlé felett az Üdvözítő szavait: „Ez az én testem, ez az én vérem.” Mert az Isten tud görbe vonalon is egyenesen írni. „Ezt se gondol­tuk odabent” - mondta a köztársaság elnöke is, amikor a Parlamentben átnyújtotta a polgári ér­demrend középkeresztjét.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents