Észak-Magyarország, 1996. október (52. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-22 / 247. szám
Október 22., Kedd ÉM-ünnep............. .............................-.......................................-........................... .........................................: VII A z újhelyi karhatalmi parancsnok Baranchi Tamáska Endre sarasotai visszaemlékezése Florida gyönyörű városában, Sarasotában kédves, idős úr lépett hozzám az egyik irodalmi est után: „Hallom, Egerből jött. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Vitéz Baranchi Tamáska Endre festőművész vagyok, és bár életem jó része a szomszédos megyéhez, Borsodhoz köt, én gyakorta voltam Eger vendége. Közvetlenül az 1956-os forradalom előtt díszlettervezőként dolgoztam a Gárdonyi Géza Színházban.” Azután az örömteli percekben a 82 éves művész munkáiról és az 1956-os forradalomban vállalt szerepéről szólt. A pálmafák alatt ezen a délutánon könny és mosoly keveredett Florida párás levegőjével. „Az oroszok elől menekültem” Miskolctól San Diegóig - találkozás Rajnai Jánossal Sátoraljaújhelyen született, Abaújszántón járt iskolába, Miskolcon volt katona, és most a mexikói határhoz közel fekvő kaliforniai városban él egyedül. A Magyar Ház gondnoka ez a kedves kicsi űr. Neve Rajnai János. Amikor Miskolcról beszélünk és 1956-ról, szemében könnycseppek jelennek meg. Élete alkonyán az akkori lehetőségekről és az üt közelgő végéről beszél.- Nem tudom, bőgj' emléktöredékeimböl össze- áll-e a nagy egész, mely egy kis ember életútját jelzi. Talán csak a fő állomások fontosak? De lehet, hogy a köztük megbúvó apró részletek is kellenek, hogy kiderüljön: miért és mennyit él az ember és mi marad belőlünk... Én elsősorban még mindig Észak-Magyarországhoz kötődöm, igj' lettem amerikai, ha egyáltalán az lettem va- 1 a mennyi re is. Sátoraljaújhely jelentette a szülői házat, ott születtem és nevelkedtem1, onnan indultam Abaújszántóra, hogy iskolába járjak. Következő lényeges állomáshely Miskolc. Itt voltam katona, itt kedveltem meg az egyenruhát és ez rámtapadt 1956 novemberéig. A katonaságtol való leszerelés után ugyanis a rendőrség kötelékében teljesítettem szolgálatot.- A forradalom kitörése után rögtön átálltunk a felkelők oldalára, s ahol csak tudtuk, segítettük őket. Mi azt tanultuk, velünk ezt hitették el, hogy az oroszok ilyen meg olyan jók, hogy testvéreink... Aztán a forradalom alatt megmutattak igazi arcukat. Nagyon sok halottat láttam az utcákon. és nem fogom sohasem elfeledni, hogy mindezt nekik köszönhetjük elsősorban. Ezért, amikor a forradalom elbukott, rögtön Nyugat felé indultam. Nem akartam egy országban élni olyanokkal, akik Szerencsen élő unokatestvéremet. nővéremet is meggyilkoltak - még a második világháború napjaiban, mert nem akart lefeküdni az egyik katonának. Tizenegy késszúrással terítették le. Hát ezek elöl menekültem én, és hagytam ott Magj'arországöt.- Amerika lehetőséget kínált és adott arra, hogy megkapaszkodjam az új élet partjain. December 27-én érkeztem meg és január 2-án már munkát kaptam. Semmi mást nem akartam, csak dolgozni és dolgozni. Harminc évet éltem így, most már nyugdíjas éveimet töltöm jó ideje. Közben magamra maradtam. Szüléimét már régen elveszítettem, bátyám is meghalt. Utoljára 1972-bcn voltam odahaza. Magyarország nagyon hiányzik. Fiatal éveim ottmaradtak Miskolcon és környékén, én pedig megöregedtem itt, ahol majd eltemetnek. De talán szebb halálom lesz, mint bátyámnak és feleségének Szikszón, akiket a gázrobbanás ölt meg. Hiányoznak a régi barátok, leventék, katona- és rendőrtársak. De már minden hiába, én itt maradok. Az eszme megmarad, csak ,a test keresi a végső njoigalmat, idegen földön, most már örökre idegen. „A forradalom bukása sodort Amerikába” Diósgyőrtől San Franciscóig - Lóri Tamás útja XV enyerem javát már megettem- Nyolcvankét éves vagyok, életem nagy részét már leéltem. Nem lettem gazdag ember, pedig Washingtont, Nixont, Trumant is „megrendelték” tőlem. Kis nyugdíjamból élek egyedül, feleségem nemrégiben hagyott itt. Egyre több halott van mögöttem. Könnyek gyűlnek a szemembe, és szinte zokogok, amikor az 1956-os kivégzésekre gondolok. A legyilkoltak között nekem is vannak barátaim. Amerikában próbáltam megtalálni az új hazát, de nem mindenben sikerült igazán. Becsületes adófizetője vagyok ennek az országnak, s amikor a kommunizmus elleni harcra szólítottak fel, én is jelentkeztem a Vietnamba induló hadseregbe. Csakhogy akkor már túlkorosnak számítottam, és nem mehettem. Ahogy’ ígértem, magyarságomat megtartottam. A Magyar Képzőművészeti Szövetség titkáraként dolgoztam éveken át Pennsylvániában, és részt vettem a Szabadság- harcos Szövetség létrehozásában. Itt két évig voltam elnök... Ha hazámra gondolok, mindig összeszorul a szivem. így lehetséges az, hogy naponta többször is könnyek gyűlnek a szemembe. San Francisco utcáin B örtönszínház Barcikán- Messziről indultam el, tisztes koromat szépségek és súlyos megaláztatások tarkítják. Amikor Magyarország 1945-ben elveszítette a háborút, engem az egyik szibériai lágerbe vittek. Úgy éreztem belepusztulok, de jött az ENSZ, és kiszabadított 12 ezer embert. A menekülők között szerencsére ott voltam én is... Az öröm percei nem tartottak sokáig, mert hazaérkezésem után a Mosonyi úti börtönbe zártak. Kis idő múlva Kazincbarcikán folytattam a raboskodást, a kényszermunkatáborban. Szibériában fát vágtam, itt pedig a vegyiművek építésében vettem részt. így statisztáltunk a kommunisták rendezte drámában. Ebben a kutyakomédiában egyetlen jó dolog volt: megtanultam „színházban gondolkodni”. Már Szibériában közel kerültem a díszlet- és jelmeztervezéshez. De hogyan? A favágás befejeztével - unaloműzőnek - színházat szerveztünk. Színre vittük a János vitézt, a Cigánybárót, a Fekete Pétert, s repertoárunkon szerepelt a Meseautó és több nagyoperett is. Már az első pillanattól rendelkeztünk egy 12 tagú zenekarral. Én terveztem a ruhákat és a díszleteket. Szabadulás után- 1955-ben a mi lágerünket is elérte a politikai enyhülés szele. Kiszabadultam Kazincbarcika poklából, s rögtön napszámosnak szegődtem el Sátoraljaújhelyre. Akkor még nem hittem, hogy a munkatábori színháznak egykor hasznát is veszem. És hamarosan megtört ajég! 1955. szeptember 1-jén levelet kaptam a Gárdonyi Géza Színház akkori igazgatójától, Ruttkai Ottótól, hogy menjek el Egerbe díszlettervezőnek..„Legendákat hallottam színházi múltadról, s jó lenne, ha találékonyságodat nálam is kamatoztatnád” - kezdte a színidirektor... Csodálatos érzés volt, amikor a függöny felment és munkáimat tapssal fogadta a közönség. Az AVH-sok pedig dühösen néztek fel a díszpáholyra,.amikor felálltam és meghajtottam magam. Akkor még nem sejtettem, hogy Zrínyi Márta és Kürti Ákos balettművészekkel ’56 után is együtt folytatjuk majd - de már Amerikában, ahol ők iskolát alapítottak, én pedig szobrász-festőművészként dolgoztam. A forradalom és a menekülés- A forradalom kitörése előtt nem sok idővel megnősültem, és átköltöztem Kassára. Itt sem maradtam sokáig, mert október 24-én már csatlakoztam a Nemzetőrséghez, Sátoraljaújhelyre utaztam és vállaltam a karhatalmi parancsnokságot. Hősiesen ellenálltunk, mindaddig tartottuk a várost, míg az oroszok el nem foglalták. A bukás pillanatában menekülnöm kellett, mert tudtam, ha elkapnak súlyos büntetést kapok. A húgom azt mondta: fuss, mert már kétszer is kerestek a pufajkások, s én azt mondtam nekik, visszamentéi Egerbe. Oda tehát ne menj, indulj Nyugatra. Rettenetes fájdalom volt az elválás, mert azt hittem, soha nem látjuk viszont egymást. Szöktem, erdón-mezón bujkáltam. Hernádnémetiben még szerettem volna, ha a katolikus pap barátom arról győz meg, hogy nekem itthon kell maradnom, de ő így szólt: „Menj Nyugatra, mert itt felakasztanak! Ott pedig a magyarság javára lehetsz.” Szavát megfogadtam. Ui Jj hazát kerestem, de megtaláltam-e?- A szülőföldtől való megválás nagyon nehéz volt. Amikor visszanéztem a határról, azt hittem, többé nem látom azt a földet. Egy új haza keresésére indultam. Hajóval tizenegy napig tartott az út, 1957. január 30-án kötöttünk ki Amerikában. Öcsém várt az Újvilág partjain, ahol ő már 13 éve élt. Először Pittsburghban kaptam munkát, illusztrátorként dolgoztam, majd szobrokat faragtam. Huszonkét évet töltöttem ebben az ipari városban, és készítettem 300 bronzportrét, több mint 200 bronzplakettet, domborművet. Ezekre mindig azt írtam fel: Endre Zoltán. Mert én a nevem őrzésével is megtartottam magyarságomat. Tizenkét év a vörös pokolban- Kétszázötven antikommunista előadást tartottam Amerika számos városában, többnyire tolmács nélkül. „Én 12 évet töltöttem a vörös pokolban” - ez volt előadásom címe. Egyetemek, kórházak, katonai veterán-klubok, iskolák hívtak meg. Ha meghallgattak, mindig boldog voltam, mert úgy éreztem, hogy tettem valamit elhagyott hazámért. Ha a nézők közül páran meg is értették, mit akartam, az volt a legnagyobb öröm. Újságcikkeket írtam, szónokoltam, hogy a kommunizmus igazi arcát lefessem. Szerettem volna, ha megérzik az amerikaiak, hogy náluk a szabadság csak egy szó a szótárban. Jelentését csak azok értik meg igazán, akiktől a tatár-török-német-orosz el akarta azt rabolni. Aki volt már harmadosztályú állampolgár saját hazájában, az igazán átérzi a szó jelentését. Az új haza képei Amikor a nyáron elindultam, hogy dokumentumfilmet készítsek a kivándorlólégiókra felkapaszkodott, Kanadában és Amerikában letelepedett ötvenhatos forradalmárokkal, úgy hittem, csak kedves nosztalgiázás lesz az egész. És hogy mindenütt azonos tónusban szólalnak meg, halk rezonációval az amerikai magyarok. Nem így történt. Sokan félelembőK?), sokan óvatosságból nem vállalták a vallomástételt. Akik megszólaltak, csodálatos sokszínűségükkel leptek meg. A kaliforniaiakra például mindenek előtt az volt jellemző, hogy dühösen emlékeztek, sérelmeiket negj'ven év múltán is magukkal hordozzák. Közülük az egyik- a Diósgyőrtől San Franciscóig sodródott Lóri Tamás.- Hazámtól távol, itt a világ egjdk legszebb városában, San Franciscóban kétféle hangulatban gondolok minden nap Magyarországra: halk nosztalgiával és tehetetlen dühhel. Szülőföldem, Diósgyőr - gyermekkorom világa, felnőtté válásom tanúja. „Itt pihensz, itt hol e falánk erkölcsi rendet a sánta palánk rikácsolva őrzi, óvja. Magadra ismersz?” - kérdi a költő. És József’ Attila soraival pihenek és kérdezek én is gyakran. Hol is vagj’ok, mit is teszek? Hol is voltam, mit is tettem?- 1956-ban is együtt nőtt az elégedetlenség mindannyiunkban. Kohászok, vasmunkások, megvesztegethetetlenek: értelmiségiek és kétkezi munkások együtt voltak azokban a napokban. „Ki ekével, ki kalapáccsal, ki tollái” próbálta építeni egy évtizeden át az országot, és mind csalódott, Együvé tartoztunk október 23-tól 11 napon át. Én, 23-a és 30-a között élelmiszert, lőszert és gyógyászati eszközöket szállítottam vidékről Pestre, majd Pest egyik kerületéből a másikba. Felemelő érzés volt, hogy a vidéki emberek mennyire segítették a nagyvárosok felkelőit, főleg persze Budapestet.- Ott voltam a Köztársaság téren, láttam a kiterített hullákat, találkoztam „átöltözött” ávó- sokkal, és izgatottan lestem: lesz-e valami eredménye a „földmunkáknak”, melyek során a mélyben meghúzódó kazamatákat próbálták megtalálni - kapákkal és markológépekkel? Legjobban égj’ 14 éves szabadságharcos sírjának a látványa rázott meg, ahogyan körbeállták az emberek virágokkal, koszorúkkal... Es gyertyákat gjűjtot- tak. Ha erre gondolok, foljton egy kérdés fogalmazódik meg bennem: vajon a népirtásért felelős gyilkosok egj'szer végre elnyerik-e méltó büntetésüket, vagy cinikus mosollyal arcunkba röhögnek továbbra is, ebben a cinikus arcú világban?- A menekülés nem volt könnyű, az ország elhagyása, ahogyan az ember lépésről lépésre távolodott a szülőföldtől, örök fájdalom nekem. Láttam, milyen nagyon nehezen kezdték itt a magj’ar menekültek újra az életet - nyelvtudás nélkül, rokoni, családi segítség nélkül. Nekem aránylag könnyen ment a letelepedés az Újvilágban, s ezt elsősorban a középfokú angol nyelvvizsgának köszönhettem. És a folytatás is szinte zökkenőmentes volt mind a mai napig. Sokáig jó érzéssel töltött el, hogy engednek érvényesülni itt Amerikában, és hogy senki nem akadályoz terveim megvalósításában. s~\ n m \ 0 t/ Requiem - szaxofonhansokra Amerikai találkozások „ötvenhatos" magyarokkal „Gyermekekről, akik szüleiknek azt mondták, egy óra múlva hazajövünk - és vérük folyt a pesti utcákon. Gyermekekről, akik túlélték a tébolyító-tragikus októberi mámort, a PESTI SRÁCOKróI szól a requiem, ők emlékeznék- emlékeztetnek, ők a kivándorló hajók utasai, akik valahonnan messziről szólnak, s hangjuk elkeveredik egy szaxofon fájdalmas hangjaival..." - írta Az eskü le- foszlik című, az 1956-os forradalom 40. évfordulójára készült dokumentumjátékának meghívójára Sziki Károly író-rendező. Műsorában az Amerikába és Kanadába menekült szabadságharcosok idézik fel - videokazettákon, hangszalagokon - az '56-os forradalom eseményeit. Hogy elkészülhessen a dokumentumjáték, hogy megszólaljon a requiem, Sziki Károly is elindult Amerikába. Tizenöt városban, közel negyven személlyel beszélgetett, köztük három, megyénkhez kötődő, itteni születésű „ötvenhatos" magyarral.
