Észak-Magyarország, 1996. szeptember (52. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-14 / 215. szám
ÉM-interjú Elég sok kellemetlenséget okoz mindenféle szélsőség hangoztatása. Annak idején, a múlt kormányzat alatt, ilyen volt Csurka megnyilvánulása. U. oldal ÉM-ripor* Ebben az évben valahogy kevés a hal Vagy nekem nincs szerencsém? Nem is a botokat figyelem. Fölfelé nézek. Augusztus van, a csillaghullás ideje. III. oldal Kilátó Comenius szövetségesünk volt mindig az anyanyelvűség hirdetésében, az anyanyelvi oktatás védelmezésében a kisebbségi magyar életben. VII. oldal Szemtől szemben Fotó: AP A hét embere Kovács Vanda a legifjabb színésznő Filip Gabriella Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy a Színház és Filmművészeti Főiskola végzőséi közül egy fél osztály Miskolcra szerződött. Ks ugyancsak tartalmaz nejűi pontatlanságot az a kijelentés, hogy a társulat legfiatalabb színésznője Kovács Vanda. Nők, pláne színésznők esetében nem illik a kort firtatni, de fiatalsága ellenére tagadhatatlan: Vandának már miiltja van a színipályán. ~ Macskaként kezdtem - emlékszik vissza első jelentős, egyébként névtelen szerepére. Weöres Sándor Holdbéli csónakos című költői mesejátékának 1989. november 3-i miskolci bemutatójára készült plakáton a «további szereplők” között találjuk nevét. Utána a sorban a következő név: Vida Péter. ~ Péter volt a kutya, én meg a TOacska. Nagyon jót játszot- mnk. Alikor még nem gondoltunk arra, hogy néhány év múlva a főiskolán osztálytár- Sa_k leszünk, majd pedig színészként együtt szerződünk Miskolcra. Egy kicsit hazajöt- pm, hiszen itt kezdtem a pá- yát, de az is idevonzott, hogy J°ttek az osztálytársaim. Az évadnyitó társulati ülé- Hegyi Árpád Jutocsa, a miskolci Nemzeti Színház igazgató-főrendezője Kovács Vanda emutatásakor azt is megjegyezte: Kovács Lajos lánya. Pe- mg a színészgyerek egyáltalán nek1 érZ* rnagát színészgyerek- Persze, színészgyerek vol- am, színészgyerek vagyok... Tudtam, mivel foglalkozik az apám, de ő igyekezett bennünket távol tartani a színháztól. Gyula, ez a gyönyörű kis üdülőváros volt a bázisunk, ott töltöttem a gyerekkoromat, ott élt a család, ott laktam az édesanyámmal és az öcsémmel, és oda tért haza az apám is, de mindig más városokban játszott. így én gyermekként nem' éltem bent a színházban. Nem ismerhettem meg ezt a világot. Csak azt láttam, hogy fáradtan, időnként megtörtén jön haza az apám. Nem sokat tudtam a munkájáról. Hatalmas élmény volt, amikor először színpadon láttam. Éppen Szolnokon játszott. Azt hiszem, nagyon jó időszak volt az életükben, Arkosi Árpáddal, Paál Istvánnal dolgozott. Talán a Hamletben láttam... Vagy a Ványi bácsit játszották... Tulajdonképpen semmire néni emlékszem, semmi konkrétumra, csak az élményre. Valami fantasztikus volt! Nem akart ő eltiltani a színháztól, de talán meg akart óvni a kudarctól, mindattól a gyötrelemtől, amit ez a pálya jelenthet. Engem viszont mindig érdekelt a színház. Kíváncsi voltam az apám titkára, arra a titokra, arra a különleges világra, ami a színház, és amiről igazán nem is tudtam. Mint a legtöbb iskolás, Vanda is gyakran szerepelt, verseket mondott, bábozott, diákszínjátszó volt... És érettségi után felvételizett a színművészetire. Sikertelenül.- Emlékszem, a felvételi után egy buszmegállóban találkoztunk az apámmal, szakadt az eső... Azzal váltunk el, hogy majd felhív. Három nap múlva jött a telefon. Mondta, hogy beszélni akar velem Galgóczy Judit. A megadott időpontban felkerestem a rendezőt, megnézett, volt egy kis versmondás, egy kis ének, aztán döntött: szeptembertől jöhetek Miskolcra. Akkor éppen a miskolci társulat tagja volt az apám is, de nincs összekötve az utunk, hiszen ha őt követném, akkor most Kecskemétre kellett volna mennem. Amikor én itt Miskolcon segédszínész voltam, édesapám a Kaspar címszerepét játszotta, Banquo volt a Mac- bethben. Egy színházban dolgoztunk, de soha nem nézett meg a színpadon. Igaz, egy szer- dolgoztunk együtt, de az is a véletlennek köszönhető: volt egy beugrásom az Úrhatnám polgárba. Nehezen tudnám elmagyarázni, pedig értem én, miért nem jött el az előadásaimra... És azt sem tudja elmondani, miért nem kért senkitől segítséget, amikor újra és pjra a felvételire készült.- Ha a próbák és az előadások között volt egy Ids időm, elkértem a Játékszín kulcsát, magamra zártam az ajtót, és tanultam. Magam választottam ki a verseket, a drámarészleteket. Senki sem hallgatott meg. Hiába mondta az apám is, hogy kihez menjek, senkit sem kerestem meg. Talán féltem, hogy rosszat mondanak, és elveszik a kedvemet az egésztől. Pontosan tudtam, éreztem, mi az, ami hamis, mikor vagyok hiteltelen. Ugyanígy a felvételin is tudtam: most sikerült. Kovács Vanda — a többi Miskolcra szerződött pályakezdő színésszel, Major Melindával, Hevér Gáborral, Kardos Ró- berttel és Vida Péterrel - a főiskolán Kerényi Imre osztályába járt.- Hamar elrepült a négy év, de nem nyomtalanul. Nagyon örülök, hogy együtt jöttünk ide. Remélem, itt is dolgozhatunk majd együtt. Mehettem volna Szegedre, vagy maradhattam volna a fővárosban is. De csak azért ottmaradni, hogy elmondhassam magamról, pesti színésznő vagyok?! Tele vagyok várakozással és félelemmel, de energiával is, amit, remélem, kemény munkában tudok majd felhasználni. A volt kollégák közül is sokan megkérdezték, milyen most színészként visszajönni oda, ahol először léptem - akkor még frissen érettségizett kislányként - színpadra. Nekik is csak azt tudtam mondani, hogy én még mindig diáknak, főiskolásnak érzem magam. Ugyanaz vagyok, aki elment innen négy évvel ezelőtt - csak azóta tanultam egy kicsit... Temesvár vár... Brackó István Negyedszázaddal ezelőtt jártam először a Bega-parti városban. Készültem a randevúra, hiszen Temesvár vár. Előbányásztam minden fellelhető históriát, elolvastam az akkor aktuális útikalauzt, képzeletbeli sétát tettem a térképen. Hazatérve így kezdtem a nagy utazásról szóló tudósítást: Temesváron járni annyi, mint Fra- nyó Zoltánnal találkozni... Az akkor 84 éves, az otthonából kimozdíthatatlan mester szívesen fogadott, s az idős emberek türelmes, bölcs derűjével mesélt. A költő-műfordító féltucat nyelven beszélt, s aligha van olyan nációja a világnak, amelynek literátus kincseiből ne fordított volna magyarra vagy románra. A Föld bármely országában élhetett, megélhetett volna, de ő maradt. Mint egy világítótorony. Hatalmas szobájában hét íróasztal terpeszkedett, mindegyiken megkezdett, félbehagyott irományokkal. Hihetetlen munkabírása és lebilincselő stílusa volt... Annyi év után, nekem, akkor ő volt a legfontosabb. Ma szombat van, hétfőn az újságok címlapjára kerül Temesvár. Ottjártamkor kétszázezren lakták a - már 1212-ben jegyzett - települést. Polgárainak száma ma meghaladja háromszázezret. A régebbi adatok részletezőbbek. Egy 1891-ben keltezett feljegyzés szerint a 39 884 lélek közül 10 657 magyar, 22 301 német, 3613 oláh, 1545 szerb, 315 tót, 1453 egyéb. A Trianon előtti 72 555 fős népesség megoszlása: magyar 39,4 százalék, 43,6 német, 10,4 román, 4,8 szerb, 1,8 egyéb. Említésre érdemes ez az „egyéb" kategória. A törökök kitaka- rodása után (1716), de még II. József 1781. évi, szabad királyi várossá nyilvánító pátense között elnéptelenedett a táj. A kecsegtető betelepítési engedmények nemcsak a környékbelieket vonzották, hanem a szászokat, a franciákat, az olaszokat és a spanyolokat is. Talán ez szolgáltatott alapot arra, hogy Temesvárt - néha - a kozmopolita jelzővel illessék... Pedig jól megfértek itt egymással a különböző nyelvű és szokású népek. Személyes élményekkel bizonyíthatom, hogy ebben a tarka közösségben ittam török módra (forró homokban izzított rézedényben) főzött kávét, ettem parázson sült, román mititét, megkóstoltam a szász kenyérlevest és a kuglival tálalt, igazi zsidó sóletet (csólentet), de otthonos itt a kolozsvári töltöttkáposzta és a tordai lacipe- csenye is. A gasztronómiai harmónia, különbözőségében is szépen díszlett az asztalon. Csakúgy, mint a soknyelvű kultúra, Korát megelőzően Temesvár az együttélés békés, büszke, boldog városának számított. Volt mivel dicsekedni ott, ahol hétfőn az utcára vonulnak az emberek. Följegyeztetett, hogy Róbert Károly uralkodása alatt rövid ideig itt volt a magyar főváros. Sokszögű, soktornyú vára a XIV. században épült. Az erődítmény ellenállt a Tisza-Maros szögében az oszmán előrenyomulásnak, egészen 1552-ig. Aztán iskola, templom, múzeum, színház jelzi a gyors fejlődést. Híres lett dohányiparáról, söréről és gyufájáról. Mint az utak metszéspontjába eső hely, fontos kereskedelmi központtá vált. Száz évvel ezelőtt a Bégán tutajok és kisebb gőzösök fuvarozták a portékát: búzát, sót, s a páncéíkasszagyár feltörhetetlen „mackóit". A helyi forgalmat egy 6,6 kilométer hosszúságú lóvasút bonyolította le, a nagyérdemű közönség hat, helyi újságot olvashatott, s hideg időben korcsolyapályán hódolhatott a tél örömeinek. Boldog békeidők! Egy nagy ugrás: 1989. december 17. Ekkor és itt tört ki a forradalom. A Ceausescu ellen tüntető tömegbe belelőtt a katonaság. A krónika sommásan fogalmaz: „A forradalom kiindulópontja Temesvár, ahol a lakosság megakadályozza Tőkés László, a bátor kiállású református lelkész letartóztatását". Sok a halott, Bukarest is forrong, a diktátor menekül, majd - ez talán nem véletlen - ugyanazon a napon, 25-én végzik ki a „Kárpátok Géniuszát", mint amikor megalakul az RMDSZ. Föltehető, hogy a kétmilliós romániai magyarság képviselője, Markó Béla éppúgy vendége lesz a városnak szeptember 16-án, mint a magyar és a román miniszterelnök. fv\inden magyarnak zarándokhelye a márványból készült Mária-szobor, amely Dózsa György kivégzésének színhelyén áll. A parasztvezér emlékére írt verset Baka István: „Hadd higgyük hát - ma még lehet -/országunk volt e földön. / Ha győzünk - tán a győzelem / fordul majd ellenünk. / S ha nem - kitépett nyelvemen / dadog tovább hitünk." Talán Dózsa szelleme kísértett, talán az ősi magyar átok, de az 1848/49-es forradalom és szabadságharc sorsa Temesvár alatt dőlt el. A Bem vezette sereg megsemmisítő vereséget szenvedett augusztus 9- én. Kossuth és a kormány lemondott. A fegyverletétel már csak formális, szükségszerű aktus volt - Világosnál. A vitatott magyar-román alapszerződést Temesváron írják alá hétfőn, 1996. szeptember 16-án. Világosi!
