Észak-Magyarország, 1996. augusztus (52. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-31 / 203. szám
ÉM-intergú _______ N émeth György’ 1959-ben az utolsó soproni évfolyamon végezte a bányamérnöki kart. Végigjárta a szakma minden lépcsőfokát. A bányásznap alkalmából kerestük meg. II. oldal ÉM"TOt@rjáB __________________ Annyi szörnyűséget leküzdöttünk már: a pestist, az inkvizíciót, a fasizmust, a kommunizmust, hátha sikerül leküzdenünk az emberi előítéleteket is. III. oldal Üterótor_______________ D e'fetó'íf eldöntőm, hogy’ folytatom az Erre, arra, semerre című szövegsorozatomat. Este a Múzsában látom a tudósítást a kiállításomról VII. oldal Nyári este Fotó: Dobos Klára A hét embere Gyarmati Péterné, aki díjjal várja a diákokat Balogh Attila Hogy rátaláljunk az aktuális „hét emberére”, egy meghívó adta a kiindulási alapot, mely Az emberért és Miskolcért Alapítványtól érkezett, és a tegnap délutáni díjátadásukra invitált a Kós-házba. Az alapítvány elnökét kértük: nevezze meg, a díjazottak közül kit vél arra alkalmasnak, hogy hagyományos rovatunkban főszereplő legyen. Szita Lajos elnök ajánlása alapján jutottunk el a miskolci Bársony János Utcai Általános Iskolába. Az alapítvány kuratóriuma évről évre pályázatokat ír ki, és a beérkező műveket díjazza. Az idei dolgozatok közül kiemelkedett az általános iskola pályázati témája, amely a beteg gyerekek rehabilitációjáról szól. Az utunk így a Bársony János utcába, az intézmény igazgatónőjéhez vezetett. Szabóné Koleszár Éva elhárította a „felelősséget”: ebben az ügyben nem ő, inkább a pályázati anyag egyik szerzője, Gyarmati Péterné az illetékes. Hallgatva a tanácsra, az iskola alsó tagozatos tanárnőjével ültünk le beszélgetni: • Ez a harmadik tanévem itt, a Bársony János utcában, előtte a 16-os iskolában tanítottam - de még a bezárása előtt „elmenekültem”. Belecsöppentem az itteni munkába, nagyon megtetszett, hogy valami általam is fontosnak tartott dologra fordítanak figyelmet: az egészségnevelésre. □ Miért olyan fontos téma ez napjainkban? • Sajnos, rengeteg az allergiás megbetegedés, az asztma népbetegség lett, és nemcsak a felnőtteket sújtja ez, hanem a gyerekeket is - ők talán még inkább veszélyeztetettek. Az igazgatónőnk indította el ezt az egész koncepciót, amit most már ötödik éve gyakorlunk, fejlesztünk. Az első program a barlangkúra volt, októberben és márciusban két-két hétig délutánonként visszük külön- busszal a gyerekeket a Lillafüredre, A program másik fontos része az úszás - de nem csak a kötelező iskolai oktatás: a 2. osztályosok mellett a többi alsós diák is részt vesz benne. Eddig az Erzsébet uszodába jártunk - de most az bezárt. És itt kezdődik a gond... A külön- busz is pénzbe kerül (idei költség duplája a tavalyinak), az uszodabelépő egyre drágább, az utazás; nos, ezért kezdtünk pályázatokat írni, ahova csak lehet. □ A tantestület tagjai részt vesznek ezekben az egészség- programokban? • Alakult egy munkaközösség az iskolában erre az egészség- nevelési feladatra. Többen dolgozunk benne - ketten Hájer Györgynével, akivel a pályázatokat újuk, valamint Szlabodá- né László Judit, Kadlecsek Já- nosné -, de valamiképp mindenki kiveszi a részét a programból. Az egyik általános feladat például a gerinc-prevenció: arra való törekvés, hogy a fiatalságot „megszabadítsuk” a rossz testtartástól. Ehhez az ÁNTSZ-tól kapunk segédanyagokat, gyakorlatsorokat, füzeteket. □ Úgy tudom, külön „tréning” van asztmásoknak. • Igen, nekik légzótornát szerveztünk, szintén egy kolléga állította össze egy szakember segítségével. Az a helyzet ugyanis, hogy mostanában már a gyerekek majd’ tíz százaléka asztmás vagy allergiás: a harmadikosok között induláskor annyian voltak, hogy külön osztályt alakítottunk belőlük... Nagy hangsúlyt adunk annak is, hogy a szülőknek felvilágosító előadásokat tartsunk. Hosz- szan sorolhatnám a sokrétű program elemeit: az egyik tanártársunk a jogához ért, azzal is foglalkozik a tanóráin, és azok mellett - ugyanis a gyakorlatok beépülnek a mindennapi iskolai életbe -, tavasszal a mi iskolánk kezdeményezte a pai-lagfűgyűjtést, én magam a gyermek-agykontrollal próbálkozom, relax ál ni tanítom a diákjaimat, és így tovább... □ Honnan a szakértelem mindehhez? • Olyan tanárok dolgoznak itt, akiket ez érdekel és szívügyük az egészségnevelés. Egyikük tavaly iratkozott be egy felsőfokú, egészségnevelést tanító iskolába, egy másik kolléga például a Tüdókórházban dolgozott korábban, én egészségügyi szakközépiskolában érettségiztem - mindenki ért valamihez, amivel segíthet. □ Tegnap újabb segítséget kaptak a m unkájukhoz. • Igen, az alapítványtól; idén már legalább négy-öt pályázatot írtunk a munkatársammal, köztük márciusban Az emberért és Miskolcért Alapítványnak. Már nem először kaptunk tőlük díjat, meg is bíznak bennünk, tudják, hogy jóra fordítjuk a pénzt. A lényeg pedig az, hogy dolgozunk szívvel, lélekkel... Szerződés Görömbölyi László Verává/ és Balázzsal valamikor '90 tavaszán ismerkedtem meg, nem sokkal a romániai forradalom után. Értelmiségi házaspár: Vera újságíró, napi- és hetilapok, folyóiratok szerzője, tévéműsorok szerkesztője volt; Balázs tanárember, eredetileg történész, de lapszerkesztő is, no meg politikus, akkoriban RMDSZ-képviselő a bukaresti parlamentben. Nagyváradon éltek (talán ott élnek most is, rég nem hallottam hírt róluk), egy kicsit még a forradalom hevületében, de találkozásunk idején inkább már a józanodás, az illúziók szétfoszlásának állapotában, ismét a realitások világában. Egy váradi mellékutcában volt az otthonuk - komfort nélküli házrész az anyagi nélkülözés megannyi jelével, de teli könyvekkel, újságokkal, az újonnan megjelent magyar nyelvű kiadványokkal, s persze, a Magyarországról származó szerzeményekkel. Minden lap, minden könyv egy-egy kapocs volt az anyaországhoz, valami biztatásféle, erőt adó szellemi vitamin. Mert erő kellett a megmaradáshoz, az ottmaradáshoz, a holnapi meg holnaputáni, élhető életben való hithez. Akkoriban, a velük való néhány találkozás során értettem meg, mit jelent számukra a tudat; hogy Magyarország, a magyar külpolitika támogatja küzdelmüket - nem a kiváltságokért, hanem alapvető jogaik gyakorlásáért, egyenrangú állampolgárokká válásukért. Sok minden változott azóta - de nincs az a szűklátókörűség, az a politikai vakság, amely azt állíthatná: Vera, Balázs, meg a többi Romániában élő magyar megkapja mindazt, amit Európában adni szokás a kisebbségben élő nemzetiségieknek. Adni szokás? Rossz a megfogalmazás - hiszen azt sugallja, mintha ajándékot, jutalmat kapna valaki, amiért hála, köszönet jár. Holott a civilizált országokban a kisebbségben élők joga az anyanyelv használatához, az anyanyelvű oktatáshoz (minden szinten!), a saját kultúra gyakorlásához, ápolásához nem ajándék, hanem természetes létfeltétel. IVlost pedig Vera, Balázs és a többi romániai magyar azt hallja, hogy kész az alapszerződés, az aláírása eldöntött tény, legfeljebb az időpont kérdéses még. Lesz kedden, szeptember 3-án egy parlamenti vitanap (ahogy hallhattuk kormányzati oldalról: az ellenzék akadékoskodásának, magamutogatásának köszönhetően), amiről mindannyian tudjuk, formalitás csupán, az aláírási szándék betonszilárdságú. Mit gondolhat most Vera, Balázs és a többi romániai magyar? Látszólag igaza van annak, aki azt mondja erre: a Verák és Balázsok érzelmeire nem alapozható a nagypolitika. De csak látszólag. Mert amennyi igazság lehet ebben a vélekedésben, éppen annyi hamisságot is takarhat: milyen alapon tételezhetjük fel, hogy nem éppen ők látják a legpontosabban, évtizedek keserű tapasztalatain edződve a legreálisabban saját helyzetüket, lehetőségeiket, cselekvési terüket? S ami a legfontosabb: talán mégis csak ők tudják legjobban, mi kell és mi nem kell ahhoz, hogy a kézzelfogható eredmények reményében vívhassák kisebbségi harcukat. De jöjjünk most vissza Nagyváradról, Erdélyből, s vegyük elő képzeletben a két éve megszületett kormányprogramot. Ott áll benne a külpolitika hármas prioritása: a kormány döntéseit egyaránt (egyenlő mértékben) fontos szempontként határozza meg az európai csatlakozás, a szomszéd országokkal való jó viszony, és a határainkon kívül élő magyarok sorsa. Alig két hete egy tv-műsorban emlékeztetett erre mindannyiunkat a külügyminiszter. Kovács László az alapszerződés kapcsán folytatott vitában mondta Giczy György KDNP-elnöknek: kettejük nézőpontja között éppen az a különbség, hogy míg Giczy elsőbbséget adna a romániai magyarok szempontjainak, a kormány nem tágít a „hármas prioritás" elvétől. Mármost, ha jól értem az egyenlő fontosság elvét, az nemcsak azt jelenti, hogy az alapszerződés ügyében nem élvezhet előnyt a határon kívüli magyarok helyzete, de azt is, hogy hátrányos helyzetbe se kerülhetnek más érdekek fontossága miatt. Ha ez így van (márpedig ez színtiszta logika), akkor hogyan lehetne elfogadható az a tervezet, ami számukra nem elfogadható? Hogyan lehet komolyan venni a „nekünk egyaránt fontos" kinyilatkoztatását, ha közben azt látjuk, hogy a kormány képviselői jószerivel szóba sem akarnak állni az RMDSZ vezetőivel, az újabb magyar-magyar csúcsot egyszerűen fölöslegesnek tartják. Minden jel arra mutat: a kormány aláír egy szerződést, ami kétségkívül alapvetően meghatározza kétmilliónál több romániai magyar magyar mivoltának a lehetőségeit úgy, hogy a leginkább érintettek azzal nem értenek egyet. Tegyük hozzá rögtön: azok az érintettek, akiknek elemi érdekük egy jó államközi szerződés megkötése - következésképpen a legnagyobb rosszindulattal sem tételezhető fel róluk, hogy csupán dacból, gyerekes makacskodásból ellenkeznek a Horn- kormánnyal. Következésképpen: most nem az „egyaránt fontos", sokkal inkább a „most nekünk valami más mégis csak fontosabb" elve érvényesül. Ami bizony a politikában könnyen előfordulhat... Ha legalább tudnánk, mi az a fontosabb, talán könnyebb lenne megérteni a szándékot, talán tisztelhetnénk az őszinte nyíltságot, véleményünk lehetne a „fontosabb" fontosságáról. Mindez kockázatos a politikában (vajon mi lenne róla a véleményünk?), de talán egyetlen útja a határok különböző oldalain élő magyarok kommunikációjának. Az biztos: mostanában nem készülök Váradra, mostanában nem szeretnék válaszolni Vera és Balázs kérdéseire. Nehezen jönne ki a számon: tudjátok, „nekünk egyaránt fontos"...
