Észak-Magyarország, 1996. augusztus (52. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-26 / 198. szám
4 ESZAK^Magyarország Levelezés, Szólástér ~ 1996» Augusztus 26», Hétfő „Édes” esetről - keserűen Szerkeszti: Bodnár Ildikó Megrázó élményem szeretném a T. olvasóval megosztani. Helyszín: Miskolc egyik ABC-áruháza. Időpont: 1996! Jól (méghozzá a legújabb divat szerint) öltözött, 40 év körüli hölgy nyújt a csemegepultos kiszolgáló felé egy darab csokit. Mozdulatában látható tétovaság. - Mennyibe kerül ez a szelet? - kérdezi alig hallhatóan. - Ki van írva a pultra - hangzik az „útbaigazító” válasz. A hölgy szégyenkezve lehajtja a fejét és szinte csak magának motyogja: „De nem tudok olvasni...” Elkapom róla a tekintetem, majd zavartan fordulok saját kérésemmel a csemegéshez. Ám mielőtt arra választ kapnék, a kiszolgálótól megtudom, hogy naponta több ilyen vásárlóval akad dolguk. Megdöbbenek, aztán elszomorodom.... A XX. század végén, amikor a technika olyan végletekig fejlett, hogy már-már ellensége feltalálójának, az embernek, amikor egyesek hihetetlen tudásnak a hordozói - addig mások a legelemibb jeleknek - a betűknek - sem ismerői. Hogyan élhetnek így emberek? Miért nem teszünk ellene - és értük - valamit? Somossy Katalin Idejeben kell átadni a stafétabotot Nagyon szerettem és tiszteltem a nagyszüleimet. Egyszerű emberek voltak, akiknek nem volt könnyű a megélhetés. És mégis. Bármikor betévedt a két lányuk vagy a négy unokájuk, mindig került az asztalra valami ínycsiklandozó falat. Mindenki kapott a születés- és névnapjára egy-egy százast. Mindenki egyformán. Erre visszagondolva nem is tudom, hogy gazdálkodták ki ezt az össze - get, hogy nekünk örömet szerezzenek. Életemnek gyönyörű időszaka volt az az idő amit velük töltöttem, amit tőlük tanultam: a szeretetet, jóságot és mindazt, amit az életem során hasznosítani tudok. Példamutatóan éltek. Tudjuk, hogy manapság sokan foglalkoznak a nyugdíjasok jogaival. Ez nagyon szép dolog. Viszont még nem sokat hallottam arról, hogy az idősebb korosztálynak kötelessége is lenne, amit ugyan nem törvény ír elő, hanem az - ahogy szokták mondani - belölről jön. Példamutató élet! Jó is lenne így lehajtani fejünket - ugye? Hogy mindent megtettem a gyermekeimért, unokáimért. Példát mutattam. így csináljátok utánam! Erről valahogy elfelejtkezett az emberek többsége. Az biztos, hogy az anyagi megélhetés gondja sokat rontott a helyzeten. Az is biztos, hogy a világ bűne az idősebb korosztályt sem kíméli. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy sok-sok évgyűrűvel a birtokában, nagy élettapasztalattal a háta mögött mindenki végezhetne egy kis számvetést. Még nem késő! Soha nem késő elkezdeni a gyermekek, unokák tanítását, a legfőbb emberi értékekre: szeretet, becsület, őszinteség, önzetlenség. A közelmúltban beszélgettem egy egyedülálló mesterséget űző nyugdíjas bácsival. Kérdésemre elmondta, hogy senki sem folytatja a mesterségét, mert ezek a fiatalok már nem csinálják szíwel-lélekkel. Megdöbbentem, hogy ezt az értéket inkább elviszi a sírba, de nem adja át senkinek. Mi ez, ha nem irigység? Nem értek nagyon a sporthoz, de régi emlékeim azt diktálják, hogy az igazi győzelemhez a stafétabotot megfontoltan, emelt fővel és idejében kell átadni! És ezt át kell adni akkor is, ha arra gondol, hogy ő még többet tehetett volna a győzelemért. És hogy nem szeretnek dolgozni a fiatalok? Akkor meg kell velük szerettetni, ahogy velem is tette az édesanyám. Sok idős ember meggondolatlanul ragaszkodik (szinte tíz körömmel) a posztjához, nem veszi észre, hogy szinte irgalomból nem küldik el. Ezt nem szabad megvárni. Egy igazi bölcs nagy tudását átadja, önzetlenségével segíti és őrző szemével figyeli útját a fiatalabb- nak, mert így szeretettel, tisztelettel fognak gondolni rá. Mint tanár is sajnálom a fiatalokat, az unokákat, akik kulccsal a nyakukban csellengenek céltalanul, nézik az értelmetlen videofilmeket, vagy éppen egy rossz társaságba keveredve próbálják ki a kábítószert egy lekopott bérház eldugott zugában. Sajnálom őket, mert nekik nincsenek olyan nagyszü- leik, mint nekem voltak. Lehet ugyan, hogy messze laknak, de az is lehet, hogy már elkéstek, mert elfelejtették, hogy hová is tették a stafétabotot. Horváthné Pozsonyi Szilvia Egy „útszéli” tréfa szereplői lettünk... A parkolókban is előfordul a kivagyiság Fotó: Farkas Maya Augusztus 21-én családommal, 6 éves kisfiámmal és feleségemmel Lillafüreden kirándultunk. A hazafelé vezető úton történt, hogy a Hegyalja és a Csóka utcák kereszteződésénél, a Csóka utcából egy fehér színű transz- porter (rendszám a szerkesztőségben) elsőbbségadás nélkül kifordult elém, melynek következtében erősen fékeznem kellett, hogy az összeütközést elkerüljem. Majd ő is visszafogta a tempót, mire én a Trabantommal megpróbáltam előzni. Amikor ezt a sofőr észrevette, hirtelen gázt adott és nem engedte, hogy megelőzzem. Talán sértő és megalázó lett volna részére, ha egy Trabant egy nyugati típusú autó elé kerül? Ez azonban kevésbé bosszantott volna, csakhogy ennyivel nem elégelte meg a dolgot. Útközben többször fékezgetett, volt, hogy majdnem megállásra kénysze- rített. Mindezek után többszöri dudálással figyelmeztettem, hogy fejezze be manő- vere(zése)it. Ezután még inkább (le)lassított. Megpróbáltam újra megelőzni, ám ő újból meghiúsította tervemet. Sőt! Hirtelen kormánymozdulattal átjött a bal sávba, így nekem is hirtelen és erőteljesen fékeznem kellett, hogy elkerüljem az összeütközést. Ä transzporter vezetője szinte a járdára akart kényszeríteni, nehogy a „sorrenden” előbb-utóbb változtassak. Mellettem ülő feleségem egyik manőver alkalmával úgy észlelte, hogy ütköztünk, mivel nagyon közel voltak az autók egymáshoz. A transzporter vezetője ezek után kihajolt az ablakon és gúnyosan mosolygott. Az erős fékezés következtében a feleségem úgy megütötte a fejét, hogy az vérezni kezdett, de szerencsére nem kellett mentőt hívni. A gyermekem, aki a hátsó ülésen utazott, a két első ülés közé csúszott. Felindultságunkban bementünk a diósgyőri rendőrőrsre, ahol az ügyeletes főhadnagynak elmondtuk az esetet. A vele folytatott beszélgetés után tudtunk csak lecsillapodni, megnyugodni. Ezúton is szeretnénk megköszönni irántunk tanúsított megértését, együttérzését. Váraljai Zoltán Miskolc A lepusztult aluljárót szívesebben elkerülik Közlekedünk, ám sok esetben és helyen szabálytalanul! De ebben közrejátszhatnak azok a bizonyos „fránya” körülmények is... Sok évvel ezelőtt már terítéken volt Miskolcon a Vörösmarty utcai aluljáró ügye, méghozzá megépítésének tervezése kapcsán. (Ez egyébként akkoriban előrelátásnak tűnt, mivel a kétirányú forgalom szükségességét erősítette.) Az aluljáró ügye most újra ügy, ám negatív formában, mivel funkcióját az átjáró nem tölti be. Állaga csak romlik, a falak, a műkőkockák darabonként válnak le, a beépített üvegkirakatok bezúzva ásí- toznak... Az egész létesítmény egy kisebbfajta szeméttelepnek nevezhető. Ä vandálok, az éjszakai randalírozók „munkálkodását” azok, akik először haladnak át az aluljárón megdöbbenéssel és „soha erre többet” kijelentéssel konstatálják, s legközelebb inkább választják a kockázatos átkelést a forgalmas úttesten, minthogy viszontlássák a pusztítás, a pusztulás nyomait. A környéken lévő bérházakat 20-25 évvel ezelőtt építették, lakói többnyire az idősebb korosztályhoz tartoznak. Vannak, akik már nehezebben közlekednek és ezért sem szívesen vállalkoznak az aluljáró lépcsőinek a megmászására, amit csak tetéz a „földalatti gyalogjáró” tűrhetetlen mivolta. így hát mindennapos látvány erre, hogy idős emberek közlekednek teli szatyorral az autóúton. Jobbra-balra figyelve várják (meg) azt a pillanatot, hogy átjussanak a túlsó oldalra. S ez a faramuci helyzet valahogy mégis - hallgatólagosan - elfogadott. Egyszer sem tapasztaltam a „pilótáktól”, hogy az idős emberekre rászóltak volna azért, mert nem vették igénybe az aluljárót, s még csak célzást sem tettek arra, hogy itt nincs zebra. Sőt, egynémelyikük előzékenyen megállt a járművével, hogy átengedje az úttestre lépőt. Úgy vélem, ők azok, akik tudják a „lenti” körülményeket és együttéreznek a „cekkere- sekkel”. Eddig ezen a részen nem történt baleset, hála az égnek -, de az ördög nem alszik! No azért azt sem hallgathatom el, hogy korlátok azért vannak, de azokat az ABC-áruháztól jö- vők-menők bizony kikerülik. Lenne egy javaslatom: ha már az említett okok miatt kialakult egy kényszer szülte forgalmi rend, jó lenne azt egy zebra felfestésével - a buszmegálló és az ABC közti részen - legalizálni. Nyíri Kálmán nyugdíjas _ SZÓLÁSTÉR _____________________írja: az Olvasó Előrejelzés: sohanapján Az augusztus 12-i Szólástér rovatban az egyik levélíró felháborodásának ad hangot egy amerikai közgazdász azon megállapítása miatt, hogy életszínvonal tekintetében cirka egy évszázad a lemaradásunk az európai átlaghoz viszonyítva. Azóta a neves közgazdász is helyesbített és elismerte tévedését. Belátta, mi soha nem fogjuk a nyugati életszínvonalat utolérni. Ez valóban olyan letaglózó megállapítás, mintha valakinek kertelés nélkül tudomására hozzák gyógyíthatatlan betegségét. Attól viszont, hogy a hír közreadása miatt legszívesebben kardélre hánynánk a médiák hírszerkesztőit, a tények mit sem változnak. 1989-ben - tehát a rendszer- váltás előtt egy évvel - az egy főre eső évi nemzeti jövedelem nálunk 2800 dollár volt, Finnországban pedig 17 500 dollár. Az a bizonyos pokolba kívánt közgazdász nem azt kifogásolta, hogy nálunk abszolút értékben túl nagy a szociális juttatás, hanem relatíve sok az igen alacsony nemzeti jövedelemhez képest. Ez viszont tény, amin szerinte változtatni kell. A kedvező változást úgy is el lehet érni, ha annak a bizonyos törtnek a nevezőjét, a jövedelmet növeljük és nem a számlálóját, a szociális kiadásokat csökkentjük. Ehhez viszont nem elég az egymást váltogató kormányokat szidni és tizenkét, meg huszonnégy pontos követeléseket megfogalmazni. Talán elcsépelt frázisnak hat, de a változáshoz az egész ország összefogására lenne szükség. Elég csak néhány statisztikai adatra hivatkozni. A kereken 10 milliós lakosságból 3 millió a nyugdíjas korú, körülbelül annyi mint a 15 éven aluli gyerekeké. Van 1 millió alkoholista és ugyanennyi kvázi analfabéta. Lassan, de biztosan fogyunk... Ezen az állapoton és tendencián azzal nem lehet változtatni, ha elátkozunk mindenkit, akik az ilyen adatokból és trendekből negatív következtetésekre jutnak. Az ókorban volt szokás kivégezni azokat a madárjósokat, akik a csata előtt vereségre következtettek a madaruk viselkedéséből. Egyébként az óceán túlsó partján csak azt látják, hogy nem mi fogjuk megnyerni az üldöző versenyt. Itthon viszont már az is könnyen kiszámítható: mikor fogunk végleg eltűnni a világ színpadáról. A felháborító pedig az, hogy nem is teszünk ellene semmit. Egyelőre még azt sem tisztáztuk, hogy a jelenségek közül melyik az ok és melyik az okozat. Kiss József Miskolc Értelmezhetetlen értelmezés Mottó: az igazság létezik, csak a hazugságot kell kitalálni. Politikusi, jogászi képzettség sem kell a hárommillió elszakított magyar számára oly fontos 1201-es megértéséhez, és itt maguk az „értelmezési viták” az értelmezhetetlenek. Hogy a szlovák és román fél tud olvasni, azt fényesen bizonyítja a szlovák külön jegyzék (már az aláírás előtt is), az egy éves „ratifikációs csend” azon törvények meghozatalára, amelyekre építve sikeresesen, de teljesen jogtalanul elszabotál(hat)ják az alapszerződést, valamint az a sajnos nem érthetetlen román igény, hogy lábjegyzetben még külön el is ismerjük azt, hogy nincs benne az 1201-ben az, amiről a románok velünk ellentétben tudják, hogy benne van, de mi „önszántunkból” aláírásunkkal lemondunk róla. Bizonyítson néhány kiemelt cikk! Az első (4 alpontban) meghatározza a nemzeti kisebbség fogalmát, az ötödik (e) pontban feladatát, „hogy megőrizzék együttesen azt, ami közös identitásukat jelenti, így kultúrájukat, hagyományaikat, vallásukat vagy nyelvüket.” Á 3/2 szövege: „minden nemzeti kisebbséghez tartozó személy egyénileg vagy másokkal társulva gyakorolhatja jogait és élvezheti azokat”. Az ötödikben keményen kimondja: „egy nemzeti kisebbség lakta terület demográfiai összetételét tilos szándékosan ennek a kisebbségnek a hátrányára megváltoztatni.” (Úr Isten, hány véres és vértelen példa 70 év alatt ennek ellenkezőjére: százezres mértékű erőszakos lakosságcserék, át-ki- és betelepítések, színmagyar városok szlovákká, románná válása, az értelmiség kizárása „anyaközegéből”, de a gyűlölet mai hangja is például a szlovák parlamentben, ahol a bírálókat a Duna átúszására biztatják 1996-ban(!ü). De a legérdekesebb a 11. cikk.,Azokon a területeken, ahol a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek joguk van ahhoz, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelően és az állam belső törvényeivel összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatással (ön- kormányzattal), illetve különleges státussal rendelkezzenek.” Az Isten szerelmére, mi ez ha nem kollektív jog? A szövegben egyetlen látszólagos „buktatónak” az tűnhet, hogy kiköti: „ az állam belső törvényeivel összhangban.” Ezért kellett a szlovák nyelvtörvény, nyelvrendőrség, a közigazgatási határok megváltoztatása, a román oktatási törvény, stb. Egy beletörődő magyar kormánnyal szemben ez lehet sikeres, de az 1201 -estől teljesen idegen és jogtalan, hisz annak fogalmazói, elfogadói nem szerepeltethették volna ezeket a jogokat, ha olyan állami törvényeket tételeznek fel, amelyek mellett az egész amúgy is lehetetlen. Naiv, de jó példa: milyen deklarált jog az, hogy mindenki szabadon kijöhet egy bezárt szobából. Autonómia pedig sok helyütt létezik, sőt uram bocsá’ Romániában - nem is oly rég - még létezett ilyen tartomány. A magyar államvezetés egyetlen feladata lenne ezen a téren - a határkorrekciókról való lemondás fejében - az 1201-es csorbítatlan, kiegészítetten megkövetelése. Európa pedig ebben segítsen, ezt garantálja, ha már a nemzetiségeket oda tette, ahol jelenleg vannak. Nagy szégyen „a szabad világra”, hogy saját elveivel (1201-es) szemben a nemzetiségek „zavaró létének” kiiktatását is elnézné úgymond a biztonságért. így élnénk meg a harmadik Trianonnal a Kárpát-medencében „a kultúrhalál” csendjét. Ha Európának ez tényleg megfelel, mi nem asszisztálhatunk hozzá sírásóként. D. Zs. Miskolc Üzenjük... K. J.-né miskolci olvasónknak: Ideiglenes özvegyi nyugdíj a társadalombiztosítási rendelkezések szerint a házastárs halálától számított egy éven át jár, ha az elhunyt jogszerző az öregségi vagy rokkantsági nyugdíjhoz szükséges szolgálati időt megszerezte, vagy öregségi, rokkantsági nyugdíjasként halt meg. (A megállapításra kerülő összeg: a házastárs nyugdíjának a fele.) A\ Szerkesztőségi fogadóórák Tájékoztatjuk tisztelt olvasóinkat, hogy lapunk levelezési rovatában a következő időpontokban tartunk fogadóórát: hétfőn, szerdán és pénteken 10-13 óráig, kedden és csütörtökön 14-16 óráig. * Ingyenes jogsegélyszolgálattal kéthetente, hétfői napokon áll szíves rendelkezésükre Demeter Lajos ügyvéd, 16-18 óra között. Az augusztus 26-i tanácsadásra - azaz a mai napra - a Sajtóház portáján kérhetnek sorszámot az érdeklődők. Olvasóink figyelmébe! Kedves olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy a,Szólástér rovatban megjelent írások nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleiket terjedelmi lehetőségeinket figyelembe vévé esetenként kénytelenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni. A személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg, BB Bl O* R/S
