Észak-Magyarország, 1996. július (52. évfolyam, 152-178. szám)

1996-07-06 / 157. szám

Július 6., Szombat Literátor EM-hétvége VII Szerkeszti: Vass Tibor IRODALOM történet értés Horpácsi Sándor A legutóbbi Tokaji írótábor (egyik) témája az irodalomtörténet volt. A szakma (ez is) zavarban van, keresi a helyét, a fogódzó pontokat, amelyekkel értelmezheti a poszt­modern világban az esztétikai, ideológiai jelenségeket. Megváltozott az irodalom sze­repe, súlya, identitástudata. Ha jól értem, meg kell szabadulnia a XIX. század külde­téstudatától, szembe kell néznie az eldolo­giasodott, elüzleteiesedett világ értékhiá­nyával, értékzavarával. Ugyanakkor őriz­nie kell a hitet, a reményt a humánumban, abban, hogy az emberi lét értelmesen meg­élhető. Az irodalmat az irodalomtörténet is nyomasztja. Az elmúlt ötven év, az ideoló­gia (marxizmus) rémuralma, az, amely mindent a politika és a hatalom szolgálóle­ányává fokozott és züllesztett le. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanárképző Főiskolai Kara most egy tanul­mánykötetet adott ki (szerkesztette Cs. Varga István és Vilcsek Béla), amelyben oktatóinak legfrissebb munkáit adja közre. Nemes hagyományt elevenít fel, illetve kezd ezzel. Hajdan minden jelesebb iskola, műhely akár évente adott ki hasonlót. Ta­lálónak tartom a címet. Az irodalomtörté­netnek mint diszciplínának sem lehet más célja, mint az irodalom megértése. Ha az irodalmat, mint az életet, lezáratlan folya­matnak tekintjük, akkor megértéséhez szükséges a múltnak - úgy is mint művelt­séganyagnak - az ismerete. Hogy a kötet­ből vegyek példát: Cs. Varga István „Virrasztó éji felleg” című (Radnóti) verse­lemzése ilyen. Úgy bontja ki a verset, hogy közben mintegy feltérképezi az egész ma­gyar irodalomtörténetet úgy is, mint asszociációs holdudvart, elhelyezve Radnó­ti hazaszeretetét és katolicizmusát a ma­gyar irodalomértésbe és közgondolkodásba. Fontosnak tartom ezt, mert korunk egyik fogalomnak, kötődésnek sem kedvez. A könyv főleg gyakorló tanároknak (per­sze nem csupán nekik) szól, akiknek nagy segítséget adhatnak a sokáig agyonhallga­tott fogalmak: hazafiaság, zsidóság-keresz­ténység tisztázásában, közvetítésében. Az, hogy a haza mindenkié, aki itt él, de mé- ginkább az (Illyés után szabadon), aki faj­tól, vallásától függetlenül vállalja is. Talán igazságtalan leszek a többi szer­zővel, de vállalom pozitív elfogultságomat, ha Komoróczy Emőke Az avantgárd - mint a művészet autonómiájának kifejeződése a változó történelmi időben című tanulmá­nyát emelem ki, a magyar közvélemény ugyanis bármennyire paradox (beleértve a tanárokat is), ebben a posztmodern korban sem tájékozott az avantgárd kérdéseiben, így volt ez a századelőn, Kassákék idejé­ben, amikor az irodalmi közízlés nehezen tudott elszakadni a Petőfi-Arany-Gyulai Pál kodifikálta népiességtől, de nem feled­kezhetünk meg Zsdanovról, Révairól, sőt Lukács Györgyiül sem, akik a „burzsoá mé­telynek” tekintették. Ez utóbbi sommás íté­let éppen Hruscsovtól származik, aki a ku­koricatermesztés mellett az irodalomeszté­tika kérdéseibe is beleszólt. Ám most aztán látjuk, hogy hova vezetett ez az akarnok- ság és tudálékosság. Komoróczy Emőke ta­nulmánya - noha nem ez az elsődleges cél­ja - választ ad arra, hogy a konzervatív közízlés és hatalom miért tartotta „veszé­lyesnek”. Az avantgárd mindenkor a szel­lem szabadságát és autonómiáját hirdette. Kassákot idézem: az író nem kötelezheti el magát semmilyen pártnak (és ideológiá­nak). Nóvumot nem is annyira a Kassák- pályakép jelent a dolgozatban - bár az is alapos és szellemes -, hanem az elmúlt év­tizedek magyar avantgárd törekvéseinek (korunkban teljes) bemutatása. Főleg a Magyar Műhelyé és köréé (melyről ma már senki nem hiszi el, hogy a hatvanas, hetvenes években til­tott áru volt, a rendőrség üldözte és elko­bozta). Az alapító triász: Nagy Pál, Papp Tibor és Bujdosó Alpár neve ma már iroda­lomtörténeti fogalom, mint ahogyan Ba- kucz Józsefé és Erdély Miklósé is az. Ko­moróczy a legnehezebbre, az avantgárd művek elemzésére vállalkozik. Nemcsak azt tudjuk meg, hogy ezek a szerzők mit akarnak - megváltoztatni a világot -, jelet hagyni, de azokat a módszereket, eszközö­ket is megismerjük (a képtől, hangtól a számítógépig), amelyekkel a szerzők tágít­ják a kifejezés határait. Azt is megtudjuk, hogy az avantgárd művész magányos, mert kevesekhez szól, kevesen értik. Szakítanak a XIX. századi vátesz-szereppel (a költő lángoszlop - mondja Petőfi), ami nem azt jelenti, hogy feladták a küzdelmet a kor lé­nyegének megértéséért. A személyiség au­tonómiájáért harcolnak, a befogadóért is. A kommersz tömegkultúra korában felfogha­tó ez is szellemi szabadságharcnak. Az avantgárd, noha nem arisztokratikus, hi­szen például a mail-artot mindenki művel­heti, de mindenkor a szellemi elité. Magá­nyos az értetlen és gúnyos környezetben. De az irodalom, a művészet élvonala mindig is magányos volt, mert szemben állt korával, meg akarta haladni azt. Kosz­tolányinak például nem tetszett a kortárs színház - tudjuk meg Vilcsek Béla Koszto­lányi színházi estéi című írásából. Ha ma jelen(het)nének meg Kosztolányiéhoz ha­sonló írások, kitörne a botrány, talán nem is közölnék a szerkesztők. Márpedig megír­hatná, meg is kellene írnia, mert a helyzet ma sem jobb, mint a század elején. Sőt. Zemlényi Attila Az infánsnő halála Kis varrólány korzózott, apátián gyümölcs, körötte forrt a forgalom. Spanyol volt, hetyke, kasztanyettás lepke, mint anyja, kit egy grand ejtett el, halványkék domboldalon. Egy paraplé maradt csak rá a grand után, kecses, úri jószág, mit ott feledett azon a napon, ezt vitte sétálni a vérbő valóság, előkelni, minden zamatos ünnepnapon. Keveset szabódon cérnaszál hangján, beporzódon hamar, bús donnás balkonon. Varrógépnek hívták egymás közt a dendik, mióta hetet szegett be, huzatos alkonyon. Automatahari, tán öröklakásra gyűjtött, ha engem kérdenek - nem tudom. Tény, hogy egy féltékeny traktor elütötte a delet, megkondultak a templomos lovak az úton. f i oszektúra, passzportás, apoteózis, Óz is, szép, szép leosztás, talmi talon. Lila dalra kelt egy esernyő, kis gazdája mellett a boncasztalon. Béri István A ministráns kisdoboshoz Vértanúk padján kitárt karral fekszel, Kurku rekedt baritonján énekled a zsoltárt, s kérges tenyereddel a tam-tam ritmust: Júdás szívén vered. Nyilas Atilla Jegyzet egy őrsi naplóhoz Nem akarom azzal kezdeni, hogy Kábái Zoltánt idézem (az 1996. június 8-i Lite- rátorból). Esetünkben a hely főleg Miskolc és Tapolca, ahová a Böl­csész Egyesület működése kapcsán érkeztünk - jelenleg kö­zös néven a Bruthalia Alkotókor: Béki István, Bozsaky Dá­vid, Zemlényi Attila és jómagam. Alkotóköri helyfoglalónak is beillett az a rövid beszéd, amelyet Zemlényi Attila tud­tommal 1990 februárjában, a Kis-Avason mondott, Bódi Gá­bort idézvén: „Életemet a továbbiakban a szabadságnak, a szerelemnek, a művészeteknek és a tudományoknak fogom szentelni”. Az úgynevezett szocban kedvelt „annál jobb, mi­nél rosszabb” jelmondat nyomán megfogalmazódott az „annál jobb, minél jobb”, és kezdetét vette a „kíméletlen vi­rágzás”; 1990. március 16-án Zemlényi már ott vokálozott az Ugatha Christie zenekar koncertjén Tamás Róberttel, egy másik ősalkotóval együtt, miközben a jelenlévők Béki István mozgásmúvészetéveí szemlesüthettek. (Erről jut eszembe, ha valaki filmet vagy élő szereplős előadást készül rendezni, ajánlom figyelmébe Béki kollégámat - tehetsége jórészt ki­használatlan, ugyanakkor biológiai értelemben véve talán ő is öregszik.) O) S s f I go . vák 1a ftqtd frtá^ JbilcnfejalótTmll.a hörgő r- r •—l - —• iHUQT—i J - J -i * -HSfcfc * 7 ''^fSTTA>1'Ä'SZARNVK0'SAR.: . —jel er mészt " •-» mádárvirátwa* 15Á?t i T -XIjp» wrtyg>T|tfogr«y p’T « tfrődnlTfelrcped ^ _ C madárvird^á^sc^Vemforfá^ “ • * EfcLOBBANT- J [ * Cl r; r C: C^ ^NvszA^Ajto ~ j »vakító holjírtáw ** • * - ' r Hulló hírgó fcnygubó \ - : r r —in főivel lobbant ffyyszákSjtö w 'í 7 • ‘ ^ . *." *■-* Az alkotókor tevékenységének kezdete emlékeztet engem a Miskolci Bölcsész Egyesület működésére a felsőoktatásban, vagy a FIDESZ mozgalmáéra a közéletben: mindhárom „előremenekült”, a rendszerváltás időszakára jellemző sza­badságérzés szellemében, vállalva a bukás kockázatát, ami inkább csak növeli a kísérlet hősiességét. Az már széles körben ismeretes, hogy a Bruthalia név nemcsak a színház, hanem a virágzás istennőjére is utal. Számomra fölidézi a performanszművészet „erőszakosabb”, Hajas Tibor-féle irányzatát, valamint ezt a régiót is, ahol úgy tetszik, délibb tájakénál hűvösebb az éghajlat mind me­teorológiai, mind kulturális értelemben. (Még Kunt Ernő mondta egy peripatetikus, egyesületi városnéző-szeminári­um alkalmával, hogy szívesen lenne lokálpatrióta, ha a locus alkalmas volna rá.) A Bruthalia nekem tehát „lilabóbitás út- széli gyom” (Szabó Lőrinc-i központozással). Lírai heroizmus nyilatkozott meg szerintem az alábbi két eseményben is. 1994. június 18-án a miskolci Villanyrendőr­nél (más szóval a Forinton vagy a Szemerén) egy (látszólag) elhanyagolt külsejű ember sárga műanyag üveget dobott a Szinvába a következő felszólalás kíséretében: „Hadd menjen a Földközi-tengerbe”. 1996. április 18-án Béki és Zemlényi véglehajtották Hajó­törés című akciójukat: az Országháznál, „a rakodópart alsó kövén” megittak egy üveg bort, egy-egy versüket fölírták a papír két oldalára, a papírlapot a kiürült palackba tették, azt bedugaszolták, és bedobták a Dunába. Nem akarom azzal befejezni, hogy Erdély Miklóst idézem. k. kábái lorant Zárlatos vers (Erdély Miklósnak) Cső, toll ’ az első sor hozzáér az utolsó sorhoz a második sor hozzáér az utolsó előtti sorhoz a harmadik sor magában áll középen zárlatot okozott benne a szélső sorok egymásratalálása T k

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents