Észak-Magyarország, 1996. június (52. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-29 / 151. szám
II ÉM-hétvége ÉM-inferjú Június 29., Szombat Délről Sejtések II. Szabados Árpád a XVII. Országos Grafikai Biennálé nagydíjasa Koponya Az előszavak képes üzenete Holnap délelőtt nyílik Miskolcon a XVIII. Országos Grafikai Biennálé Dobos Klára „Harmincöt éve, 1961-ben a Miskolci Nemzeti Színház akkor felújított épületében nyílt meg az első Országos Grafikai Biennálé. Az 1956-os forradalom után, fojtott állapotából újra kis lélegzethez jutó művészeti élet a függetlenségi harc traumája által, annak kudarca ellenében megpezsdül az országban.” Az idézet a holnap a Miskolci Galéria új épületében megnyíló XVIII. Országos Grafikai Biennálé - első alkalommal színes - katalógusárnak előszavából való, amelyet Dobrik István, a galéria igazgatója írt. Vele beszélgettünk a biennálék történetéről, s arról, mennyit változott az évtizedek során a magyar grafika. • A grafikai biennálé előzménye mindenképpen az a műhely, amelyet a hatvanas években hozott létre Feledy Gyula. Ő szerzett gépet is. Ez nem volt könnyű, hiszen tudni kell, hogy abban az időben a stencilgépeket is lepecsételték, nehogy véletlenül röplapot sokszorosítsanak vele. Elég mostoha körülmények között dolgoztak. Hallatlan elszánt módon barkácsolták össze azokat az eszközöket, amelyekkel grafikát lehet csinálni. Ez a műhely aztán művésztársak sorát vonzotta és kötötte a városhoz: Kondor Bélát, Csohány Kálmánt, Lenkey Zoltánt, Rékassy Csabát. Valahogy sikerült kihasználni azt az „előnyt”, hogy Miskolc munkásváros volt, és a központi vezetés úgy vélte, ebben az ipari centrumban a kultúrára is oda kell figyelni. Amíg például a századelőn a városban igencsak ritkán volt egy-egy előadás, kiállítás, addig a képző- művészeti élet a huszadik század második felében gazdagabb lett. Ez a folyam természetesen hozott magával hordalékot, rossz tematikus kiállításokat, politikai ízű díjazásokat, de ott volt az érték is. Óriási dolog volt, hogy vidéken elsőként Miskolcon rendeztek országos képzőművészeti kiállítássorozatot. Végigolvasva a katalógusok előszavait, ennyi idő távlatában már nem lehet elvitatni ettől a rendezvénysorozattól, hogy ez a legrégebbi biennálé, s ez alapján végig lehet követni, mi is történt a magyar grafikában. * ,A két háború között a grafika volt a társadalmi felelősségérzet, s az elnyomók elleni harc legjobb művészi eszköze, a forradalmi igazság hirdetője. A felszabadulás után új, nagyszabású fejlődés ábrázolására vállalkozott, egy szabad ország életének krónikásává lett. Ha az elmúlt 15 esztendőben készült lapokat egymás mellé tesszük, abból nemcsak képzőművészetünk új arca bontakozik ki, de az is, hogy mi történt ebben az országban, minek örült, min bánkódott, hogyan élt, hogyan dolgozott, mit érzett és mit gondolt a ma embere. A magyar grafika kitűnően vizsgázott, képzőművészetünk élvonalába került.” (Részlet az első biennálé katalógusának előszavából - D. Fehér Zsuzsa 1961) * □ Hiányzik nekünk a biennálé kezdeti korszakának művészeti közege, hangulata? • Hajlamos az ember arra, hogy azt mondja, bezzeg mi... Azt hiszem, a mai fiatalokban is nagyon sok lelkesedés, ötlet, elképzelés van. Többen a szememre hányták már, miért máshonnan jönnek ide művészek, miért nem a helyieket becsüljük jobban?! Most idejön Borgó, Eszik Alajos, König Frigyes, szívesen jött Gaál Jóska... Egy város művészeti élete és vonzereje arról szól, hogy szívesen jönnek ide az alkotók, mert itt jó a telepen lenni, dolgozni, barátok vannak. Hiszek abban, hogy az itt született, az innen inspirálódott művek adják Miskolc szellemi életét. Persze, nem ellenében a helyi művészeknek! □ Ön hányadik Hennáiénál kapcsolódott be a szervezésbe, rendezésbe? • A tizediken már mint fiatal muzeológus én rendeztem az addigi nagydíjasok kiállítását. Aztán többször hívtak a zsűribe. De ez a negyedik biennálé, amit én rendezek... A grafikai biennálénak minden miskolci művész és művészettel foglalkozó számaira fontosnak kell lennie. Hiszen Miskolc országos rangját a képzőművészetben ez a bi- ennálésorozat adta meg. Azt gondolom, erre a hagyományra építeni is kell. Még akkor is, ha tudvalévő, hogy a huszadik század második felének művészetében - fotó, videoművészet, számítógépes grafika, performance stb. mellett - a sokszorosító grafika átértékelődött. Gondoljunk arra, hogy a hetvenes években, amikor a fotográfia előtérbe került, megváltozott a biennálé képe. Azon vitatkozott a zsűri, hogy egyáltalán a fotográfia - mint képalakító és képrögzítő eljárás - miként illeszkedhet a hagyományos technikával készülő grafikákhoz. □ A galéria egyik kutatási céljaként éppen a sokszorosító grafika száz évének feldolgozását tűzte ki. • Igen. Szeretnénk megvizsgálni, hogy a grafika mint eszköz és mint művészeti lehetőség hogyan jelenik meg mindennapjainkban. A művészet szociológiai értelemben tágabban értelmezhető, mint egy hagyományos, arisztokratikus értékteremtő aktus. Ha még úgy is vizsgálom, hogy a művészetek, pontosan a sokszorosító művészetek hogyan popularizálódtak, a képi információrobbanás által hogyan „robbantották” életünket, hogyan volt eszköze a mindenkori politikának az ezzel való manipuláció. □ Mondana példákat ? • Annak idején az ötvenes években nagyon ambivalens folyamat zajlott. A grafika - főleg majd az ’56-os forradalom után - nyelvezetével, filozofikus hajlandóságával sokkal inkább korproblémákat felvető tudott lenni, mint akár a festészet, amelyik egyrészt tematikusabb volt, másrészt a festészettől jobban elvárták: próbálja azt a fajta politikai szemléletet tükrözni, amiről szólt a kor társadalma. A grafika korszerűbben tudott fogalmazni, olyan kérdéseket tudott felvetni, amit a festészet kevésbé. □ De direktebben... • Aki tudott grafikát olvasni, annak direk- tebben. Gondoljunk például Feledy korai rajzaira, aki a sokkal nyitottabb krakkói akadémiáról tért haza. Magyarországon a festészet, szobrászat mellett a grafikának nem volt akkora súlya, mint amilyen lett a hatvanas évektől. Ennek köszönhető, hogy a grafika formanyelvében megújult, a fiatalok szívesen nyúltak hozzá, mert könnyebben, adekvátabban tudták kifejezni a korérzéseket. Kondor, Feledy, Csohány, Pásztor - a derékhada annak a grafikus nemzedéknek, amelyik a magyar grafikát lelkületűben, tehetségében európai szintre emelte. * „A miskolci grafikai biennálénak ha nem is meglepetése, de minden alkalommal egyik csúcspontja az előző biennálé nagydíjasának különkiállítása. Ezúttal Feledy Gyula, szolgál nemcsak a várt élménnyel, hanem, legújabb műveinek meglepetésével is. A fáradhatatlan kutatás, a művésznek önmagával szemben követelő igényessége a nézőt sem. hagyják nyugodni, és egyre nagyobb elmélyedésre késztetik Feledy Gyula művei előtt." (Részlet a negyedik grafikai biennálé katalógusának előszavából - Aradi Nóra, 1967) * □ A miskolci grafikai biennálé történetében mindig szerették volna hangsúlyozni, hogy a teljes magyar grafikáról ad képet... • Ez nem volt így teljesen igaz. Mert a hetvenes években a művészek egy csoportja, a művészetnek másfajta megközelítését szorgalmazta. Mauer Dórára, Major Jánosra, Fajóra, Nádlerre, tehát a budapesti műhely körül csoportosulókra gondolok, akik egy idő után sértve érezték magukat, mert ebben a vonalban nem kaptak igazán olyan elismerést, mint amit ők elvártak volna. Ekkor mondták azt, hogy a miskolci grafikai biennálé elsősorban az illusztratív, a narratív grafikát részesíti előnyben, és egy kicsit így is volt. Vagyis az történt, ami szokott, hogy a forradalmi megújulás értékei egyszer csak klasszikussá válnak, és egyszer csak van, ami meghaladja azokat. Ez nem jelenti azt, hogy a régebbi értékek devalválódnak, hiszen amiket Kondor, Feledy, Csohány teremtett, azok értékek maradnak. De természetes, hogy egy másik generáció, amelyik új szellemben, új igénynyel mást fogalmaz meg, az kiszorítottnak, kevésbé megbecsültnek érzi magát egy klasszikussá váló, iskolát teremtő tradícióval szemben. „Nem lehet azt állítani, hogy problémátlan volna ez a kiállítás. Főleg azok az igen precíz, színes nyomatok okoznak gondot, amelyek első látásra modern tapétamintának vagy textilornamensnek tűnnek. A divat és az ún. antiművészet hazánkban is fel-fel- bukkanó kultusza a ludas abban, hogy ezeket a ’mintákat’ művészetként kell elfogadnunk, s megengedni, hogy azonos szellemi rangon legyenek a költői valóságábrázolás művelőivel.” (Részlet a hatodik grafikai biennálé katalógusának előszavából. - Végvári Lajos, 1971) □ És milyen most a helyzet? • Ma már egészen más. Ezek az emberek kezdetben adtak be alkotásokat, akkor maradtak távol, amikor azt érezték, hogy nem tud velük mit kezdeni a biennálék díjzsűrije. Gondolja meg: 1971-ben mondjuk Würtz Adámnak az elbeszélő, nagyon szép grafikai költészete kapott díjat, akkor, amikor Maurer Dórát az izgatta, milyen nyomot hagy egy szétroncsolt lemez. Vagyis az, hogy a világról szóló véleményeket, érzéseket nemcsak úgy lehet kifejezni, hogy il- lusztratíve megrajzolom, hanem úgy is, hogy elkezdem vizsgálni az anyagot, és elkezdek az anyaggal játszani. De ez több mint játék, mert üzenetértéke is van. Ez a fajta grafika abban az időben nem kapott hátszelet. Sőt, a politika is ellenük fordult, pedig abszolút apolitikus volt az irányzat. De mivel a politika nem preferálta őket, ezért a hivatalos bemutatóhelyeken nem állíthattak ki. Ekkor indult el a kisgalériás mozgalom. Az megint más kérdés, hogy jött a rendszerváltás, és ezek a művészek mondják azt, hogy nem az a művészet, ami elismert volt, hanem amit ők képviseltek. De az idő úgyis megold mindent, ami értékes az megmarad, egyik oldalon is meg a másikon is. □ A beadott képek mennyisége jellemző? • Nem. Vagyis a rendszerváltás óta több a kép, mert a biennálé szabadbeadásossá vált. Annak idején nem is mert beadni senki, aki nem volt tagja az alapnak vagy a szövetségnek. De ez a létszámnövekedés nem jelenti azt, hogy minőségében is jobb lett az anyag. Bár a rendszerváltás óta megszűnt a zsűrikényszer is, mi mégis azt mondjuk, hogy ide bárki beadhat alkotásokat, de legyen zsűri, amely figyel a kvalitásra. Most például felezer művet kaptunk 190 művésztől, és 130 művésznek 250 művét lehet látni a kiállításon. * „Sokan vannak itt együtt: immár önmagukra talált géniuszok és igazán tusakodók, hagyományt folytatók és utat keresők. Nyugodt lélekkel, állapíthatom, meg, hogy felso- rakozásuk az Egészről hoz hírt: a mai életről s emberről.” (Részlet a hetedik grafikai biennálé katalógusának előszavából - Féja Géza, 1973)
