Észak-Magyarország, 1996. május (52. évfolyam, 102-126. szám)

1996-05-04 / 104. szám

II ÉM-hétvége ÉM-riporft Május 4., Szombat Zsoltáros magyarok Mács József A hegyek lábához húzódó faluról hiába keresek adatot a Franklin Kézi Lexikon­ban vagy az Új Magyar Lexikonban. Egy árva betűt sem találok. A keresést abba is hagyom, amikor az egyik lexikonban a 4000 lakoson fölüli Naszvadról mindössze annyit olvasok: nagyközség a Kom áromi járásba n. Temetésre jövök, távoli rokonokhoz Gö- mörnánásra, olyan Murányka-patak völgyi falucskába, ahol a szlovákok nagy-nagy meg­elégedésére már régen udvaron belülre szorult a magyar szó, sehol egyetlen magyar nyelvű felirat a faluban, pedig a száznyolcvan lakosú Gömörnánáson alig él szlovák. A kicsiny re­formátus községnek már csak a temetője mu­tatja magyar voltát. Falukép: Nincs benne egyetlen magyar nyelvű felirat. Temetőkép: Nincs benne egyetlen szlovák nyelvű sírfelirat. Gömörnánás kis fűszerüzlete a falu ma­gyar voltára fittyet hányva csak szlovákul hirdeti; Potraviny. Az iskolai étkezde és az óvoda is szlovák feliratos. Gömörnánáson már a hatvanas évek ele­jén nacionalista nyomás áldozata lett a ma­gyar iskola. Az autóbuszjáratokat úgy szer­vezte meg a többségi Jóakarat”, hogy a gö- mörnánási szülök ne tudják Pelsőcre küldeni gyermekeiket magyar iskolába. A reggeli bu­szok kivétel nélkül Jolsua és Rőbe felé indul­tak, s arra már csak szlovák iskolába szállít­hatták a gyermekeket. Kicsiny református falu Gömörnánás, és sajnos már csak zsoltárok éneklésében van je­len egy szívvel, egy lélekkel a magyarságnak ez a kicsiny serege. Miközben gyülekezünk az udvaron, mi, végtisztességtevők, és hallgatjuk a családtagok fel-felsíró, majd hangosan fel­zokogó fájdalmát, és ruhánkon érezzük az el­hunyt Ábrahám Bélát megkönnyező időt, én a csendes, komor hangulatú gyülekezésre, a me­leg, együvé tartozó közösségre figyelek. Jönnek az asszonyok féketében, és meg­állnak a keskeny udvaron, s jön a Radácsi Károly tiszteletes az éneklést segítő, folya­matossá tevő, szintén feketébe öltözött férfi­ak kíséretében, s mikor a pap és az éneket kezdő diktáló helyet foglalnak, felhangzik a reformátusok egyik legnagyobb és legismer­tebb temetési éneke: „Tebenned bíztunk eleitől fogva...” A felmorajló, gyászos komorságot hordozó ének egyre nagyobb erőre kap, szinte szét akarja feszíteni a keskeny udvart, fólróppen a házak fölé, száll a mező fölött, és aztán a he­gyek oldalába ütközik. A diktáló most még csak énekel, mert ki ne ismerné, aki reformá­tus, a kilencvenedik zsoltárt? A második versszak első sora nem az új énekeskönyv szerint zúg bele a koporsót körül­ülő hozzátartozók és a végtisztességtevők fáj­dalmába. Az énekeskönyv szerinti második versszak első sora úgy kezdődik: ,Jíz embere­ket te meg hagyod halni...” A gömörnánásiak azonban így nem tudják énekelni. Csak úgy, ahogy megszokták: „De az embernek, Uram, meg kell halni. ” Őszintén bevallom, én az új énekeskönyv szerinti változat mellett vagyok, már csak azért is, mert a hajdan, keletkezésekor kegyet­lenül üldözött vallás énekeit mintha nemzeti kisebbségi sorsunkra szabták volna. Jobb lett volna Gömörnánáson is úgy énekelni a máso­dik versszak első sorát: ,g\z embereket te meg hagyod halni!” Mert ahol már a hatvanas évek közepétől nincs magyar óvoda, iskola, ott egyre gátlás­talanabbal arat a nemzethalál. Szülők, nagy­szülők temetésen, lakodalomban, karácsony­kor vagy húsvétkor még élik magyar közössé­gi életüket, más nyelvű iskolában nevelődött gyermekeik ellenben már képtelenek követni őket, magyar voltukban régen meghasoiüot- tak, még nem szlovákok egészen, ahhoz a szü­lők, nagyszülők kihalása kell, de nem is ma­gyarok, a magyar múlt számukra dicső törté­nelmével és gazdag kulturális örökségével már csupán kérdőjel. Erre a gömörnánási vergődő állapotra utal szánakozva a kilencvenedik zsoltár har­madik versszakának első sora: „Kimúlni ha­gyod őket oly hirtelen...” Vagy a hetedik versszak számunkra nagyon is szükséges ké­relme: „Taníts meg azért minket kegyelme­sen, / Hogy rövid, voltát életünknek értsük, és eszességgel magunkat viseljük!” Ahogy mindezek megfordulnak a fejem­ben, egyszerre két koporsót látok magam előtt. A koszorúkkal, virágcsokrokkal ékesített való­ságosat, a hatvanegy esztendőt tisztességben megélt, családját féltőn szerető Ábrahám Bé­láét, és azt az ijesztően csúf másikat, a. képze­letbelit, amelybe képletesen a gömörnánási magyarokat fektetik bele. S a majdani nagy falusírban - Vörös­marty Mihályunk szavaival élve-egy nemzet töredéke süllyed el... A diktáló fáradhatatlanul énekli a pap­pal, végtisztességtevőkkel a verssorokat, egyiket a másik után, míg földelik a ha­lottat, én meg csak állok a gyászolók között le- verten, szomorúan, gyomromban és minden porcikámban a gyengülő magyar tartás rette­netes csömörével. igenis létezik tehetséggondozás a fogyatékos Speciális művészek embereknél Ók azok, akik sohasem fognak az Operában énekelni. Nem lesznek Izsó Miklósok, Amerigo Tötök. Mégis joguk van a kultúrához, a művészethez, csakúgy, mint az épeknek, hiszen ettől lesznek épebbek. Szabó Nóra A Mólyi-tó partján a Térségi Képzés Oktatási Alapítvány jól felszerelt épületét áprilisban belakta 110 kü­lönleges művész. A Speciális Művé­szeti Műhely és az értelmi fogyaté­kosokat gondozó intézetek, otthonok itt rendezték meg negyedik országos alkotótáborukat. Csókolom, hog)> tetszik lenni? Harmadszor látogatom meg a szá­momra is izgalmas kézműves mű­helyeket, s bevallom, jólesik, hogy az ismerős arcok megvidámodnak, innen is, onnan is érkezik a „Csókolom, hogy tetszik lenni?”. Ne­héz megszokni, hogy nálamnál idő­sebb emberek csókolomoznak, de az ő számukra ez a természetes, így hát előbb-utóbb nekünk, épeknek is az lesz. Ha a műhelyvezetők, kísérő gondozók és nevelők, intézményve­zetők azt mondják: gyerekek, min­denki tudja, hogy róluk van szó. Az andornaktályai Róza lelken­dezve borul a nyakamba, pontosan emlékszik a nevemre. Teli szájjal meséli, hogy Ibolya néni bábszínhá­zában a Zöldszakállú királyról szól a történet, és megint ő az egyik fősze­replő, és különben is, látogassam már meg végre az intézetben. Sokan csak a szemüket meresztik, bizal­matlanok még, de hamar megjön a mosolyuk. Egy magas, szemüveges lány bátortalanul nyújtja felém a majdnem kész gyöngyfüzért. Alig hallom, amikor megkérdezi: Szép? . Persze hogy az, csodaszép. Mint minden, amit magunk készítünk. A nemezesek nagy munkában vannak, egy másik régi, putnoki „barátomnak” még az orra is szappan­habos. A legtöbben elmélyülten dol­goznak, a nyelvüket is kidugják. Má­sokon már jelentkezik a fáradtság, ab­bahagyják a munkát, ebédelnének. Nem tehetek róla, előjönnek a ta­valyi, tavaly előtti emlékeim. Akkor a bánhorváti kastély és környezete adott otthont a táboroknak. Egy szó­noki képességekkel megáldott fiú el­mesélte, milyen gyönyörű szőnyege­ket készít, ígért is egyet, ha elme­gyek hozzá az otthonba. Aztán a másik, aki lakatokat gyűjtött, ahányszor összefutottunk az ott-tar- tózkodásom során, mindig megkér­dezte: Tetszett hozni lakatot? Min­den rajzán volt egy lakat, mesterien rajzolta le a kedvenceit. És a halk- szavú regölyi festő fiú, aki elárulta, nincs nagyszerűbb érzés, mint ami­kor kimegy a faluba tájat keresni, és az emberek úgy köszönnek: Jóna­pot, művész úr! Most nincsenek itt - az ő intézeteikben az idén bizonyára nem jutott pénz alkotótáborozásra... Célokká vált ösztönök Amikor Herzog Tamással és Sepregi Andrással, a Speciális Művészeti Műhely elnökével és titkárával be­szélgetünk, egyre gyakrabban kibu­kik belőlük a kegyetlen valóság, a pesszimizmus. De azért hajtanak, szerveznek, hol fesztivált, hol neve­lői továbbképzést, hol alkotótábort. Amellett irányítják az andomaktá- lyai és a putnoki intézeteket.A fo­gyatékosok kulturális nevelésének gondolatisága úgy 1987 környékén fogalmazódott meg. A sporttal in­dult, a Speciális Olimpiával, hiszen a maga viszonylagos egyszerűségé­nél, a szabályok érthetőségénél fog­va könnyebb volt a szellemi fogyaté­kosokkal elsajátíttatni, a sikert elér­ni, mint a képző- és előadóművészet esetében.- Ma is annyian vagyunk, mint tíz éve. Akkor kevésbé volt elanyagi- asodva a világ, de azt mindenki tud­ta, hogy az önmegvalósítás plusz energiát követel. Nagyon kevesen hittük, hogy az értelmi fogyatéko­soknál is lehet ilyen pluszt termelni- emlékszik vissza az elnök. - Ez be­tudható annak, hogy maga a gyógy­pedagógia is fogyatékos volt, és főleg bezárt. Nem jutott el ide a külföldi példa. Kevés volt a szakember. A mai szakember, szoktam mondani, vagy hülye, vagy megszállott, mert egyáltalán nem kap több pénzt azért, amit az alapfeladatán túl csi­nál. Lehet, hogy ezért vagyunk ma is ugyanannyian. Az ösztönös ráérzés — ma már biz­ton állítható - kettős céllá vált. A Speciális Művészeti Műhely nem művészeket nevel, hanem megpró­bálja az értelmi fogyatékos emberben rejlő értékeket észrevenni és felszín­re hozni, a lehető legmagasabb szint­re fejleszteni. Másrészt a szellemileg sérültek befogadását, társadalmi in­tegrálódását próbálja segítem a mű­vészeti produktumok szorgalmazá­sával. Sokan kérdezzük folyton: va­jon mi történik a valóban kimagasló tehetségekkel, a regölyi művész úr­ral, a putnoki zeneszerző fiúval, aki­nek dalán könnyezett a nézőtér az egri fesztiválon? Nos, a menedzselést és tehetséggondozást ilyen szinten nem vállalhatja fel egy-egy intézet, és ez a Speciális Művészeti Műhely­nek sem alapfeladata, de talán fellé­pési, kiállítási lehetőséget tud bizto­sítani. S ez már sikert jelenthet, ami­hez minden embernek joga van. A legnagyobb büntetés- Vágyálmom, hogy ezek a foglalko­zások ne csak egy évben egyszer le­gyenek, egy hétig. Az volna az igazi, ha rendszeresen járnának be az in­tézetekbe szakemberek, ha lenné­nek kulturális szakköri központok, és ha meg is tudnánk fizetni a tehet­séggondozást. Vagy ha legalább a nevelők mind hobbiból, szeretetből, elhivatottságból, kellő affinitással és beállítottsággal tudnák csinálni eze­ket a dolgokat. Álmodik a nyomor...- Keserű Herzog Tamás mosolya. Egyszer talán majd eljutnak ide, mert ez a munkájuk lényege. Népda­los, néptáncos találkozókkal kezd­ték. Elvétve volt egy-egy kiállítás. Ma már nemzetközi és országos fesz­tiválok váltják egymást, ahol lehet énekelni, zenélni, táncolni, prózát és verset mondani, nem versenyezni, de egy kicsit megmérettetni. A legideálisabb családi környe­zetben nevelkedni egy szellemi fo­gyatékosnak, viszont ma Magyaror­szágon intézeti keretek között lehet igazán kulturális képzési választé­kot kínálni. Mert egyelőre az intéze­tek maguk azok a bizonyos „kul­turális szakköri központok”.- Nekünk az is óriási eredmény, ha megtaníthatjuk a sérült embe­reknek az önmegvalósítást. Ha már elértük, hogy az az egyik legnagyobb büntetés, amikor valaki nem mehet egy hétig irodalmi színpadi próbára- győz meg végül Sepregi András alapvető optimizmusukról. Mesterek és tanítványok Ebéd után együtt a csapat. A mű­helyvezetők és néhány kísérő neve­lő. A két „debütáló” mester kivételé­vel egytől-egyig a három évvel eze­lőtti, farkaslyuki táborban kezdték, mégis mindig tudnak vadonatúj gondolatokkal szolgálni. Zömmel kazincbarcikai népművelők, művé­szek. Csodálatos emberek. Majercsik János festőművésznek hiányzik a tradíció, a kastély miliő­je, az összkomfort persze sok min­dent megér. És hiányoznak neki is, feleségének is a haladók, az igazi te­hetségek, akik most nem jöhettek el. A festő-grafikus műhely tagjai­nak nyolcvan százaléka új ember. Együtt emlegetjük a regölyi „mű­vész urat”, akivel, mondják, külön­leges élmény foglalkozni. Dienes Mária is fékestül táboro­zik. Baumgartner Zsoltnak nem szakmája a kézművesség, csak hát ragadós a nemezelés iránti szerelem, megtanulta, s most ő tanítja, amíg Marika gyöngyöt fűz óriási létszámú, zömmel nők alkotta műhelyében.- Ismét rájöttem két nagyon fon­tos dologra - árulkodik a kalárisok, gyöngygallérok művésze. - Az egyik, hogy igenis létezik tehetség- gondozás a fogyatékos embereknél. Ä haladó „gyerekeim” annyira ügye­sek, hogy sokszor megdöbbenek. Én már túl vagyok azon, hogy a mássá­gukon gondolkodjak, de ezt mégis mindig be kell vallanom a munka során. A másik, hogy sokuknak kifi­nomult szépérzéke van, maguktól is képesek a színek és formák harmó­niájának megteremtésére. Csatári Ernő először fonja a tá­borban horgászbotjait és aranyha­lacskáit, falidíszeit és reumakorbá­csait, mert nemcsak kosár van ám a világon. Jóindulatúak, szófogadóak, türelmesek, jellemzi az „övéit”. Ta- pogatódzik, szeretné felfedezni a te­hetségeket, akik gyorsabban sajátít­ják el a műveleteket. A kosárfonás, mondja, a legolcsóbb munka. Csak be kell ültetni az intézetek területe­it vesszővel. Ráczi István a fiatal népművé­szek generációját képviseli. A fafa­ragás mestere. Készülnek a suly­kok, no meg a nagy meglepetés, a millecentenáriumi közös kopjafa. Kovács Balázsné, mindenki Ibolya nénije és bábművésze összetett dolgot művel. Ez ugyanis egyben előadó- és képzőművészet is. Délelőtt próbál­nak, délután rongybábokat készíte­nek. Mindenki kap szerepet, mondja, de furcsa módon nem az egyéni sze­replési vágy, sokkal inkább a csapat­munka öröme hajtja őket. A bábozás szerény művészet, a paraván mögött folyik a munka. A taps azonban fon­tos, sikerélményt jelent. T. Tóth Gyula keramikus népi iparművész is régi motoros. Külön­legesen sokoldalú ember. Azt mond­ja, neki egyenesen mentőöv volt, hogy csupa haladóval dolgozhat.- Mindig elmesélem nekik az ál­maimat, s nagy a rizikó: sikerül-e azokat közösen megvalósítanunk. A honfoglalásról beszélgetünk, szól a zene, remek a hangulat, és tessék, itt vannak a remekművek is - mu­tatja a csúcsos sapkás, kun arcú, szoknyás figurákat, tegezeket, álla­tokat, amiket agyagból készítettek a „gyerekek”. - Sokszor elgondolko­dom, van-e jogom ahhoz, hogy ezt a röpke napsütést, az alkotás fényét bevigyem az életükbe, lesz-e folyta­tás, szabad-e a tehetségük okán illú­ziót kelteni bennük? Az agyagos, nemezelő és kosárfonó műhelyek közös munkája egy igazi jurta. Egy fakultatív program erejéig Neszádeli Gyula is megérkezik bőr­műves foglalkozást tartani. Élmény a sok ötlet, a fantázia és a legtisztább naiv művészet - a siker öröme Ezért már megérte a rizikó, a kétség. Mert a szellemi fogyatékos embereknek is jár az a röpke napsütés, az alkotás fénye.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents