Észak-Magyarország, 1996. május (52. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-04 / 104. szám
Május 4., Szombat HHHnHBHHMMHiMmHiMHiMHMMHMMHiMBMH ÉM«riport ............... ÉM-hétvége III B oriska Borika játszani.” De Borika, mint mindig, ha idegen van a háznál, csak a hátát mutatja. A papír zörgését már kívülről halljuk. Kint megkérdem: soha nem fogynak ki a türelemből?- Mi nem. Soha. Meg se tudtam volna sérteni - válaszolnak egyszerre, aztán Boriska folytatja. - Meg is szakadt volna érte a szívem. Most, hogy valamelyik nap leszaggatta az újonnan feltett ágytakarót, lehet, lett volna olyan anya, aki oda is ütött volna neki, de én csak átöleltem, megcsókol- gattam: na, kislyányom, holnap az anyád a másikat is felteszi, csináld megint. Erre hozzáfogott nevetni, úgy örült neki, hogy jó volt látni. Míg Boriska kenyérért szalad - az utcában árulják, autóról, hetente kétszer -, a férjétől megtudom, hogy negyvenegy évet húzott le a vasútnál. Még mielőtt nyugdíjazták volna, infarktust kapott. Tíz hónapi betegeskedés után le akarták százalékolni, de mint mondja, sírva kérte, hogy ne tegyék. „Ötven százalékkal mit kezdtünk volna?” Az ő nyugdíján fölül a felesége csak a gondozási segélyt kapja, meg a házastársi pótlékot, a gyerek pedig a rokkantságit. Van mellé egy kis kert, egy kis föld, egy kis szőlő. ,A bajnak az is, mert hát én a bort nem nagyon iszom.”- Lassan ezeket se bírjuk csinálni, merthogy csak fogy az erő. A szőlőt máskor két nap alatt megmetszettem, most meg négyszer kellett kimenni. A kertünk fele is ásatlan. Hogy segít-e nekünk valaki? Még a feleségem gondozza a sógornőmet, viszi az ebédet. Mondtam neki, ki fogsz borulni, akkor mi fog történni velem, meg a gyerekkel. Mer’ az is igaz, hogy nélküle ez a gyerek már régen nem élne, tetszik tudni. Ha kell, a feleségem rászakít másfél órát, míg megeteti... Én vágytam volna rá, hogy az én gyerekem is szaladjon felém, ha hazafele jövök, kotorászott volna a zsebembe’, hogy mit hoztam. Azt se bántam volna, ha mindet leszakítja is. így meg ha a kezibe adtam a csokoládét, messzire elhajította, mert azt se tudta, hogy mire való... De a feleségem nem merte vállalni a második gyereket. De hát ugye, az asszonyok tudják, akik szülnek, hogy mi baj van vele, meg milyen fájdalmakkal jár... Azért annyiba’ segítenek, hogy az előző házasságomból levő lányom, mikor felkerestem Miskolcon, hogy segítsen már ki egy ezressel, mert nem tudom megvenni boltban a hatezer-hétszáz forintos turmixgépet, másnap kijött velem a Zsarnaira, mert ö tudta, hogy ott fele annyiba se kerül. így olcsón megúsztak. Csak az a baj, hogy a piacon nem adnak hozzá jótállást, pedig nem sokáig tart. Nem győzzük venni, már a harmadiknál járunk. Boriska közben megjön, hóna alatt a vekni. Té- rül-fordul, s nápolyival, kólával kínál. Maguknak egy poharat tesz ki, egymást unszolják, ki igyon a vendégekkel. Aztán megegyeznek: előbb az asszony kortyol belőle párat, aztán a párja. Már búcsúzóban az anyák napjáról kérdem.- Gyerekkorunkban kora reggel mentünk, s szedtük a virágot édesanyánknak. Ö is örült, mi is örültünk. Aztán én is anya lettem. Elég fájdalmasan lett meg a drága, és azóta ilyen lett az életünk sorsa. Azóta igen-igen nagy bánat nekem minden anyák napja. Fotók: Bujdos Tibor Szalóczi Katalin „Elnézést, hogy ilyen széjjelségben vagyunk, azt számoltuk, hogy amíg alszik Borika, addig kimegyünk ültetni” - szabódik Boriska, Molnár Fe- rencné, miközben a krumplisvödrökkel teli konyhán át a szobába vezet, ahol az asztalra szétterített aranysárga tésztát egy mozdulattal összekapja. „Lacsuskának gyúrtam, mert szeretjük a levesben, nagyon” - mondja mosolyogva. Mikor azonban arra kérem, meséljen az életükről, felcsukló zokogását alig bírja visszafojtani.- Ahogy megszületett a kislányunk, én vállaltam a sorsát. A kórházban azt javasolták, ne vigyem haza a gyereket, mert ő beteg kislány lesz egy életen keresztül. Azt is mondták, hogy nem fog élni, csak hét évig. Aztán ahogy azon túlhaladtunk, egy vizsgálat alkalmával azt jósolták, talán a tizenharmadik születésnapját ha megéri. De már azon is túlnan mentünk. Most már a huszonötödikben van. A gondozása biztos, hogy megvan, mert magától semmit sem tud: etetni, itatni, pe- lenkázni, minden munkát nekem kell rendezni körülte. Beszélni sem tud, esetleg ünget, vagy ha játszik, a maga módja szerint mond valamit, de csak nagyon néha. Tudom, hogy olyan gondozást adok neki, amit nem minden gyerek kap meg. De hát nekünk ez az esetlen egy lyányunk van. Boriska könnyei utat törnek maguknak a barázdált arcon, s ha le is törli időnként, máris újabb csillan meg a szeme sarkában. Szívesen emlékszik a huszonöt év előtti időkre:- Magam is huszonöt éves voltam, mikor az oltár elé vezetett az első féljem. Nem siettem el, arra gondoltam, hogy még asszony lehetek, de már lyány soha. A lyánykori sorsomat, hogy az őszintét megmondjam, jobban szerettem, mint a férjes életemet. Lyánygyerekkoromban is úgy tudtam a kisbabákat szeretgetni, hogy csudára. Azt mondtam, ha nekem tíz gyereket ad a jó Isten, hát én mind a tízet világra hozom. Mindig azt gondoltam, ha majd nekem is lesz, milyen boldog leszek én. De nem úgy alakult a sora... A szüléimért is meg tudtam volna halni. Az édesapám ugyan szerette az italt, de édesanyámat is szerette, s ha édesanyám azt mondta neki, hogy „János, ne igyál!”, akkor egy darabig megtartotta, mert amúgy nem volt rossz természettel bíró ember. Az anyám meg aztán egy nyelet itallal nem foglalkozott soha. Négyen voltunk testvérek: két férfi és két nő. Már csak a nővérem él, meg én, aki a hatvanhatodikat taposom. Elhalad az idő fölöttünk, aranyos. Boriskának az első férjétől is lett volna egy kislánya, de hat hónapos terhesen rosszul lett, s inkább „elvették tőle” az orvosok, minthogy az ő életét veszélyeztessék. De a házasság sem tartott sokáig: elváltak egy esztendő után. Azután, hogy „fordított a sorsán”, csak tíz esztendő múltán ment ismét férjhez. Hogy a második házasság előzményeit tudakolom, a nagy fotelben szinte elvesző Feri bácsi is bekapcsolódik a beszélgetésbe: „Nem kapartam el a kislányomat. Megeszik mindent, nem válogatós. A húst felszeletelem, aztán felaprózom, beleteszem a főzelékkel együtt a turm ixba . Már mikor belépek a szobába, tátja el a kis száját. Milyen öröm az nekem!” - meséli Boriska Borikáról. Öröm, peisze, melyik édesanyának nem az. Csakhogy Borika huszonöt éves...- Nekem meghalt az előző feleségem, akit annak idején egy négyéves kislánnyal vettem el. A mostani páromat úgy kommendálta a rokonság. Nagyon összepászoltunk, nem volt min osztozzunk, nem volt mit egymás szemére hánynunk. Örültünk mindketten a közös gyereknek. Azóta így élünk hárman, jóformán ki sem mozdulunk ebből a hejőszalontai kis házból. Boriska folytatja:- A terhességgel nem volt semmi probléma. A szüléssel is csak annyi, mondjuk, mint egy idős személynek, hiszen negyvenéves voltam akkor. De én egy nagyon szívós nő voltam, nem szerettem jajgatni, mindent magamba fojtottam. Délután bekerültem a kórházba, s csak másnap délben lett meg a kicsi. Addigra több injekciót is kaptunk, én is, a gyerek is, s hát lehet, hogy rossz helyre is szúrtak, mert vérzett a feje, mikor világra jött. Felsírt rendesen, s azt mondták, nyugodtan legyek. De én majd’ meghaltam érte, hogy láthassam a kisbabát. Csak másnap mondták meg, hogy beteg. Ügy a kis arcán nem lehetett látni semmi elváltozást. S szopott is. Méghozzá tizenkét hónap és tizenkét napig. Rendes, jó tejem volt. Dehogyis adtam volna én intézetbe! Agykulcs problémája van. Úgy néz a kedves, meg-meggon- dolkodik, látni rajta, hogy gondnak adja a kis fejét, de nem tudja kimondani a szavakat.- Arra számítottam én is, mikor összekerültünk, hogy Istenem, hát mire elérem a nyugdíjat, lesz egy eladó lányom. Mégis lesz valaki, aki nekünk gondunkat viselje - jegyzi meg az apa. Előkerülnek a régi családi fotók, amelyeken egy selyemszőke apróság a főszereplő. „Csináltattunk képeket a kedvesről, mert nem tudtuk, meddig él, s hogy legyen nekünk emlékünk róla.” A kedvenc felvételen úgy négyéves lehet, egy speciális gurulós járókában álldogál, arcát félrefordítja - nem látszanak rajta a mongolizmusra jellemző jegyek. „Ugye, valósággal, mintha tanulna?!”- Négyéves korában úgy állt a hintán, tartotta magát, csakúgy röpült! - meséli az édesapja. - Memii is tudott a bútorok mellett, egészen tavalyig. Egyszer csak kicsúszott alóla az egyik lába, s nem tudott felkelni. Akkor érte az agyvérzés. Megbénult a jobb karja és a jobb lába, és azóta csak turmixolt ételt tud megenni.- Akkortól még több munkám jut, az biztos. És az az igazság, hogy igen nagy türelem kell, hogy ezt véghez vigye az ember - veszi át ismét a szót kiapadhatatlan könnyeit töröl getve Boriska. - Tudom, hogy sok édesanya nem tenné meg a gyerekével. Az újságban is olvassuk, hogy hány van, aki eldobja a gyerekét, itt-ott-amott megtalálják. Én azt mondtam, akármit hoz is a sors, de a gyerekem legyen mellettem. Hát én meg is haltam volna, ha tőlem el találják venni - fullad sírásba a hangja még a gondolatra is. Huszonöt éve Boriska minden éjjelét Borika mellett töltötte, közös ágyban. Még akkor is, mikor két ízben a lánya kórházi kezelésre szorult. Hogy egyedül legyen idegen helyen, az teljeséggel elképzelhetetlen, mástól ugyanis - leszámítva az édesapját és a nagynénjét — egyszerűen nem fogadja el a táplálékot. De a külön ágyat sem viselte el, s ezt hamar belátták az eleinte kissé akadékoskodó orvosok is. Pedig Boriska sem egészen egészséges:- Még bírom, bár gyógyszerrel élek. Nyakcsigolyakopásom van, aztán értágító is kell, meg magas vérnyomás ellen is kell szednem, és cukros is vagyok. Sok probléma előjön, hogy idősödöm. Nagy sors ez, nagy csapás, az már biztos. De az az igazság, hogy mikor bejövök a konyhaajtón, és látom a kislányomat, hogy' néz rám a kedves, és mosolyog, hát az mindenért kárpótol. Időközben a másik szobából mocorgás zaja üti meg a fülünket. Bekukkantunk. Borika szájából kilógó nyelvvel fekszik a hatalmas ágyon. Kortalan arcát felénk fordítja, aztán elbújik a sarokban. Édesanyja föléje hajlik: „Csillagom, drága virágom, édesanyjának drága kislyánya, fordulj ide szépen!” A férje hoz egy darab újságpapírt. „Ezzel szeret
